Új Szó, 1976. szeptember (29. évfolyam, 208-233. szám)
1976-09-27 / 230. szám, hétfő
„fadt mft vétettem 3n, hogy ö tenger dühe mindegyre eltörli a furcsa képet, amelyet az öröklét számára írtam a nyüzsgő homokparton? Újrarajzolom -» ez az egyetlen, amit tehetek .. loan Alexandru (Amikor hosszú idő múltán a két vándor ismét összetalálkozott a fogadó udvarán, a fiatalabbik, sebtiben kicsomagolt poggyászából, két bábot emelt elő, paravánt állított, s Játszani kezdett. A fogadó vendégei, fittyes 'skriblerek és kóklerek, snáfdig huszárok és bölcs fiskálisok, agg kiákeresek és ápolt haja- donok, szép szál masiniszták és instruktorok, a Ŕétor úr és a boszorkák, egy szobát láttak a színen. Nem volt annak sem ajtaja, sem ablaka. A szemközti falon, középütt, esküvői fényképet láttak, díszes, ovális keretben. A két oldalon egy-egy hintaszéket. Az egyikben a FÉRFI, a másikban az ASSZONY ült.) FÉRFI: Itt vagy? ASSZONY: Itt. FÉRFI: Nem látlak. ASSZONY: Még itt vagyok. FÉRFI: Nem hallak. ASSZONY: Még ezen az oldalon. FÉRFI: Nem érezlelc. ASSZONY: Még kilélegzek és beléleg- zek. Lótok kifelé és látok befelé. Látlak téged is, szorgos hajladozásban. FÉRFI: Minden másképp van, mint eddig hittem. ASSZONY: Igaz hitedben csalatkoztál? FÉRFI: Csak megennék egy darabka kenyeret és Jó borral öblíteném. ASSZONY: Fura álmot iáttam az éjjel. Oly vadul, oly őrült forgásban táncoltam, hogy azt hittem, a szívem megszakad. Es akkor: hirtelen megszólalt a csengő ... FÉRFI: Csöngetett valaki? — kérdezted. ASSZONY: Megnézem — mondtad. FÉRFI: És az ajtó előtt senki sem állt: csak a szél süvöltözött. ASSZONY: Oly sűrű éjszakában ugyan kire Is várhattunk volna? Ma van a napja, hogy eljöjjenek. FÉRFI: Értem jönnek. ASSZONY: Hozzánk. Még vagyunk: van súlyunk és van kiterjedésünk. Még számítunk valamit. FÉRFI: Értem jönnek, és én magam sietek elébük: ajtót nyitok, köszöntőm őket. elkísértetem magam a kertbe vagy a közeli akácerdőhöz, s képzeld ők szolgálatomra lesznek és kísérni fognak: tudom, akácvirágzás idején lesz, és méhek zsongják körül az akác lila és fehér virágait, és körülzsonga- nak engem is, kimegyek a szabad ég alá, lefekszem a kövér földre, és akkor — ebben a nagy lila és fehér zsongásban — meghalok. ASSZONY: Kiszellőztettek, jó? FÉRFI: Levetkőzöm, bronz-mellemen megcsillannak a nap sugarai, és úgy távozom majd, ahogy érkeztem. ASSZONY: Sarkig tárom az ablakokat, sarkig az ajtókat is, te meg fölhúzod az órát, és élni kezdünk. Megszületünk élni és dolgozni kezdünk: megszületünk: értelmes beszéddel fogunk beszélni, értelmes beszéddel fogjuk kérdezni-faggatni az életet, megszületünk: beleszólunk az órák és napok múlásába, beleszólunk mindenbe, ami az értelmes beszéddel összefügg, mindenbe, ami az értelmes beszéd része, alanya, tárgya, állítmánya, hogy Igaz életet hagyjunk itt, magunk mögött. FÉRFI: Mit tennél, ha a túlsó parton állnék? ASSZONY: Által mennék a hídon. FÉRFI: Akkor is, ha tudod, hogy közepére érve a híd leszakad? ASSZONY: Már ráléptem. FÉRFI: Még visszafordulhatsz. Még nincs későn. ASSZONY: Nem tehetem. Drágakőt viszek neked asszony-testemben és asz- szony-szívemben. Küldetésem, hogy eljuttassam hozzád. Ha nem adhatom ki magamból, a drágakő megöl. FÉRFI: A hullámokban véled egyült elmerülhet. ASSZONY: Nem merülünk el teljesen. Emlékezni fogsz ránk. Szenvedni fogsz miattunk. Alámerülsz te is: elindulsz keresésünkre. FÉRFI: Üzenetet viszek neked. ASSZONY: Itt vagy ť FÉRFI: Itt. ASSZONY: Nem látlak. Még csak képzeletemmel sem tudlak megidézni, emlékezetemmel sem felidézni. FÉRFI: Pedig Itt vagyok. Itt vagyok, és azon gondolkodom, hogy vennünk kellene egy órát. ASSZONY: Ahol lenned kellene, hideg kőtömböt látok. Emelkedő füstoszlopot látok ott. Egyszer hideg kőtömböt, másszor emelkedő füstoszlopot látok ott. FÉRFI: Ha lenne egy óránk, hidd el, minden másképp lenne. Az óra, igen, az ám a szerkezet! Akár késik, akár siet, mindig a pontos Időt mutatja. Ha nincs tehetséged értelmezni és megítélni csöpp mutatóinak állását, az időt megérteni, értékelni és átértékelni is képtelennek bizonyulsz. ASSZONY: Jrni-olvasni sosem tanultam: szedd a tavasz virágait kis csokorba össze... — anyámtól is csak a dalt kaptam örökül: hogy érhetnék hát az ilyen bonyolult dolgokhoz? FÉRFI: Miként mindenik óraszerkezetben, a dalban is minden pontosan a helyén van. Ha bármelyik részét, még a legparányibbat is, elvesszük vagy fölcseréljük, a szerkezet megáll: meghal. Más lesz. ASSZONY: Valami elmozdulhatott bennem. Értem már. Valami elmozdulhatott a világban, melynek része lettem. Hideg kőtömböt és emelkedő füstoszlopot látok ott, hol lenned kellene. FÉRFI: Még minden olyan, amilyennek lennie rendeltetett. Még van éjfél, és még van dél, napfényes dél is. Tüstént megszólal egy harang, a legtisztábban zengő, és hírül, adja: dél van. Emberek, üljetek le röpke pihenőre, könnyű mosolygásra! — a harang erre szólít. Emberek, vigyázva vigyázzatok! — a harang tűzvészre, özönvízre riaszt. Emberek, szálljatok egy csöndes perc Idejére magatokba! — a harang halottné zőbe hív. ASSZONY: Erős voltam mindig, ne lásTóth László: érzékelhető. Reggel, ha föl ébredek és kinyitom a szemem, látok vele. Meglátom a színeket, a színek árnyalatait, meglátom a dolgokat, a dolgok körvonalait és a dolgok lényegét. Azt mondom: van szemem, látok vele, tehát vagyok. ASSZONYí Egyre távollevőbbnek mutat mindent az a szem. FÉRFI: Ránézek a kezemre, és azt mondom: van két kezem, nyúlok vele és elérek vele, ölelek vele és alakítok vele, tehát vagyok. ASSZONY: Nem érinthet semmit, oly reszketeg az a kéz. FÉRFI: Ránézek a mellemre, és azt mondom: van mellem: hullámzik, érez, kibomlik, tehát vagyok. ASSZONY: Legbelül a lélegzés folyton elakad abban a mellben. FÉRFI: Ránézek a lábamra, és azt mondom: van két lábam, járok és ünnepi táncot táncolok vele, legyőzhetem vele a beláthatatlan távolságokat és megfékezhetetlen indulatokat, tehát vagyok. ASSZONY: Mindegyre megbotlik, ha lépésre mozdul az a