Új Szó, 1976. október (29. évfolyam, 234-259. szám)
1976-10-18 / 248. szám, hétfő
M inél fényesebben süt a nap, minél harsányabban énekelnek a madarak, annál rosszabbul érzik magukat a hivatalnokok. A zsenge fű egy hüvelyknyit nő, a hőmérő higanyszála oly sebesen emelkedik fölfelé, mintha az emeletre akarna felmászni — a hivatalnokok élete pedig egyre keserűbb. Gyógyíttatni, kezeltetni szeretnék magukat, bármi ellen és bárhogyan, csak szanatóriumban és lehetőség szerint délen. Mihail Alekszandrovics Trikartov, koros, de még jó erőben lévő férfiú, különösen erős gyógyítási láztól szenvedett. * — Mindenki kezelteti magát — kiáltotta, két kezével zsíros mellét fogva —, nekem pedig el kell pusztulnom! Én is kezeltetni akarom ma gam! — Mi baja van? — kérdezték részvéttel a kartársai. — Honnan tudjaml — sivította Mihail. — Hátszúrás meg hurut. Szívbaj. Nem vagyok orvos de érzem. A szanatóriumban sétálva, betévedt a kerti épületbe. A szoba közepén, emelvényen egy ember ült, és a hajából fürgén ugrándoztak a kék villanyszikrák. Valamiféle gépek búgtak. — Hát velem miért nem csinálják ezt? — kérdezte Trikartov az ápolót. — Én is akarom a szikrákat! Trikortov vagyok. — A maga neve nincs a listán — válaszolta közömbösen az ápoló. Trikartov ráeszmélt, hogy ez a gyógymód a legdrágább, és szándékosan rejtik el előle a kertben. Este a teraszon, a betegek és a vendégek előtt, nagy botrányt csapott a főorvossal. — Kezdjék meg a gyógykezelésemet! — kiabált Mihail Alekszandrovics toporzékolva. — Mi lesz a gyógykezelésemmel? Miféle zúgkór- ház ez! Megfizettem érte. — Ön egészséges — mondta zavartan a főorvos. — Önnek nincs szüksége gyógykezelésre. Pihenjen, kerülje az izgalmat. Trikartov azonban egész éjjel nem aludt, s llf-Petrav: Trikartn HfMpófia És Mihail elrohant egy professzorhoz. Ogy Vélte, csak professzorral kezeltetheti magát. A professzor hosszasan Trikartov meztelen testére tapasztotta a fülét, és olyan figyelemmel hallgatta ßaerveinek működését, ahogyan a macska figyeli az egér mozdulatát. Vizsgálat közben a gyáva Mihail Alekszandrovics könnyes szemmel sandított a mellére, amely olyan szőrös volt, mint egy átmeneti kabát. — Mi az? — bökte ki, s a professzor hátába bámult, aki éppen kezet mosott. Azt akarta kérdezni: „Van még remény?“ — ajka azonban reszketni kezdett és a remény torkán akadt. — Maga egészséges — mondta a professzor. — Mint a makk. — Nekem szívbajom van! — jelentette ki Trikartov kihívón. A professzor méregbe jött. — Tudja maga, ml az a szívbaj? A professzornál tett látogatás Trikartovnak hét rubeljába került, s ezért ő is mérges lett. — Tudom — felelte. — A szívbaj az, amikor kalapál az ember szíve. Nekem pedig azonkívül még szúrásom, hurutom és idegbajom is van. — Ostoba — felelte a professzor. Mindazáltal Trikartov elhatározta, hogy kezelteti magát. Eleinte az állam számlájára akarta gyógyíttatni betegségeit. Az államnak azonban ez nem volt ínyére. Akkor Mihail rájött, hogy az orvosi bizottságokban ugyanolyan szélhámosok üldögélnek, mint a professzor, és magángyakorlatot is folytatnak. Ismerőseitől megtudakolta, hogy Kisz- lovodszkban jól kezelik a betegeket, és ezért ágyat váltott magának az egyik ottani szanatóriumban. Az időjárás kedvezett Trikartov útjának. A szanatórium rózsáskertben volt; csodaszép szobát kapott. De ennek nem tudott örülni. Irigykedett. A szanatóriumban már hajnalban kezdődik a sürgés forgás. A betegek egy része, mint valami antilopcsorda, a forráshoz tódult, és torkig itta magát narzannal. Másokat karonfogva vezettek az iszapfürdőbe. Egyeseket