Új Szó, 1976. november (29. évfolyam, 260-285. szám)

1976-11-15 / 272. szám, hétfő

A z országút lusta kígyó módjára tekergeti, és tűnt el egy fedet­len buszmegálló mögött a ka­nyarban. Az úttest tompán csil­logott a halódó téli nap fényében. Az út mentén hatalmas feszület állt. Krisz­tus félrebillenő fejével. Kocsiút vált le az országúiról, lassan elmerült, ösvé­nyekre szakadozott az egyenetlen táj­ban. Egy alacsony sövénnyel körülvett tarka ház fölé lapos domb emelkedett. Itt tárgyal egymással fojtott, de izga­tott hangon Violet és Ma-Ndlovu. A zűr úgv terjedt, mint egy járvány valamely túlnépesedett városban. Ndwedwe városában ütötte föl a fejét. Ugyanaz készült New Manőverben és másutt. A munkanélküliség olyan kór, amely falja az embereket. — Nekünk is tennünk kell valamit — javasolta Violet. — Nénikém, te a, körzeted asszonyait gyűjtőd össze, én meg ugyanazt teszem a magaméban. Rövid eszmecsere Után Ma-Ndlovu ráállt. Ma-Ndlovu házától az ember hanpja messzire eljut, tíz mérföldre is, az Umgeni folvón túli králokig. Amikor annak idején Sir Theonhelus Shepstone a tartománvt fölosztotta, ezt az or­szágrészt elkülönítették Meghagyták eredeti állapotában, a vidék bennszü­lötteinek. Az asszonyok a kijelölt napon mind Összeverődtek. Európai ruhában, törzsi viseletben, néhányan rituális öltözet­ben. Eev-két hajadon is akadt, fóleg n törzsi viselet hordozói közt. Ma- Ndlovu Violet háza elé vezette csapa­tát. Fgvre szaporodott a számuk, abogv a házak előtt elvonultak. Mire elérték a dombot, amely Violet házához veze­teti. akkora volt a tömeg mint egy marhavásár. Újabb n fines csoport verődött össze az udvaron. Violet Idős anyja és egy női t/ma nr/nnn vezér között heves vi­ta folvt. — Violet az egyetlen gyermeked. Hagvod, hogv beleártsa magát ezekbe fiz fi gyekbe. Nem tudod, hogy Ixopó- ban é«; New Manőverben asszonyokat ölnek? A koros asszony mély, vontatott han­gon válaszolt: —' Igen, Ma-Shezi, a dolgot megvi­tattam Violettel. Nem szeretném elve­szíteni. De ha egvszer Violetnek meg kell halnia, úgysem menekül meg elő­le. Ha pusztul a nép ott, pusztul itt is. — A múltkor tőlem kértél pénzt az ügyvédeidnek. Nem tanultál a burgo- nyaügyből. — Igen, rengeteg pénzt fizetünk az egyháznak, fizessen az egyház is. ha szükséget látunk. Violet gyomra remegni kezdett. A burgonyabojkott Ideje jutott eszébe, s a fehér ember, aki a Bennszülöttügy egyik teherkocsijával behajtott a re­zervátumba. Megfújta a kürtjét, s hívta a népet, hogy vásároljon burgonyát. — Ide nem jöhetsz — kiáltotta neki Violet egy vastag bottal hadonászva. A nép összefutott. Nagy zsivaj támadt. A fekete árus rogyadozó Ínakkal ma­gyarázott. Egyre azt motyogta, hogy éheznek a gyerekei... hogy csak a dolgát tette... hogy maga Is fekete, mint ők. Szavainak Javát elnyelte a lárba... Ma-Ndlovu már útját is állta a kocsinak. Az izmos, jói megtermett sofőr félni kezdett. — Könyörgöm, hagyjátok, hogy meg­forduljak — hajtogatta. Mielőtt bárki szólhatott volna, a kocsi kerekei ég­nek álltak, a sofőr lába a levegőben kalimpált. Nyitott bicskákkal egész se­reg fiú vette őt körül. Egyikük a ben­zintartály fölé hajolt, s próbálta rneg- gyújtanl. Ezt a fiút Ma-Ndlovu megra­gadta a tarkójánál, s keményen meg­lódította. — Ne gyújtsátok fel! — kiál­totta. CSÄKY KÄROLY: árvaság egyedül maradtam a sivatag közepén messzire a tengertől a homokszemcsék gyorsan pörögnek hiába keresem őket körülöttem néhány teve haldoklik csupán nagyapám ha kitárod karod világod egén tíz ujjad két csillag tíz ujjad bezárul reggelre két kemény üstökös ránt majd a földre — Majd én kicsinálom — szólt egy férfi, s kiköpött egy csikket a szájából. Szesztől zavaros fejjel esetlenül huza- kodott. — Megölöm — kiáltozta, míg Ma-Ndlovu keményen fogta a hajtókáját, s emelte, mint egy kiskutyát: a férfi lába alig ért földet. A férfi gyilkos fegyvere egyetlen szétmorzsolt göröngy volt. A burgonya