Új Szó, 1976. október (29. évfolyam, 234-259. szám)
1976-10-11 / 242. szám, hétfő
Könuzsi István jelvétele a Gyerkőcük sorozatból GION NÁNDOR: Olyan, mintha nyár volna November elején, azt hiszem, éppen halottak napján három kis kukacot találtam a párnámon. Bizonyára a párnából bújlak ki; apró, halvány rózsaszínű kukacok voltak, összehúzták magukat, csak a fejük mozgott nagyon lassan, mintha betegek lettek volna. Óvatosan a tenyeremre raktam mind a hármat — testük hideg és nedves volt —, aztán Finály párnájára helyeztem őket, mert tudtam, hogy Finály rettenetesen meg fog ijedni tőlük, a szívére szorítja majd a kezét, elsápad, és levegő után kapkod. Finály szívbajos volt, és ha megijedt, az arca mindjárt clyan sárga lett, mint a halottaké. Néhányszor már sikerült rettenetesen megijesztenem. Egyszer vettem két gyertyát, a temető bejáratánál árulták nagyon olcsón, aztán otthon meggyújtottam, és az ágy támlájára ragasztottam őket, lefeküdtem, nyakig betakaróztam, kezemet összekulcsoltam, és vártam Finályt. Amúgy Is pocsék színem volt, el tudom képzelni, micsoda látvány lehettem a két égő gyertyával az ágy támláján, pontosan a fejem felett. Persze hogy Finály rettenetesen megijedt tőlem. Már sötétedett, mikor hazajött, és ahogy meglátott, csak állt meredten az ajtóban, szívére szorította a kezét, levegő után kapkodott, és sárga volt az arca, mint a halottaké. Én mozdulatlanul feküdtem, nehogy észrevegye, hogy figyelem Később hangosan szuszogni kezdett, és lassan az ágy felé lépkedett. Mikor már egészen mellém ért, kinyitottam a szemem és rákiáltottam: — Huh! A gyertyák lángja ugrálni kezdett, Finály pedig ismét a szívéhez kapott. — Megfulladok — nyögte. — Mindjárt megfulladok. Nagy barna szemei majdnem kiugrottak qz arcából. Nevetve vállon veregettem, és akkor megnyugodott, és megint hangosan szuszogott. Attól kezdve, ha váratlanul rákiáltottam, mindjárt a szívéhez kapkodott. Azelőtt sohasem ijesztgettem Finályt, de amióta itt laktunk a város szélén, ebben a vacak, hideg szobában, igazán szükségem volt egy kis mulatságra. Untam már ezt a környéket szörnyen. Egész októberben esett az eső, és a ház körül mindenütt ragadós sár volt. Néha arra gondoltam, hogy talán azért nem kapunk munkát sehol, mert mindig csupa sár a cipőnk. Ha az ember beállít valahová sáros cipőben, valahogy mindjárt rosszkedvűen keresztülnéznek rajta. De hát nem mehettünk el sehová, mert pénzünk nem volt, és itt legalább nem kellett fizetnünk a lakásért. Egy sánta munkavezető adta ki nekünk ezt a szobát, Zatkó- nak hívták, valamikor dolgoztunk a keze alatt: utakat javítottunk. Már akkor kezdte épít- g'Mni a házát, de később kifogyott a pénzből, éppen csak, hogy betapasztotta, a festésre már nem futotta a pénzéből, és a villanyt sem tudta bevezettetni. Nekünk azért adta ki ingyen a szobát, hogy vigyázzunk a házra, nehogy valaki ellopja az ablakokat meg az ajtókat. Két régi, támlás ágyat is adott, hogy legyen hova feküdnünk. Semmi mást. Nem is várhatunk tőle többet, hiszen tudtuk, hogy teljesen ki van készülve, minden pénzét a házra köllőtte. Sajnáltuk is egy kicsit, meg hálásak is voltunk neki, bár nagyon rosszul éreztem magam ebben a félig kész házban. Ezért örültem meg a rózsaszínű, hideg kukacoknak is. Reméltem, hogy Finály rettenetesen meg fog ijedni tőlük, és akkor legalább nevethetek rajta. Igazán rám fért volna egy kis mulatság. Hideg és nyirkos volt a levegő a szobában, hiába takaróztam be, állandóan fáztam.. Kint sütött ugyan a nap. de nem volt kedvem felkelni az ágyból, meg aztán kint is hideg és nyirkos volt a levegő még derült időben is. Finály késő délután jött