láb. FÉRFI: Szétnézek és meglátom, hogy mi mindent kell a helyére tenni, s azzal, hogy helyükre teszem a helyükre való dolgokat és megláttatom őket, nagy-nagy ünnepekre készülök. Hatalmas vagyok, mert mindenik apró cselekedetemben készülök valamire ... BALLADA, AVAGY a nagy kísérlet son engem senki erőtlennek! Ajkam édes csókokra és vidám szókra nyiladozott, ne lássa senki felkötött állam! Szememben egy világ elfért, ne lássa senki lefogott szemhéjam! FÉRFI: Még mindig csöngethet valaki: még ajtót kell nyitnunk! ASSZONY: Lehet, hogy máris elmerültem? Nem látok, nem hallok, nem érzek semmit sem. FÉRFI: S én elindultam a keresésedre? ASSZONY: Az iszapban megtalálsz. FÉRFI: Fültépem ajtaját: itt vagyok! ASSZONY: Vigyázz: fénylő homlokom föltöredezett! FÉRFI: Jöttem hozzád égő erdőn ál tál __ AS SZONY: Vigyázz: hamvas mellem szikkadt földként megrepedezett! FÉRFI: Óriás tölgyek és bükkök izzó törzsei állták utamat... ASSZONY: Vigyázz, zsenge hónaljam, harmatos ölemet a gaz verte föli FÉRFI: Nyitott medrekben és nyitott lüktetésben bukdácsoltam, s lásd, ideértem. ASSZONY: Vigyázz: mellemben a vipera készülődik! FÉRFI: Láttad már a tengert? ASSZONY: Illó álmaimban. FÉRFI: Olyan, mint egy élő test. Remeg, ha fázik, s éjjelenként láz gyötri őt. Mint az erdő élő teste. Kirügyezik, virágozni kezd, elvirágzik, termést érlel, lehullatja gyümölcsét, s ha eljő az ideje, ismét kirügyezik. Hatalmas, de hatalmában is egyszerű. Ha a tengert járod, ösvényeit, útvesztőid, vagy lepihensz tisztásaira és fölnézel a kerek kék égre, magad is hatalmas vagy. Oly hatalmas, hogy szinte érzed: emel kedsz! ASSZONY: Puszta látomás e hatalom! FÉRFI: Létező, meglásd: észlelhető és ASSZONY: Készülhetsz, ha benned kivesztek már az ünnepek. FÉRFI: Igaz-hited odahagyott? ASSZONY: Igaz-hitemben nem gyengültem. Erős voltam mindig: álmaimban és ébredéseimben erős: kilenc babát szültem. Kilenc nagyerejű, tengerszemű, medúzahajú babát. Maga Poszei- dón küldte őket. Ugye, édeskéim? FÉRFI: A tenger istene? Nem láttam még a tengert: istenének sem vagyok adósa. ASSZONY: Azt hallanod kellene, amint nyüszít, amint förtelmes káromlások fergetege hagyja el ékes ajakátl Míg hozzám beszélt, szelíd volt, selymes és határozott hangú. Azt mondta: érints meg! Érints meg a te kezeiddel, érintsd meg bőrömet a te bőröddel, és áldott lesz a te neved érte. Érints meg a te érintéseddel és a te leheleteddel, és áldott leszel mindörökkön. Mindenre emlékszem még. FÉRFI: Az jó. Jó, ha megőrzött az emlékezés. ASSZONY: Csak a tapasztalás beszól belőlem olykor komoran. FÉRFI: A tapasztalás sosem lezárt. Nincs kezdete, s nincs vége sem. ASSZONY: Nagyvadat sejtet, s megvigasztal egyetlen darab kenyérrel. FÉRFI: Nem élhetsz nélküle: örökül kaptad őt. ASSZONY: Sovány örökség ... Mi van a szemedben? FÉRFI: Az én szememben? ASSZONY: A te szemedben. FÉRFI: Az én szememben egy kert van. Egy kert. zsíros földdel. ASSZONY: Az én szememben híd van. Híd: ha közepére érsz, leszakad. FÉRFI: Az