Új Szó, 1976. november (29. évfolyam, 260-285. szám)

1976-11-29 / 284. szám, hétfő

A Kis-Duna partján című sorozatból: A múlt ISzél Ferenc felvétele) Cuth János: VÁLTOZÓ MOTÍVUMOK Negyven évesnek tetszett, de lehetett éppen­séggel ötszáz is. Egyetlen fehér, tógaszerű le- bemyeget viselt, méhei és kecskéi között atyás­kodott. A tisztességes embert visszatántorította tanyájától a virágok és gyümölcsfák bujasága. Már oly rég elszokott arról a környékről még a kandi és okvetlenkedő népség is. — Rick! Jó lenne sok pénzt szerezni — hal­lotta a férfi. — Rengeteg pénzt — mondta a Rick nevezetű. — Rengeteget, csak hogyan? — Mindegy, csak rengeteg pénz legyen. — Az emberek már mindent kipróbáltak. — Nem is dőlnek be már senkinek. — Pénz nélkül egy köpetett sem ér az egész. — Az biztos, hogy egy köpetet se. A férfi átküzdötte magát a növények labirin­tusán, a hangok irányába. — Szemfülesünk akadt... — észlelte az egyik suhanc. — Mi mást akarnánk, mint minden e világra való ember — mondta a másik suhanc — Nem az embert körülvevő világ akar botor módon megváltozni fiaim, mégis... ha már így van, fogadjátok el a pénzemet, a halálnak ma­gamon kívül egyébbel nem tartozom — szólt a íérfi. A két suhanc rövid habozás után összekacsin­tott, és a férfi után eredt. Kötésig gázoltak a kusza zöldben, egy szőlővel befuttatott kalyiba felé. A férfi bevezette őket otthonába, ahol né­hány hántolatlan nyírfagallyból összerótt alkal­matosság barátságban megfért egy-egy lélekkel kifaragott fatárgy mellett. A lócára és a székre báránybunda volt terítve, a polcokon és a falak mentén glédában álltak a csuprok, szilkék és agyagkorsók. A férfi megnyitott egy oldalajtót, és egy szüreti vásári képekkel ékített csiricsáré koporsót vonszolt elé. — Kissé megkopott — 6zerénykedett a férfi. — öt évig faragtam. — Résnyire elmozdította a koporsó fedelét, és leg­alább egy tucat, százasokból álló paklit szedett elő. A suhancok egymás ingét markolászták. — Vigyétek fiaim ... A suhancok, egymás lábát tiporva, mámoros elragadtatással gyömöszölték ingükbe a pénzt. Ügy fürkésztek előre-hátra, amíg át nem vág­ták magukat a íérfi paradicsomán, mintha lo­pott zsákmányt mentenének. — Akár mézet is vihettek... Meg gyümöl­csöt ... Fiaim! A suhancok nyomában kiveszett fű, fa, virág. A férfi makacs hittel túrta a földet. — Addig fáradozom érettük, mígnem ellensé­gükké vedlek — mondta. — Televénnyel engesz­telte a keletkezett irtvány talaját, a magok még­sem fogantak meg benne. Látva, hogy zsenge facsemetéi is inkább választják a kipusztulást, ahelyett, hogy gyökeret eresztenének a talajba, a férfi sudár, terebélyes gyümölcsfákat ültetett ét gyökerestül: kérgük lehámlott, férgek és szu- hok martalékává váltak, s a férfi értetlenül gu- vadozó szemei előtt hullott forgáccsá valameray- nyi fa. A magok és a facsemeték végül is megfogan­tak, ám az irtvány talajából fekete, műanvag- szerű, fémes fényű növények sarjadtak. A férfi, a természet hétpróbás bajnoka, szeppent Tamás­sá vált. Csak az idegenek ágálása akadályozta meg. hogy ásót. kapát ne ragadjon. — Pompás, nemes fajták; csodás termést hoz­nak majd — biztatták. Két hivatlan ficsur útja yezetett a furcsa ül­tetvényen keresztül. Fekete ruhában, vakító ing­ben haladtak el a férfi szeme előtt, aki a fűben heverve pótolta elfecsérelt energiáját, a napból és a levegőből. Nem láthatták egymást, olyany- nyira más-más tartományban műkőitek érzékszer­veik. A két kifogástalan ficsur beszimatolt a kalyibába, majd besurrantak, és cimboráik his­tóriái nyomán előcibáltált a mélyedésből a ko­porsót. Lerúgták a fedelét. Ott voltak a pénz- kötegek, társaságukban sok-sok színpompás prospektus és reklámcédula. A ficsurok háborí­tatlanul összerámolták a prédát, és elviharzottak a nyomukban egyre szélesedő irtványon. — Mert mi haszna a sok* kóser cucc, ha nincs hozzá pénz — mondta a Hans nevezetű. — Egyik a másik nélkül köpetet se ér — mondta a Tamás nevezetű. A férfi váltig fitymálta a kocka, gúla és egyéb, mesterkélt alakzatú gyümölcsöket, amelyek az irtvány növényein termettek. Az idegenek vi­szont hangosan ropogtatták a gyümölcsöket. Ad­dig csámcsogtak, addig forgatták szemüket, míg­nem a férfi viszodyogva beleharapott egy henger alakú gyümölcsbe. Olyan ízt érzett, mint a szá­jában összefutott nyál íze volt, mikor észrevet­te, hogy eltűnt a koporsója. Akkor azt mondta: — Régente szárazbabot tartottam a koporsóban, de újabban már csak a papírpénz birtokolta ben­ne a helyet... Lelkemre, szándékom volt, hogy bugyorba kötőm az évszázadok során felgyülem­lett papírhulladékot, papírpénzt, és a rongysze­dőnek vagy a papírbegyűjtőnek adom... ilyen­formán azonban azt hitettem el magammal, hogy valaki szeplőtlen törekvésből rendet rakott ná­lam ..., akit ugyancsak lenyűgözhettek a kedé­lyes faragványok, ha elcsente a használt kopor­sómat. — Kiköpte a gyümölcsöt. Tüzetesebben végigmustrálta a soha nem látott növényeket: tetveik és férgek szipolvozták ... Megintcsak idegeinek adtak jótanácsot és a mér­geket, amelyekkel permetezni kellett volna. A férfi kivágta a félrenemesedett növényeket. Ki­tartó, bizonyítani vágyó szorgoskodása mellett eszébe sem ötlött, hogy új koporsót tákoljon ma­gának. A jószándékú intelmek eilenére is, ma­radi módon csak gyümölcsfát, sóskát és virágo­kat szándékozott ültetni az ajánlott és oly ter­mékeny lottófa helyett, amely apró zsetonokat érlel, lapjain olvasható forradások formájában valamennyi lottószám, amelyeket tetszés szerint meg lehet játszani... Ennélfogva nem láthatta azt a két urat sem, akik kockás öltönyt viseltek, gyémánt nyakkendőtűt és gyűrűket, hatalmas kö­vekkel. Rövid nyelű, masszív alpinista szerszá­mokkal voltak felszerelve. Széthasogatták a férfi fekhelyét, feltörték a pincéjét, egy barázdába folyatták a korsókban tárolt írót és mézet. Föl­dúlták a kecskéje igénytelen kis szérűjét... Azt a két alakot sem láthatta, akik Rolls Royce ko­csin érkeztek. Fémkereső detektorral pásztázták végig a férfi tanyáját, de csalódottan kellett odébbállniuk, pedig még a méhkaptárakat is kö­rüljárták. A férfi zokszó nélkül eltüntette a dúlás nyo­mait. Egy hozzáférhető kis mellékhelyiséget ácsolt, ott helyezte el az aludtejet és aszaltszil­vát, hogy bárki keresés nélkül ráakadhasson. Csu­pán az idegenek által taposott irtvány aggasz­totta. Gyakorta állt ott, és egyre azon tűnődött, miként lehetne visszahódítani a talajt. Az