haza. Sovány és szomorú volt. Köszönt, és mindjárt vetkőzni kezdett, minél gyorsabban az ágyába akart bújni. Az utóbbi időben keveset beszélgettünk, de most megkérdeztem. — Ettél valamit? — Még reggel — mondta. — Nem vagy éhes? — kérdeztem. — Nem — mondta. — Dél körül éhes voltam, de most már elmúlt. Aztán ő is megkérdezte: — Te ettél? — Igen — mondtam. — Délben. Alig vártam, hogy észrevegye a kukacokat. Világos volt még, biztosan tudtam, hogy észreveszi őket. Vacogva az ágyához lépett, hirtelen megállt, és ki meresztette a szemét. — Na, nézd csak — mondta szomorúan. —• Szerencsétlen kis férgek. Aztán felém fordult. — Három rózsaszínű kukac van a párnámon — mondta. Egyáltalán nem ijedt meg tőlük. — Egye meg a fene őket — mondtam dühösen. — Biztos a párnából bújtak ki — mondta. — Fáztak, és kibújtak a párnából. Óvatosan a tenyerére rakta a kukacokat, és megkérdezte: — Mit csináljak velük? — Taposd agyon őket — mondtam rosszkedvűen. Finály tanácstalanul állt egy ideig, aztán lefelé fordította a tenyerét, a kukacok a földre hullottak, és ő rájuk taposott. Nem feküdt le az ágyába. Fogta a pokrócát, belecsavarta magát, és az ablakhoz ment. Sokáig állt ott, már basötéte- dett, és még mindig az ablaknál állt. Nézett ki az ablakon, és néha vakaródzott. Ideges voltam, tölcsért formáltam a tenyeremből, és teljes erőmből kiáltottam: — Huh! Meg sem fordult, még a va- karódzást sem hagyta abba. Kegyetlenül rosszul éreztem magam. nem tudtarti, hogy mit csináljak. Később azt mondta: — Olyan csillagos az ég, mintha nyár volna. — Hülye — mondtam. — Éppen olyan, mintha nyár volna — mondta. — Szívbajos hülye — mondtam. — Legjobb lenne, ha elköltöznél innen. — Szeretném, ha nyár volna. — Azt mondtam, hogy költözz el innen! — ordítottam dühösen. Finály lassan felém fordult. Most háttal állt az ablaknak, szemei sötéten az arcába siip pedtek. Azt mondta: — Nincs hova mennem. — Hülye — mondtam. Ö meg csak állt, és nézett rám onnan az ablak mellől. Szemei olyanok voltak, mint két, mély, sötét üreg. Később azt mondta: — Nekem adhatnád az egyik gyertyát. Olvasnék valamit. — Nem adom — mondtam, és meggyújtottam mind a két gyertyát a fejem feíett. Finály bebújt az ágyába, kis ideig fészkelődött, aztán a fal felé fordult. Elhatároztam, hogy megvárom, amíg elalszik, akkor felkelek, odamegyek hozzá, és nagyot ordítok a fülébe. Egész biztonsan rettenetesen meg fog ijedni. BAJOR ANDOR: © * jtt * Mi z ejjeltm* nrm Ind aludni Borz kartárs belenézett az előtte heverő iratokba, maid révetegen megkérdezte: — Ezek itt micsodák? — Az új éjjeliőr papírjai — felelte az alkalmazott készséggel, majd megnyálazta az újját, az asztal fölé hajolt és illedelmesen lapozni kezdett az igazgató orra előtt. — Ezek itt az elismerő vélemények a leendő éjjeliőr erkölcsi megbízhatóságáról: nem gyilkol, nem mond hamis tanúságot és nem paráználkodik . . . — Az őrség ideje alatt sem? — kérdezte Borz gyanakodva. — Még akkor sem! Legalábbis a papírok’ százszázalékosan ezt bizonyítják. Borz kartárs mereven figyelt, majd reábökött az eléje tartott újabb oldalra. — Hát ezvmit bizonyít? — Ez? Itten több megbízható csaposlegény azt írja, hogy a leendő éjjeliőr nem fogyaszt szeszes italokat. — Helyes — bólintott Borz. — Úgy is kell! Bár nem nagyon értem, hogy akkor honnan ismerik a csaposlegények a leendő é| jeli őrt? — Erre is gondoltunk — nyugtatta meg az alkalmazott. — Van bizonyítványunk a csa- poslegénvek főnökétől is Aki azt igazolja, hogy a csaposlegények se Isznak. Tehát: valószínűleg gyakran látják egymást, valahányszor nem isznak! — llát ez lehetséges - hagyta reá Borz kartárs. — Bár, őszintén szólva, kissé homályosnak látom az eddigi bizonyítványok értelmét. Vajon ez a leendő éjjeliőr, teszem azt, nem szokott zsebre tenni valamit? Az alkalmazott kihúzott a paksamétából egy iromba betűkkel körmölt szöveget és Borz elé tartotta. — íme, a válasz! Egy volt, és azóta átnevelt tolvaj nyilatkozata, hogy éveken át dolgozott együtt a leendő éjjeliőrrel, aki egyáltalán nem lop; különösen nyáron! — Akkor ez itt tisztázódott, legalábbis nagyjából — ismerte be Borz kartárs, de egyre inkább megtelt nyugtalansággal. — Nem szeretem az o'.