mind a fűben hevert, mikor a rendőrkocsi lefékezett. Egy csomó asszony és srác kerekeit oldott. A gyors lábú srácoknak hűlt helye ma­radt, mire a rendőrkocsi fölkapaszko­dott. Az árulkodó boltossegéd, aki elillant, hogy- hívja a rendőrséget, már vagy harminc nőt azonosított, mire Ma- Ndlovuhoz és Violethez ért. A fickó megtorpant, s a fejét elfordította. — Beszélj, ember — mordult rá az őr­mester. — Ezek is köztük voltak? — A segéd a földet rugdalta hatalmas cipője orréval. — Igen, ezek is az éle­temre törtek, inkosi. Egy durbani ügyvéd vállalta a védel­müket. Az ügy szúró fájdalmat hagyott Violetban. A szerény ügyvédi illeték fizctetlen maradt. Kész halál. Violet egyre ezen törte a fejét. Most pedig itt van Ma-Shezi. Te jó isteni Az asszonyok rövid tanácsot tartot­tak. Az útkeresztezésnél, három mér- földnyire az udvartól, minden nő ösz- szesereglik, s fehér zászlót lengetve a T. H. Gwala zur bennszülöttügyi biztos elé járul. Ott lesznek az Ezer Domb Völgyének, a szomszédos fehér farmoknak, a rezer­vátumoknak asszonyai, sőt azok is, akiknek férje egy-egy szabad tulajdon­ban levő parcellát művel a sziklás ho­mokmező közepén. Asszonyok minden­felől. Több mint két mérföld hosszú, rendetlenül vonuló, csoszogó menet. Ma-Ndlovu és Violet haladt az élen. Mintegy négy lépéssel előttük, törzsi viseletben, fejdísszel, magányos nő ha­ladt. Fehér lécen fehér lobogót len­getett. Az asszonyok lassan, zeneszó nélkül meneteltek. A fő útvonalon haladó gép- Kocsik félrehúzódtak és leálltak, két hosszú sor szemben egymással, mintha egy sportkarnevál részesei lennének. A csoszogó, egymást el-elgáncsoló asz- szonyok egyre közelebb jutottak cél­jukhoz. A bennszülöttügyi biztos, aki magát ostromlottnak tekintette, bezár­kózott hivatalába, és várt. A körzeti rendőrparancsnok, apró termetű ember, minden fegyveresét har­ci készenlétbe helyezte. Egyikük-másl- kuk kihívóan rázta a fegyverét. A me­net éle már már elérte a palota udva­rát, a zászló a part peremén álló fák Könözsi István felvétele ágait simogatta, amikor a parancsnok előlépett* s folyékony, de tört zulu nyelven így kiáltott: — Maradion mindenki a helyén, és mondjátok meg gyorsan, mit kívántok. — Jobbját, mint egy forgalmi rendőr, elöronyújtotta. A fejdíszes nő megriadt, s hátraadta a fehér lobogót. Az élen álló nők fel­zúdultak. Violet előrelépett: — Azért jöttünk, hogy lássuk Ndabazabantut. — A parancsnok a szárnysegédjéhez for­dult: — Mondd nekik, hogy a bennszülött­ügyi biztos nincs itt. Ezt hallva a zászlót tartó asszony magyarázólag mondta: — Silethe izikhalo zethu enkosini. Panasszal járulunk az úr elé. — Megmondtam, hogy a bennszülött­ügyi biztos nincs jelen, üt percet adok, hogy szétszéledjetek. Ma-Ndlovu kilépett Violet és a tör­zsi ruhás, fejdíszes asszony között, s karját előrenyújlotta, hogy bemutassa a parancsnoknak a folyamodványt. A menet végén és közepén vonuló nők még egyre jöttek, csoszogtak, amikor a zűr kitört. Az élen és középen álló nők szeméből ömlött a könny. Rohan­ni kezdtek a szélrózsa minden irányá­ba. A fehér zászlót ronggyá tépték és megtaposták, a fehér léc gazdát cse­rélt, s az asszonyok hátán csattogott. Mikor a menet megbomlott, nagy zűr­zavar támadt. A hátul csoszogok meg­fordultak, s rohantak anélkül, hogy tudták volna, mi történt. Ütések zá­poroztak azokra, akik az élen jártak, s mostanra sereghajtókká lettek. Teljes iramban Mfushane üzletébe. Néhányan ott próbáltak menedékre találni. Mfu- shane azonban, aki az imént a mene­telő asszonyokat biztatva nem kis szó­beli bátorságról tett tanúbizonyságot, annyira megrémült, hogy a verandáról iszkolt a boltjába, s bebiztosította az ajtót, saját súlyát is hozzáadva erősí­tésül. Néhány rendőr fölcsörtetett a verandára, s íölfegyverkezett eladásra szánt harci eszközökkel, csákánynyél­lel mészárosbárddal, sarlóval. Violet visszafordult, s látta, hogy Ma- Ndlovu foggal-körömmel szabadulni