Új Szó, 1976. szeptember (29. évfolyam, 208-233. szám)
1976-09-13 / 218. szám, hétfő
F élénken, alázattól reszketve áll meg Františka az ágy előtt. Álmai csodavárásához hasonló különös vággyal emeli fel bátortalanul a kezét. Kitapogatta az ura vállát. — Jura — suttogta — Jura, ébredj föl! A férfi magához tér — Mi az megint? Mit akarsz? Sötét van még, feküdj le. Miért nem fekszel? Františka nem tudja, hol kezdje, — Jura, szeretlek — rebegi zokogón —, és szeretnék ... — Akkor gyere, feküdj le! Mi lelt ilyen hirtelen? Nem hagysz magadhoz nyúlni, mindig találsz kifogást, gondolom, már nem kellek neked. Inkább fiatalabbat kívánnál. De gyere hát! jeges áram fut végig Františkán. Mit gondol csak, mit gondol csak ez az ember? Gyalázatos félreértés, nem lett volna szabad megtörténnie. Nem így akarta kezdeni beszélgetésüket. Megfogta az ura kéjsóvár, szőrös kezét és az erőfeszítéstől remegve dadogja felindul- tan: — Metódról! Metódról szeretnék veled beszélni, kérni akarlak, hogy ha majd megjön... — Öh, menj már a pokolba azzal a kölyökkell Ha megfagyott, nem jön. De ha mégis haza talál jönni, hát összevágom a szíjjal. Első ízben, de aztán istenigazában. Az órámnak már beharangoztak. Várhatok rá, mire majd egyszer kapok tőle valamilyet, mire lesz belőle valami, ha ugyan el nem viszi az ördög. Františka lelkében lassú és fájdalmas repedéssel kettéhasad álmai világának fényes kárpitja. A két lebegő rongy között kitámolyog a régi nyomorúságos, köves, tövises pusztaságra. Görcsösen szorítja Jura karját. — Eressz el! Gyere, feküdj le s aztán szorongass, ne így ruhában. És más valamiről beszélj, ne örökösen arról a kódorgóról. Torkig vagyok már a girhessel. Őh. az lenne a megkönnyebbülés, a gondviselés bölcsessége, ha úgy magához venné az Úristen. Forgószél ragadja föl Fran- tiškát. Szédületes gyorsasággal pereg, érzi, hogy süvít körülötte a levegő, egyre följebb és följebb, már kifogy a lélegzetből, levegő után kapkod, széjjelveti a kezét és tüstént alázuhan. Oly hirtelen jött és oly rövid ideig tartott az egész, hogy Jura utolsó szavait már újból a földre érve hallja. — Te gyilkos! Gyilkos! Reszket a gyűlölettől: — Gyilkos, a te lelkeden szárad, a te lelkeden szárad az én sorsom is, te vén hazug, gyáva, álnok gyilkos! — kiabál az ágy mellett állva. Koromsötét a szoba. Jura nem érti, mi történt. Nincs gyújtó a keze ügyében. Az asszony kiabál, hirtelen támadt dühében képes mindenre. — Az istenért, légy csöndben! Gyújts világot! Mi lelt tulajdonképpen? Františka azonban tovább kiabál, észre sem véve, hogy már az ura is ordítozik. — Gyűlölted az első pillanattól. Kezdet óta csak kínoztad. Te üldözted ki a házból, rettegett gyűlölködő szemedtől és haragodtól. Mennyi szidalmat hallott tőled? És mennyi jó szót? A szemét Rozinának is megengedted, hogy nyomorgassa! A szemét Rozina bátorságot vett magának, hogy gúnyt űzzön belőlünk! Láttad és hallgattál, nem volt egy szavad, mikor kigúnyolta fájdalmainkat, mozdulatainkat és szavainkat. Esküdni akartál előttem, hogy nem fűz hozzá semmi, és máig is hálsz vele. Azt ígérted, hogy Metódot úgy szereted majd, akár a tulajdon gyerekedet — és mit tettél vele? Hazudtál! Még most is azt várod a te Úristenedtől, hogy segít megölni a gyereket. Metód azonban él. Metód él! Hisz megtalálom én őt! Františka a sötétben matatmeg Františka halk, elváltozott hangon —, a te bűnöd is, hogy elszökött, te szintúgy pokollá tetted számára a házat, hanem egyszer már ízelítőt kaptál belőle, hogy mire vagyok képes! Rozina megtorpan Františka idegen arca, idegen szeme, idegen hangja előtt. Akár a kígyó, óvatosan elsurran mellette és kioson az udvarra. A gazda is éppen most lépett ki a tornácajtón, és a két megszeppent alak távolból, titkon figyeli Fran- tiškát. Benn van már az állatok között. A gyerek nevét kiáltozza. Végigkotorja a jászlakat, kifordítja a szecskát a kosárból. Az udvaron áthaladva belép a fészerbe. — Metód! Metód! Széthány ja a fát, a zsindelyt, fölszalad a létrán a padlásra és kutat a sok dib-dáb ócskaság között. A sötét padlászugban újabb látomásba ütközik. Egyszer régen Metód félig elvérezve a lába elé rogyott a konyhában. Kaszába lépett és bevágta mind az öt ujját. Éppen verés Jarmila Glazarová: ADVENT (REGÉNYRÉSZLET) va a kemencéhez tapog. Megkeresi a lámpást meg a gyújtót. Időbe telik, mire bizonytalan, reszkető kezével meggyújtja a lámpást. Jura döbbenettel, rémülten ül az ágyon, egy árva szót sem bír kimondani. Františka vállára veti a gyapjúkendőt, fogja a lámpást és kirohan. Sarkig tárva marad utána az ajtó. Ugyanúgy a pitvar és tornác ajtaja is. — Metód! Metód! — kiáltoz minden erejéből és szalad keresztül az udvaron. A kutya felugat és lohol a nyomában. Františka beront az istállóba. — Metód! — kiáltja és nekiveti magát az alomnak. Kétségbeesetten és félig önkívületben dúlja, hányja szanaszét. Az örvénylő gallyak, levelek között látomása támadt. A bőrig ázott, didergő gyerek, iitött- kopott, földig érő ujjasban, sapkájánál két szál krumplivirág. A fiú reszket a félelemtől, és reszketnek a picurka sárga lángnyelvekkel tarkított, halványlila virágok, minthogy remeg az a szánalmas kis fejecske is a körös-körül vizet csurgató sapkában. „Hol a tehenek, te bestia!" — hallja Františka emlékei mélyéről a kettős rikoltozást. — Metódl Metód! — kiáltja újra meg újra. Kivágódik az istállóajtó. — Mit ordítozol itt éjszakának idején? — kérdi Rozina. — Ah. te szemét — szólal után volt és nem mert elmozdulni a tehenektől. Vérezve járta tehát nyomukban a hegyet körbe-körbe, s amikor már nem bírt menni, a földön kúszva, hemperegve követte a jószágot. Csak miután már a tehenek az istállóba kerültek, akkor nyúlt el aléltan a konyha talaján. — Gyilkosok! — kiáltozik Františka. — Gyilkosok, mivel ártott nektek, hogy így sanyargattátok! Egy pillanatig sem tovább, egy pillanatig sem, csak találjak rá. Metód! Nyargal a csűrbe. Vakon a szakadó verejtéktől, a kétségbeeséstől végsőkig megfeszített erővel ront neki a szalmának. Túrja, hányja, dobálja a nehéz kévéket, szétforgatja a gabonát. A szelemen alatti kicsiny zugban ott kucorog Metód látomásalakja. Szánalmas, béna, mint akkor volt: nagy, gyulladt törés a talpán, de nem talált irgalomra — legeltetni és legeltetni! Lábujjhegyen járt, ettől aztán bedagadt a bokája és megmerevedett. A törés nem gyógyult. Metód egyre jobban sántított. Egy alkalommal a konyhában Františka hozzálátott, hogy kimossa és tiszta ronggyal beköti Metód nyílt lábsebét. — Micsoda! Egyéb dolgot nem találsz, mint a kölyökkel piszmogni? A patáját kötözni? A sánta Lucifernek? Mars a tehenekhez! Františka agyát elöntik a látomások, a gyűlölet és kiáltozás cafatokra tépték egész lelkivilágát. Aztán Jura, az ő apró. bizonytalan szemével. A szennyes, borzas szakálla, a szája szélét nyalogató, buja, ellenszenves nyelvével. Az odvas fog tövét mutató bütykös ujiai, a ráncos ökle, mellyel evés közijen alátámasztja az állát A tisztességesen soha be nem gombolt szutykos nadrágja. Az egész teste, az a fekete szőrrel borított, soha becsületesen meg nem mosott test. A lába. A károgó, örökösen civódó, örökösen bántó hangja — ah, irtózat, irtózat. utálat! A diófák alatt húzódó ösvényen szalad a szénapajtához. Jura meg Rozina sebesen utána, már nem rejtegetik magukat a szeme elől. mivel Františka se nem lát, se nem hall. Fölkapaszkodik a széna tetejére. Félreteszi a lámpást és állat módján mind a négy végtagjával kapar, kotor, közben zokog, megpróbál kiáltani, de Siqueiros: A partizán már csak hörögni tud, ez már az utolsó, a legutolsó lehetőség. — Metód, Metód, élj, élj, minden másképp lesz, minden megváltozik, elmegyünk innen, mind a ketten, soha többé visz- sza nem térünk, soha többé már, csak élj! Františka hirtelen elnémul. Valami megmozdul a lába alatt. Egy pillanatra megdermed. Majd letérdel és kezdi elhányni a szénát. Fej, a feje, a karja! Él, lélegzik. Ökölbe zárult keze a mellére szorítva, mint minden ilyen alkalommal. A szeméből vastagon ömlik a könny, eltorzult szájából a zokogás. Františka némán lerogy a szénába Metód mellé. — Mama, tudtam, hogy itt jársz — zokogta a gyerek. — Ne sírj már, ne sírj, ne sírj, mama. Mindent hallottam, már kétszer átmentéi fölöttem. Ô, soha többet nem teszem, higgy nekem, soha többet. Františkának nincs hangja, hogy válaszoljon. Alátámasztja Metód hátát és felülteti a hidegtől dermedt, halálsápadt gyereket. Metód kimerült, erőtlen, vacog a foga. Františka szótlanul körülfogja a vállát, lassú, gyöngéd mozdulattal magához vonja és egy ideig az ölében ringatja, bágyadt, halo- vány mosollyal az arcán. Majd föláll és nehézkesen, erejét megfeszítve kiemeli a fiút a szénából. Kezébe veszi a lámpást és ahogy fölemeli, a vörös fényben két egymás melletti fejet pillant meg a szénán, két szájtátó, ijedt arcot. Az ismert látomás! Az a régi undorító látomás, mely minden lépésben üldözi, következetesen megfosztja minden örömétől, és még most, most sincs iránta kímélettel. Elég, mindörökre elég! Františka megveti a lábát, lendít egyet a karján és elhajítja a lámpást a rémkép irányába. Félig öntudatlanul, szinte csak ösztönszerűen, Metódot szilárdan magához ölelve gyorsan leereszkedik a szénáról és nem hallja meg a rémült felkiáltást, pedig az két élő, valóságos emberi szájból eredt. Kirohan a szénapajtából és rátolja a reteszt az ajtóra. Mintegy maga, Metód és a jelen valóság meg a látomás és a múlt közé. Fásult karján a félig megfagyott Metóddal botladozva lépeget a diófák alatti ösvényen. A csűrt és fészert megkerülve az udvarra ér. Mielőtt teljesen kimerültén tornácra lépne, az ég felé tekint. Rózsás fény ömlik széjjel az épületek fedelén. Františka homályos, ösztönszerű boldog érzéssel szorítja magához Metódot. HUBIK ISTVÁN fordítása Somlyó György: Neoklassziko-szatirikus epigramma A Magyar Posta Pablo Neruda-bélyegére (1 Ft-os érték) Utca, szobor, mozi vagy vendéglátóipar-egység, híd meg uszödaru lesz, s postai bélyeg is im, szent neveinkből. Széni, ugye így zengette a költő? és neve-i-nkből, nem bánva a durva hibát; tudta: így is jó lesz majd nemzeti klasszikusunknak, lelje csak meg elég ifjan a hősi halált.) Merd hát mondani, még, hogy nem hálás az utókor, hogy csak olyan futó por. Hisz elég neki egy sínre tapasztott fő, egy szépfekvésü tömegsír, gyors tarkőlövetés, lassú kerékbetörés, vagy, ha kivételesen kegyesen bánt véled a sors, hogy végső perceiden várjon a visszavonás, s míg szép élet után várnál egy szép halálra, még lásd feldúltan házadat és a hazád — és máris mozi vagy, szobor, utca, uszódaru, presszó, s ünnepi bélyeg, mely szerte e fold kerekén egyformán szolgál minden gyűjtő örömére, bármit vall is, akármily barikádon is áll (képzeld el csak, ahogy Pinochet tábornok a First Day büszke pecsétjével — nem lehetetlen, ugye? — albumjába a „szép Paplo Nerudát“ beragasztja...). Ifjú vagy agg költőm, látod-e hősi Jövőd? Merd hát mondani még, hogy nem hálás az utókor! 1978. IX. 13. Telő festői szépségű főtere (Miroslav Vodéra felvétele)