én szememben lövészárok van. Bajonett, šrapneli, aknavető, ka- tyusa! Hurrá! ASSZONY: Az én szememben tűz: Láng*, égig fölcsapó. Benne látom anyámat. Megszülő, édes-egy anyámat. Kemence izzik: mondjátok meg, emberek, mi lakik a szikrában: mondjátok meg, emberek, mi lakik a kórószárban' mondjátok meg, emberek, merre láttátok anyuka hosszú-fekete ruháját? Jaj, édes egy anyám! FÉRFI: -Tratatatata! ASSZONY: Benne látom nővéremet, Kézem-fogó, édes-egy nővéremet. Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu... Foszforomba láng a szerelmesei Jaj, édes-egy nővérem! FÉRFI: Parancsára! Értettem! Végrehajtom! Jelentem! ASSZONY: Nem értem. Mint mondasz? Főzni, mosni? Csőm, csőm, gyűrű, aranygyűrű... Jaj, azt neeet ölj meg inkááábbl FÉRFI: Vérzek! ASSZONY: Kiszolgáltál, megszolgáltál, rászolgáltál ... FÉRFI: Gyi. lovam, gyi! Szaladj, szélvész-sebesen ... ASSZONY: Mindenre emlékszem. Mintha minden tegnap lett volna. FÉRFI: Mintha minden igaz se lett volna. ASSZONY: Aranygyíkom, aranybékám, szörnyű varázslat esett rajtunk! FÉRFI: Világlátott ember vagyok, kérem, de hogy mondjam meg, ha az anyám így tanított? Ha a szó, s minden, mi mögötte van, így az enyém? ASSZONY: Aranygyíkom, aranybékám, szörnyű varázslás idegen világba taszítana! FÉRFI: Miféle emberség nevében? ASSZONY: Elment a farsang, itt ha- gyott, a lányoknak bút hagyott. De énnekem nem hagyott... FÉRFI: Kérem, az úgy történt, hogy amikor... ASSZONY: Zöld erdőben, zöld mezőben, sétál egy madár. Kék a lába, zöld a szárnya... Elmentek hát, kiesi fiam, kicsi lányom? FÉRFI: Menj innen! Rád dől a ház! ASSZONY: Haljak vele együtt' FÉRFI: Azóta a hó is lehullhatott már. Kimegyek a kertbe, az akácosba! ASSZONY: Veled megyek. Ki a szabad ég alá, Isten legszabadabb ege alá! FÉRFI: Kigombolom az ingem: mellem hadd fújja szél: messzire hajítom a sapkám: hajam hadd lobogjon! ASSZONY: Lásd, itt fogadlak, idegen: hát eljöttél, mégis eljöttél? Könnyű szelek emelték szárnyaid? Fáradtnak látszol. Legyen kellemetes az érkezésed? És mesélj, mesélj, mesélj már! FÉRFI: Kimegyek: az ember nem élhet úgy, hogy ne tudja, milyen évszak, melyik évezred járja odakint? És nem halhat meg addig, míg meg nem bizonyosodik felőle. ASSZONY: Még nem halunk meg. Még van miért élnünk. Még bármelyik pillanatban csöngethet valaki. Még ajtót kell nyitnunk. FÉRFI: Lemerültem már, hogy nem látok, nem hallok, nem érzek? Minden, mi föltűnik még előttem, puszta képzelődés. Kövess engem, és áldott lesz a te neved mindörökkön! Az Iszapban megtalálsz. ASSZONY: Egyetlen, éles kis cirpenés*- re várok csak. Tudom, meghallani nékem megadatott. FÉRFI: A szembenézésre és színvallásra már úgyis fogytán az erőd. ASSZONY: A találkozás új életet hozna. FÉRFI: Fura álmot láttam az éjjel... Lehet, hogy azóta már ezeren csöngettek, csak a csengőnk némult el örökre! ASSZONY: Megnézem, ki vár odakint. FÉRFI: Add a kezed. ASSZONY: Ez az egyetlen, amit tehetek ... o o >c '© e <1> a > o c a >o c >N O 1— 0 > 1976. IX. 27.