Charcot-zu- hanyokkal kínoztak. Akadtak olyanok is, akiket bolyhos törülközőbe csavartak és izzasztottak. Mindenkivel csináltak valamit csupán Trikar- tovval nem csináltak semmit. És ez nagyon fájt neki. Egyszer azonban olyasmit látott, amit már nem tudott elviselni. elhatározta, hogy saját kezűleg gyógyítja magát. Hajnalban, ijedten körülnézelődve, a forráshoz inait, és teleitta magát narzannal. — Megmutatom én nekik — mondta, amikor visszament a szanatóriumba. Már is jobban érzem magam. Napközben a takaros sétányokon futkosott, s kiabált: — Hol a hegyi nap? Mivel nem tudta megszerezni a napot, behatolt az elektroterápiái pavilonba, mellére tapasztotta a zsinóros cinklemezkét és bekapcsolta az áramot. Estig reszketett a titkos örömtől, mert a rézíz nem múlt el a szájából, és a sebes gyógyulás biztos tudatát oltotta beléje. Éjszaka, a holdfényben, újra odalopódzott a forráshoz és tizenhat pohárral hajtott fel a gázos italból. — Megmutatom én nekik! — suttogta, miközben az ablakon keresztül bemászott a szobájába. A hátralevő időt alaposan kiaknázta. Kihúzta ágya alól az elcsent kék lámpát, lehevere- dett az ágyra, magára irányította a síri fényt, s egész éjjel gyógyította magát. Mihail egészségi ‘ állapota szemlátomást javult, de valamiért étvágytalan lett. A Charcot- zuhanyokat és a narzanos iszapfürdőket nagy titokban, javarészt éjjel kellett vennie. — Valahogy rosszul néz ki — mondta egyszer az orvos. — Több tojást egyen. „Hogyisne — gondolta a tapasztalt Mihail. — Ki akarod szúrni a szemem az olcsó tojással, a drága hegyi napot pedig már egy hónapja dugdosod előlem!“ Közvetlen elutazás előtt sikerült belopóznia a féltve őrzött naphoz. De csupán egy óráig élvezhette. Az ápolónő elkergette. Moszkva felé utaztában, Baromfalva állomáson, Mihail rosszul lett. Orvost kellett hívni. Az orvos szívbajt, gyomorhurutot és ismeretlen gázokkal történt, általános mérgezést állapított meg. Amikor Trikartov kollégái szeme elé került, Ijesztő volt a külseje. — Mi történt magával? — kérdezték barátai. — Agyonkezeltek, a kutyafülűek! — válaszolta Mihail. — Sajnálták tőlem a kvarclámpát. Elégtelen 'mennyiségben adagolták a hegyi napot. A népbiztosok számára takarékoskodtak vele. Micsoda zúgkórház. GELLERT GYÖRGY, fordítása Csáky Károly versei variációk a vízre 1. ha elapadnak a folyók csöppjeik még gyülekezhetnek a medrek alatt kár lenni hát összetolni a partokat 2. a víztornyokból a hetedik emeletre is felzuhan a víz apám azért ne temesd be kertünk alatt a kutat 3. anyám eső alatt ne adj hálát az égnek még megfulladhatnak növényeid bomlás még nem is oly rég hegyek hátáról zuhantatok zúgva a mélybe s most erecskék vagytok csupán utolsó cseppeteket is fel issza a nap elnyeli a föld medreteket jaj betemeti a nyár sivatagba vesztek és sosem látjátok meg a tengert vízparti sirató a fűzek hiába kapaszkodnak a halakat is újabb medrekbe a parton úsztattuk gépeink néhány méterrel csak arra nem gondoltunk már odébbtolták a folyókat a vizek fölgyorsulhatnak egyszer Ferencz Eszter; FŰZFÁK Mi chal Radpwski: £1111 SZERŰI — Elvtársak — mondta az elnök —, meglehetősen nagy összeget kaptunk premizálásra, és most el kell osztanunk kollektívánk derekasan dolgozó tagjai között. Ha rosszul osztjuk el a pénzt, könnyen viszály, veszekedés támadhat, ezért mindent alaposan át kell gondolnunk. — Tökéletesen igaz — helyeseltek a bizottság tagjai. — A prémiumösszegei szigorúan a munkában szerzett érdemek szerint kell elosztani. Látom, hogy mindnyájan egyetértenek velem az elosztás alapelvét illetően, tehát ne vesztegessük a drága időt: vitassuk meg a jutalmazandőkat ábécé sorrendben. Itt van mindjárt A. elvtárs. Őszintén meg kell mondanom, hogy vele kapcsolatban sajnos, erős kételyeim vannak. A. elvtárs rosszul dolgozott. Múlt év május 24-én olyan mély álomba merült munkaidő alatt, hogy még akkor sem ébredt fel, amikor az elektromos kávéfőző tüzet okozott. A kollégák sokat vesződtek, amíg át tudták cipelni a másik szobába, július 8-án az autóbuszban elveszített egy dossziéi bizalmas iratokkal, amelyeket csak az autóbuszpark műszaki nagyjavítása alkalmával sikerült meglelni... — Elnök elvtárs — vágott közbe az egyik bizottsági tag —, A. elvtárs az elmúlt esztendőben súlyos megpróbáltatáson ment keresztül. Negyven évi boldog házasság után elhagyta a felesége. — Ez nem tartozik ide — mondta az elnök. — De tekintettel a helyzet rendkívüli vol. tára, javaslom, hogy A. elvtársat is vegyük figyelembe a pre. mizálásnál. Elvégre nem kell túlzottan szigorúaknak lennünk. — Helyes — hagyták helyben a bizottság tagjai. — Térjünk át B. elvtársra. Véleményem szerint már rég le kellett volna váltani. Alig látom a hivatalban. És ha nagyritkán be is jön, akkor sem lehet rábízni még a legegyszerűbb dolgot se. — B, elvtárs... — szólt közbe szepegve a bizottság negyedik tagja — szakszervezeti bizalmi. Tavaly nyáron a főigazgatóságon dolgozó nagy. bátyjával, a szakszerevezel képviseletében Bulgáriában is járt... — Így már egészen más — mondta az elnök —, a társadalmi munkát nagyra becsüljük. Végtére is ez önzetlen tevékenység, amelynek nagy nevelő ereje van ... Menjünk tovább, itt van C. elvtársnő. Ugyet az a karcsú szőke az? — Nem — igazította ki a bizottság ötödik tagja —, inkább molett, ami meg a haja színét illeti... — Barna, nem is képezheti vita tárgyát — sóhajtott ábrán- dosan a bizottság második tagja. — Szerintem bronzvörös — helyesbített az elnök —, de nem ez a lényeg. Nem a hajuk színéért jutalmazzuk a dolgozókat. Mit lehet mondani C. elvtársnőről? Meglehetősen lusta, nem igaz? Keveset kezdeményez. — Ahogy vesszük — jegyezte meg rejtélyes mosollyal a bizottság harmadik tagja. — Mégsem hagyhatjuk ki C. elvtársnőt — mondta az elnök alaposan fontolóra véve a dolgot. — Hivatalunkban kevés nő dolgozik, viszont társadalmunkban egyre növekszik a nők szerepe... A jutalom jó hatással lesz C. elvtársnőre> Mintegy előlegezzük neki a bizalmat. Következik D. elvtárs. Az ő munkája ellen nincs kifogás, csakhogy kevés önuralommal rendelkezik. A legutóbbi revízió alkalmával is gorom- báskodott a központból küldött ellenőrrel. Javaslom, hogy D. elvtársat ne vegyük fel a ju- talmazandók listájára. Feltétlenül értésére kell adnunk, hogy hivatalunkban kötelező az udvariasság, s ha ez nehezére esik, is, legalább a felsőbb szerveink képviselőivel szemben illik tisztelettudóan viselkedni!... A következő je. lölt E. elvtárs, az elnök, vagyis én. Mi a véleményük a munkámról? Mondják meg csak bátran, kertelés nélkül! — Node, elnök elvtárs! — suttogták ellágyulva a bizottság tagjai. — Köszönöm, nagyon meg vagyok hatva — szólt Ünnepélyesen az elnök. — Ügy gondolom, hogy F. elvtárs, a helyettesem tevékenységének értékelése sem okoz különösebb problémát. — Ugyan mire mennénk a vezetőink nélkül? — mondta bátran a bizottság negyedik tagja. Az ajtó előtt türelmetlenül topogtak a hivatal dolgozót. Az értekezlet szokatlanul sokáig elhúzódott. Valaki baljós hangon ezt suttogta: —- Elvtársak, nem sok jót nézek ki a dolgokból. Csak nem azért tart olyan soká, mert tényleg a munkában szerzett érdemeink szerint értékelnek minket?! Zahemszky László fordítása 1976. X. IC.