ide­gen kincskeresők elmaradtak, a rebesgetett kin­csek halmazaiból mitsem találtak. Azután már csak egyetlen egyszer találkozott vendégeivel a férfi. Legalábbis a két suhanc koporsóját megis­merte. Utánuk következett a többi; hosszú ko­porsókaraván. — Vesztegettem igazgyöngeimet, de elgolyóz­ták. Csak a pénzem kelt el, no meg a koporsóm — motyogta a férfi. A férfi legendája szertefoszlott — elvétve hal­lani még az általa birtokolt töméntelen aranyról, gyémántról — pedig még él. Láthatatlan, mivel az idegenek látószöge eltájolódott, képtelenek a feledésbe ment embert felfedezni a szél, egy szikla és egy vízesés gyújtópontjában, amikor az tán épp koporsóját cégérezi fel az elkerülhetet­len vég és az engesztelhetetlen gyász motívu­maival. SZAKONY1 KÁROLY: Két groteszk Diszkréten A felügyelő — természete­sen civilben — benyitott a vendéglőbe. Barátságos helyi­ség volt, bolthajtásos, kicsiny, meghitt. A, falát sárgára mar­ta a nikotin, a rézfogasokon nádkeretbe csiptetett újságok lafogtak, itt-ott egy-egy vi­dám sörplakát; az asztalokon kockás abroszok, söralátétek, réz hamutartók. — Parancsol, uram? — kér­dezte a vendéglős mély men- hajlással a csillogó pult mö­gött. A pohárállvány hátsó 'a- la tükörből volt, a felüau^W megnézte magát benne a m- harak között. Kicsit igazított a kalapján, aztán intett, hogy nem kér semmit. Csak egy parányi fejbiccentés volt, egy szemvillanás, de a vendéglős megértette, hogy nem kell kérdezősködni. Nem kell, vagy nem lehet? — valahogy így. Rákönyökölt a pultra és tü­relmesen nézte, hogy a fel­ügyelő végigjárja a falak mentét, benéz a sarkokba, a köpőcsészékbe, a biliárdasz­tal alá, felhajtogatja az ab­roszok szélét, bekukkant a konyhába, a telefonfülkébe, a jégszekrénybe. Egyetlen ven­dég sem volt a helyiségben, délelőtt 10 óra felé fárt — holt Idő. A felügyelő megállt a terem közepén, s miközben a zsebében kutatott cigaretta után, fejét hátravetette, s a mennyezetet is megvizsgálta alaposan. Felsőtestét ringat­va, ciccegve rágyújtott. A ven­déglős nem adott tüzet, tud­ta, hogy az illetlenség, a fel­ügyelő félreértheti a mozdu­latot. — Történt valami mostaná­ban? — kérdezte a vendéglős. A felügyelő ránézett, aztán megingatta a fejét, de mind­járt — lustán — el is for­dult, ffél keze a zsebben, ta Ián a revolverén!} és sandán bepillantott a söntéspult mö­gé. — Hát, igen mondta a vendéglős, kinézett az utcára, a napfénybe, a járdaszegély- re, a sarokra, hátha felbuk­kan egy vendég. A sör jegel- vr a pult fényesre szidoloz- v n padló szépen felseperve. C >■: vendég nincs sehol. — llmm-ümmmm-hümm — d ’nw/ögte a felügyelő. A ci­garetta hamuját gondosan az egyik réz hamutartóba szórta. Fbben a pillanatban valami átütötte az ablak üvegét, dör­renés hallatszott; a felügye­lő felkapta a fefét. Csodál­kozva megfordult, bámulta a szilánkokra zúzódott ablak­üveget, majd a mellkasára te­kintett; állát egészen leszorí­totta, hogy jól lássa a mellét. Nem hitt a szemének, a szíve tájékára nyúlt, aztán tenye­rét hirtelen a bordái fölé szo­rította. Kezét el sem vette többé, hogy megnézze, vére­sek-e ujjai, tudta, hogy bi­zony véresek. Ehelyett a vendéglősre lesett és restell- kedve elmosolyodott. — Csak