őítéle- 1eket, általában elfogulatlan vagyok — mondta szégyenlősén. — De szerintem itt még kell lennie valaminek, valami nőm egészen tiszta dolognak... — A lakóbizottság jellemzése szerint a lányát se fojtogatja egy félév óta . . . — Miért? — hökkent meg Borz. — Tán egy félévvel ezelőtt megfojtotta? — Nem, hanem a lány férjhez ment: itt van a házasság) e vé 1 fén y képmásolata. — És mi van még? — Itt az önéletrajza is, amelyet avval kezd, hogy hajdani nehézségei miatt nem járhatott iskolába és őszinte nyíltsággal tárja töl, hogy később az analfabéták tanfolyamára mindig a komája ment helyette. — Ezek szerint — gyanakodott Borz kartár.s — nem is ő írta az önéletraizát! De az alkalmazott szelíden megcáfolta: — Biztos ő írta: mert a végén aláírás helyett az ujjlenyomatával fejezi be! Borz kartárs tovább is gyanakodott. — Lássuk, mi van még? — Többen kiemelik, hogy szereti az állatokat, azután a sintér telep jellemzi ügy buzgalmát és határozott stílusát. Itt a bizony ulat törvény tiszteletéről, valamint egy okmány, hogy orvvadászi tevékenysége amnesztia alá esett; mindenről van papír. Orvosi igazolvány írja le állandó álmatlanságát- különösen éjszaka nem tud aludni. Erre Borz fölállt. — Hát itt van a kutya elásva! Éreztem, hogy nincs rendben valami: de végül is leleplezte magát, tüllőt a célon. Aztán határozottan hozzátette: — Miféle éjjeliőr az, aki még aludni sem tud? Aki nem fölkészültségből virraszt, hanem mert nem tud aludni? Nyilván alkalmatlan arra, hogy nyitva tartsa a szemét. Műfordítóink műhelyéből JÄN BUZÄSSY VERSEI Zene a parkban Talán múzsájuk lábszárukba rúgott, hogy a vén\vár fészkéből kiszálltak; tollatlanok az angyali szárnyak; hajlongó, sűrű zápor: zene zuhog. Megváltva zene által mind e lények, seregben a park lombját ellepik, habból-keltek hírnöke mindegyik; nagy nyálbuborék ajkukon az ének. Esti szél, horzsolva követ s csillagot, most a zöld lombban zúg Haydn dallamot, skálájában a mi sorsunk zeng el. Már az eresz alatt a habból-keltek; csak a tévelygés meg a kín teremthet e szárnyas lényekben érző embert. A dió A dió, lóm, a nem-várt zöld burokban, s bontó ujjadat festi sötétre, mielőtt még a csonthéjhoz érne - mihez még mókusnak fogo sem koccant. Dolgod mi hát? Ülni pohár, sör felett? Zsindelyt faragni álló télen át, s hallgatni rajt' a dió-kopogást, mert kemény héj fedi mind a lényeget? Bizony: kezed a szádért teszi dolgát; mégis vonznak rejtett, apró formák, megnézni utóra, hogy mit rejt e héj. Ám a tapasztalt mókus visszatorpan, ha a semmit érzi csak a burokban s ha a héj törhetetlen és kemény. Magány A tanyán túli nagy rozsniező felett azúr egekre karcot von a nap; s reggel, letörli könnyes arcodat; a galamb-szembe finom hártya remeg. Kilép a házból, szép haja lebontva. Fülel: a légben burukk-szó terjed, s míg kezéből rossz kakas szemelget, előtte erdő fala tör magosba. Hívja arra rejtező faun, rekettyés várja és rezgő falumb; ártéri erdők erős illata száll. A lány szemében megrendül a táj, mintha dörej s villámfény csapna át a kék égkaréj tiszta pillanatán. VARGA IMRE! fordításai 1976. X. 11.