próbál. — Ibuya madodai Gyertek vissza em­berek! Néhány asszony visszafordult, s kő- záport zúdított a rendőrökre. Egyesek fadarabokat kaptak föl, azokat vetet­ték be kisebb-nagyobb sikerrel. Ma-Ndlovut egy fejére mért ütés el- kúbítotto. Két térdén csoszogva harcolt a szabadulásért. Maga a körzeti pa­rancsnok jött, hogy foglyul ejtse. Gumi- botjával az asszony fejét célozta meg. Ma-Ndlovu elragadta tőle a fegy­vert, megfordult, s a férfi fejére súj­tott vele A parancsnok többször is megpördült, s véres egyenruhában a kátrányozott úttestre zuhant. Egy őr­mester rontott az asszonyra. Ma-Ndlo­vu egyetlen villámgyors csapással földre küldte. Egy rendőr ásóval jött neki, s a fejét vette célba. Az asszony elhárította az ütést. Az ásó három uj­ját levágta. Egy másik rendőr súlyos ütése elkábította, s az asszony térdre roskadt. Több sebből ömlött a vére. Violet is vérzett, vér folyt az arcán, csöpögött a ruhájára. — Ibuya mado- da! — kiáltotta ismét, de a rendőrség már elfogta a vezetőjüket. Ma-Ndlovut megbilincselték, s belökték egy rabko- csiba. Sok asszony vérzett, másokon karcolások éktelenkedtek. A sértetle­nek borzalommal telten loholtak haza­felé. Nyögésekkel és jajokkal volt tele az egész országút. Egyesek a feszület alá húzódtak pihenni, hogy lélegzethez jussanak, s fölkutassák szomszédaikat és a rokonságot. Violet a tizenkétlapos folyamodvány egy megmaradt fél oldalával tért haza. A papírt vér borította. Violet ránézett. Egyetlen szó maradt olvasható rajta: ... nyomor ... Ma-Ndlovu járt az eszé­ben. ' ' 4 RONCSOL LÁSZLÓ fordítása * Emigrációban élő, színes bőrű dél­afrikai író. IRODALOM ÉS KRITIKA MÉSZÁROS LÁSZLÓ: A prózaírás buktatója az, hogy az isteni ihletet rabszolgamunká­nak kell követnie. 9 • • Minden művésznek meg kell vívnia a maga 'partizánharcát a valóság hegyeiben. A sors aztán az egyikből Fidelt csinál, a másikból pedig Che Gevarrát. • • • A változások dialektikájához: a bor forrása és a must bomlása ugyanaz a folyamat. Az irodalomkritikában az a fo­nák helyzet áll fenn, hogy sokan minden egyéni kritikus megnyil­vánulás mögött csoportok, erők álláspontját és bírálatát sejtik. Pedig a kritikus nem lehet se ve­zér, se hangadó, neki csoporton felül álló tárgyilagos megfigyelő­nek, tudósnak kell lennie. A mű iránti nemtetszésünket természetesen nem szabad átvinni az alkotóra. Sokan azonban for­dítva járnak el: az alkotó iránti ellenszenvüket átviszik a műre. m m • (Reflexiók III.) Sok költő azt hiszi, hogy az irodalomtörténet már halhatatlan­ságot jelent. Pedig a részletes iro­dalomtörténet tulajdonképpen teli van semmitmondó nevekkel. • m • Sok beérkezettel az a baj, hogy már képtelenek tovább menni. A társadalmi sakkpartikban so­kan nagymestereknek hiszik ma­gukat, pedig csak kibicek. A vi­szonyok dialektikája könyörtelen: mindig minden máshogyan van. Az óvatos kritikus az élőkre vo­natkoztatja: jót vagy semmit! A modern repülőgépek pilótái­nak nincs joguk a tévedésre, de azért mégis... A politikusoknak és a sebészeknek sem lenne sza­bad tévednie, csakhát... Az iro­dalomkritikus tévedése tehát rit­kán veszélyes igazán. Sok véleménycserében — tehát például az irodalomkritikában is — gyakran az a logikai tévedés okoz nézeteltéréseket, hogy ellen­téteseknek fognak fel komplemen­táris állításokat. • mm A szellemóriások azért olyan nagyok, mert egy gúla tetején állnak. • • • A gyávaság egyik jellemző meg­nyilvánulása az, hogy az ember csak aztán meri felhasználni a saját gondolatait, miután azt má­sok már régen megtették velük. • • • Az ember először igyekszik rá­szokni a gondolkodásra — aztán pedig azon mesterkedik, hogy ho­gyan lehetne nem gondolkodni. Mindenkinek főleg maqa miatt fáj a feje. Egyes emberek az igazsággal szemben alergiásak. A kávéház csak akkor jelenthet kultúrát, ha nem az egyetlen kul­túrát jelenti valakinek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom