Új Szó, 1976. november (29. évfolyam, 260-285. szám)
1976-11-06 / 265. szám, szombat
Szilvóssy Józseffel, a Somorjai Üzenet Irodalmi Színpad rendezőjével • Megalakulásotok évében, 1974-ben, huszonöt szereplővel mutattátok be a Kiállás című összeállítást. Egy év múlva, a Hej, Dunáról fúj a szél címűben, már alig tizen voltak a színpadon. E nagyarányú szelektálás hasznosságát bizonyítja, hogy viszonylag rövid időn belül irodalmi színpadjaink legjobbjai közé kerültetek, ami, gondolom, nemcsak saját erőfeszítéseiteknek köszönhető. — Nem szeretnék nagyképű lenni, de az igazság ismeretében ki merem mondani: a saját erőfeszítéseinknek, pontosabban a tagok lelkesedésének köszönhetünk mindent. Elég rossz körülmények között dolgozunk. Nálunk például nincs megfelelő helyiség. A mozi tíz méter széles, négy méter mély pódiumát csak nagy jóakarattal nevezhetjük színpadnak. Dehát ez van, itt lépünk föl. A CSEMADOK helyi szervezetéhez tartozunk, néhány vezetőségi tag segít, mindenben támogat bennünket, de mint vezetőség bizony nem sokat tettek értünk. Egy példa: műszaki felszerelésünk nincs, már nem bízunk abban, hogy valaha is lesz. Három éve kértünk egy magnót, kellene a próbákra, a szövegmondást ellenőrizni. Sajnos, eddig csak ígéretet kaptunk ... • Nem szegi ez a kedveteket? ' — Már nem. Az egyes tagok között tíz év különbség is van, és mégis jóbarátok vagyunk. Ez pedig mindenért kárpótol, mindennél többet ér. Cselekedni akarunk, és nem fanyalogni. Továbbra is saját erőnkre támaszkodunk. • Néhány együttest kivéve szinte valamennyi irodalmi színpadunknak kezdetleges a mozgáskultúrája. Mi lehet ennek az oka? — Talán az, hogy elméletben sokkal többet kellene tudnunk a kifejezési formákról, szinte végtelen lehetőségeiről. Szakmailag kell rendszeres munkával fejlődnünk, és nemcsak nekünk, rendezőknek, hanem a tagoknak is. Sokat kell dolgozni azért, hogy egy-egy jó elgondolás adekvát formában valósuljon meg. Nem tudok más receptet" keményen kell dolgozni, jóval többet mint eddig. Major Tamás mondta, hogy egy könnyed mozdulatot órákon, napokon át kell izzadva, olykor görcsösen próbálni, amíg megszületik a várva várt eredmény. Ez ránk is vonatkozik. • Csaknem minden együttesünk problémája az utánpótlás. — Szeretnénk e téren is céltudatosan dolgozni. A kilencéves alapiskolának és a gimnáziumnak is van egy-egy irodalmi színpada. Innen igyekszünk majd kiszemelni a rátermett tagokat. Persze, ehhez jó együttműködés szükséges. Műsorválasztásban, a tagok vezetésében, a próbák tartalmában. Senkinek sem akarunk diktálni, csak azt szeretnénk elérni, hogy összehangolt munkát végezzünk. A jövőben többet érhetünk el, ha az új tagokkal nem kell alapvető hangsúlyozási, kiejtési problémákkal bíbe: lődnünk. • Ha már a jövőről beszélünk: mi lesz a következő bemutatótok? ' — Talán még korai erről beszélnünk, ugyanis jelenleg még a szövegkönyv végső formáját alakítjuk, s ez roppant nehezen megy. Páskándi Géza Távollevők című művét szeretnénk bemutatni. Páskándi a háborúzásra kényszerített török és magyar kisember szellemiségét írja meg: A történet évszázadokkal ezelőtti és mégis időszerű. Valamiféle groteszk parabola formájában szeretnénk szólni a nacionalizmus, a különböző demagógiák tragiko- mikumáról, embereket, értékeket pusztító hatásáról. A közeljövő dönti el, mennyi valósul meg szándékainkból. • Milyen az Üzenet kapcsolata a többi irodalmi színpaddal? — A legtöbb irodalmi színpadi rendezővel Komáromban vagy a kerületi fesztiválon taNahát... A színész előadás közben gyakran kerül olyan helyzetbe, amely sokáig emlékezetes marad számára. így történt velem LOVICSEK BÉLA T űz virág című színművének egyik előadásán is. A darabban volt egy olyan jelenet, amikor Karácsony előtti időszakban, az öreg Kalocsai bácsi megérkezik vidéken élő jómódú orvos-fiához. Az öreg — aki egy távoli faluban lakik — először jön látogatóba, akkor is váratlanul. Menye nem is ismeri őt. Amikor az öreg betoppan, amolyan estély-féle buli van a házban. A vendégsereg, de különösen a menyecske (Tamás Jolán) nagy szemeket meresztve fitymálja a csizmás, fáradt öreget, akit — hogy el ne felejtsem mondani — én játszottam. Parasztos télikabátomat a jelenet végéiq nem szoktam levetni, mivel alatta csak inget és egy könnyűcske mellényt hordtam. Történt egyszer, hogy egy Szepsi melletti községben játszottuk a darabot és az öltöz- tetőnő elmulaszoíta kihozni az én színpadi télikabátomat. A valóságban ugyan nyár volt, de a színpadon mégis csak Karácsonyi így hát elhangzott a a kérlelhetetlen parancs: akár a föld alól is, de nekem télikabátot kell keríteni! Az öltöztetőnő — mit tehetett — futott a legközelebbi házba kölcsönkérni egy kabátot. Kapott is, tehát szerencséje volt... Neki igen, de nekem nem, mert a kabát olyan kicsi~ volt „telt- karcsú“ alakomra (cca 100 kilós vagyok), hogy'némi öndicsér etiel is csak egy elfuserált madárijesztőhöz hasonlítottam ... — Ez van, ezt kell szeretni! — jutott eszembe a divatos mondás és belegyömöszöltem magam a kabátba ... Elérkezett a „belépőm“ ideje. Csendes Laci — aki szerep szerint a fiam volt —, csak betop- panásom pillanatában* látott meg a kölcsönkért ruhadarabban. Az utasítás szerint megöleljük egymást és kis ideig egymás vállán nyugtatjuk fejünket. Akkor is így történt, csak... Csak aztán nem tudtuk tovább folytatni, mert Lacit olyan nevetógörcs kapta el, hogy nem emelhette jel fejét a váltamról! A nevetés azonnal rám is átragadt és csak rázott, rázott bennünket a visszafojtott röhögés!... Mennél jobban igyekeztünk abbahagyni, annál inkább kellett!... Még hallottam Laci nyöszörgő hangját, amint fülembe pukkadozta, hogy — Vesd le magadról ezt a francot, mert nem tudok tovább játszani!... — Aztán hatalmas taps a nézőtéren ... — Nahát! — rémültünk meg a gondolattól — a közönség soraiban sokan azt hitték, hogy zokogtunk az átéléstől!... Gyámoltalanul „visszalolat- tam" a kulisszák mögé és télikabátomat kint hagyva, bevonszoltam magamat — Karácsonykor — ingujjban!... KOVÁCS JÓZSEF a Magyar Területi Színház Thália Színpadának tagja 'Prandl Sándor felvétele lálkozoin, do itt valahogy hiányzik az őszinte légkör a beszélgetések során. Itt is felfedeztem a pózolás, a sértődé- kenység, a rossz értelembe vett rivalizálás jeleit. Vannak, akik szinte megállás nélkül csak a zsűrit szapulják. mintha csak nekik állították volna össze a műsorukat. Vitatkozni kell, érvelni, s nem megsértődni, kí- gyót-békát kiabálni. A Hej, Dunáról fúj a szél című műsorunk nagyon kemény bírálatot kapott. Mi tagadás, rosszul esett, de igazat adtunk a zsűrinek. • Azért talán nem teljesen indokolatlan a zsűrikkel kapcsolatos sok panasz ... — Nyilván. Azt a bíráló bizottságot tartom jónak, amely az előadást eszmei és művészi kritériumok alapján konkrétan, részletesen értékeli. A legtöbb panasz, sértődés akkor születik, amikor a bíráló bizottság különböző okok miatt mellébeszél, felszínen marad, nem mer, nem tud vagy nem akar mélyebbre ásni, pontos véleményt mondani. Ilyenkor jogos a panasz, hiszen a bíráló bizottság nemcsak értékel, hanem ízlést formál, meghatározhatja az együttesek további fejlődését. A Jó- kai-najjokon az elmúlt években sokat javult az értékelés, persze, ez nem azt jelenti, hogy minden rendben van. Nagy hiba az, hogy a járási és a kerületi fesztiválokon sok felelőtlen, hozzá nem értő vélemény hangzik el, amely megzavarja az együtteseket. Jogosan fakadt ki az egyik amatőr rendezőnk: amit itt kifogásoltak, azt a kerületi fesztiválon megdicsérték ... Azt hiszem, a Népművelési Intézet kiválaszthatna 30—20 politikailag és szakmailag egyaránt felkészült egyént, akik közül kerülnek ki egy-egy évben a különböző fesztiválok zsűrije. Jó szervezés esetén elérhető, hogy mindegyik zsűritag 2--3 fesztiválon vegyen részt, tehát senkinek sem jelentene különösebb megterhelést. • Aránylag sok irodalmi színpadunk van, fejlődésükkel azonban nem lehetünk elégedettek. — Több szakirodalmat adhatnánk ki. A hazai és a magyar- országi publikációk megjelentetésén kívül körül kellene nézni a lengyelek és az NDK-be- liek házatáján is. Minden bizonnyal sokat okulhatnánk, tanulhatnánk tőlük. Több megfelelő szövegkönyvre is nagy szükség van. Zalabai Zsiga például már há-* rom kitűnő irodalmi színpadi összeállítást készített, inások is írtak vagy összeállítottak jó • műsort. Kevesen tudunk róla, mert még senkinek sem jutott eszébe sokszorosítani, kiadni, segíteni vele főleg a nemrég alakult együtteseket. Sokáig folytathatnám, de úgy érzem, a legfontosabb, hogy az illetékesek, tehát a központi és helyi kulturális intézmények több szakmai támogatást nyújtsanak az együtteseknek, ne a már kitaposott úton toporogjanak, mert az ma már nem elegendő. SZIGETI LÁSZLÓ • Az NDK legszebb könyvborítóit immár hatodszor tüntét- ték ki. A beérkezett 141 könyvborító közül a zsűri 36-ot talált kitüntetésre méltónak. A legtöbb kitüntetést ez évben az Aufbau-Verlag és a Verlag der Nation kapta (4); az utóbbi kiadó egyik díjnyertes könyve, Tersánszky Józsi Jenő „Kakukk Marci“ című regényének német fordítása nyomán, a Kner nyomdában készült. Borítóját Volker Pfüller tervezte. Nagy zavar egy kis szócska körül Bizonyára mindenki előtt ismeretesek az ilyen kérdezésformák: ,,El-e jöttök moziba?“ „Meg e csináltad a leckét?“ „Nem-e előre megmondtam?“ Különösen gyakori az ilyen- féle szerkesztés az úgynevezett függő kérdésben, amikor a kérdő mondat egy főmondat után, mint alárendelt mellékmondat következik: „Nézd meg már, el-e mentek." „Kíváncsi vagyok meg-c találja." „Félek, nem-e vesztettem el.“ Mint látjuk, kérdőszócskánkat főleg az igekütőkkel és a nem tagadószóval szeretik összekapcsolni, mostanában azonban hallani lehet azt is, hogy ez e tárgyat vagy (és főleg) határozót követ: „Nem tudom, itt-e van.“ „Tudni kellene, öt-e láttad csakugyan“ — és hasonlók. Mielőtt még más is rászoknék ezekre a formákra,, mondjuk meg gyorsan, hogy a fenti kérdések helyesen így hangzanak: Eljöttök-e moziba? Megcsináltad-e a leckét? Nem megmondtanie előre? Nézd meg már, elmentek-e. Kíváncsi vagyok, megtalál ja-e. Félek, nem vesztettem-e el. Nem tudom, itt van-c. Tudni kellene, csakugyan őt láttad-e. De miért így van jól, és mért nem úgy, ahogy sokan és sokfelé mondják? Fogjuk vallatóra az -e szócskát: mi a szerepe, feladata nyelvünkben, hogyan végzi ezt a feladatát, s a mondatban melyik hely illeti meg. Szerepe, röviden szólva, az, hogy jelezze a kérdést akkor, ha nincs kérdőszó, vagy ha a hanglejtéssel nem jelezzük a kérdést. Ebből következik, hogy — akár egyenes (tehát főmonda- ti), akár függő (azaz mellékmondati) a kérdésünk — az -e szócskára csak akkor van szükségünk, ha az állítmányra kérdezünk, hiszen minden más mondatrészre kérdő névmással vagy kérdő határozószóval kérdezhetünk (ki? mi? hány? milyen? hogyan? mikor? és így tovább). De még az állítmány kérdezése esetén is mellőzhető az -e, ha kérdezésünket hanglejtéssel jelezzük: Beteg vagy? Eljössz? Voltál moziban? Ezeket persze így is kérďeíz- hetjük: Beteg vagy-e? Eljössz-e? Voltál-e moziban? Ha azonban az ilyen kérdés függő kérdéssé válik, azaz mellékmondattá lesz, az -e használata kötelező, hiszen ilyenkor a hanglejtéssel nem lehet jelezni a kérdést (a hanglejtés jellegét ugyanis a főmondat szabja meg), tehát így kell mondanunk: Szeretném tudni, (hogy) beteg vagy-e, Kíváncsi vagyok, (hogy) eljössz-e. Azt kérdezem, voltál-e moziban. Ha mármost az -e szócska az állítmány kérdezését jelzi, magától értetődik, hogy az állítmány után van a helye, nem valami olyan szó után, ami nem állítmány. Az El e jöttök moziba? Nem-e vesztettem el? Mondd meg, jól e van? Ot-e láttad? mondatokban az állítmány: eljöttök, elvesztettem, illetőleg van, láttad, az -e szócskát tehát ezek után kell kitenni, nem pedig az el igekötő, a nem tagadószó vagy a jól határozó, illetőleg az ő< tárgy után. De hőt hogyan alakult ki egyáltalán az -e szócskának az imént vázolt helytelen használata? Hogy ezt megértsük, az eddig mondottakat ki kell még valamivel egészítenünk; azzal, hogy ez -e kérdőszó nemcsak az igei állítmány után állhat, hanem — különösen meglepetést, felkiáltást, felháborodást kifejező kérdésben — minden olyan szó, sőt szóelem után is, mely a teljes állítmány helyébe lép, azt helyettesíti. „A pénz eltűnt“ — mondja valaki. „El-e?* — kérdezzük megdöbbenve. „Nem csinálom meg a leckét“ — nvakaskodik a futball zajára fülelő nebuló. „Nem e" — kérdi vészjóslóan a szülő. „Beteg vagyok“ — panaszkodik valaki, mire az orvo3 kifogástalan magyarsággal kérdezheti: „Bete^-e?" És persze ebben a helyzetben a jól-e, őt-e formák is szabályosak („Jól oldottam meg a feladatot.“ „Jól-e?"; „Egész bizonyosan őt láttam.“ „Ot-e?“). Ezek a kérdő, felkiáltó formák teljes mértékben helyesek. Beszédünkben sok Ilyen, szinte már egy szóvá forrott kérdő-felkiáltó alak van: ugye? igaz é? nem e? A világért sem akarunk ezek ellen hadakozni, de igenis hadakozunk az olyan formák ellen, melyekben megvan a teljes, a kifejtett állítmány, s az -e szócskát mégsem az után, hanem egy más szó, egy nem-állítmány után teszik ki. MARTINKÚ ANDRÁS Gyökeres György: ÖREGEMBER