a biztonságot el­lenőriztem —, mondta. Tenye­rét egyre a mellére szorítva a pulthoz lépett, a kendővel borított kosárkából kivett egy szépen pirult sóskiflit, kicsit feltartotta, aztán kedélyesen leharapta a csücskét. A ven­déglős is úgy tett, (vagyis: helyeslően bólintott} mintha nem történt volna semmi. Régi vicc Volt egyszer egy fiatalem­ber. Nagyon el volt kesered­ve, kiment a Városligetbe, ki­választott egy jó erős faágat, elővett egy jókora kötelet és éppen fel akarta akasztani magát, amikor arra ment egy öregember, meglátta, s így szólt: — Fiatalember! Én ts vol­tam fiatalember, én is nagyon el voltam keseredve, én is kijöttem a Városligetbe, kivá­lasztottam egy jó erős faágat, elővettem egy jókora kötelet és éppen fel akartam magam akasztani, amikor arra jött egy öregember, meglátott és azt mondta: — Fiatalember! Én is vol­tam fiatalember, én is na­gyon el voltam keseredve, én is kijöttem a Városligetbe, kiválasztottam egy jó erős fa­ágat, elővettem egy jókora kötelet és éppen fel akartam magam akasztani, amikor ar­ra főtt egy öregember, meglá­tott és azt mondta: — Fiatalember! Én ts vol­tam fiatalember, én is nagyon el voltam keseredve, én is ki­jöttem a Városligetbe, kivá­lasztottam egy jó erős faágat, elővettem egy fókora kötelet és éppen fel akartam magam akasztani, amikor arra főtt egy öregember, meglátott és... — Idefigyeljen, öregem — mondta vésztjóslóan a fiatal­ember. — Hagyjuk ezt a du­mát, jó? Hová akar ezzel ki­lyukadni? — Várja meg, amíg befeje­zem — mondta sértődötten az öregember. — Befejezi? — kérdezte rö­högve a fiatalember. — Soha nem fogja befejezni. Ez a me­se olyan, hogy nem lehet be­fejezni. — Gondolja? — kérdezte megszeppenve az öregember. — Hát akkor ... — Hát akkor — mondta a fiatalember —, menjen szé­pen a dolgára és örüljön ne­ki, hogy megúszta. — Azzal felmászott a padra, nyakát szépen a kötélbe dugta és el­rúgta magát. Meg se nyek­kent. Az öregember meg to­vábbsétált fejcsóválva és töprengve, és azt hitte, hogy ő csakugyan megúszta. MILAN KRAUS: Kövek Merevvé lesz arcom s eláll lélegzetem. Kövek! Mily régen is ostoroz titeket a zápor s nyaldosnak az eltűnő évek szelei. Kifröccsent vén forrón benne­teket a Föld — díszítsétek az egyhangú világot —, gondol­ta-e, hogy elnémultok egyszer, s lesztek anyagi csönd, hűvös­ség és észrevétlenség. Játszot­tatok izzó színekben, sugaraz- tatok meleget, ömöltetek hul­lámzóan szerteszét. És íme, ma — tengernyi csönd. Vagytok fukar és szűkszavú, megkövült könyve a kozmosz történelmének. Hozzáférhetet- lenséggel lepecsételtek. Az idő sokkantjai. Az ellenszegülés tornyai. Kövek, kövek! Valahol a világon szeret az ember. De mit is tudtok ti a szerétéiről. Valahol a világon szenved az ember. De mit is tudtok ti a szenvedésről. Hatal­masan mély az érzéketlensé­getek. S titokzatos jelenvaló­sága nemléteteknek. Bensőtök mélyeiben közömbösség trónol. Faragj, szobrász, faragj — és elfogadjuk ml formáidat. Üss, csákány, üss — és mi lábad elé hullunk, ezer darabokban. Nőj, ember, nőj — és megfor­mázzuk mi homlokod, sírkő­ként a te hantodon. S kőajkak suttognak majd a vak ürességbe. KULCSÁR FERENC fordítása 1976. XI. 29.

Next

/
Oldalképek
Tartalom