Új Szó, 1976. szeptember (29. évfolyam, 208-233. szám)
1976-09-24 / 228. szám, péntek
Adáshiba, amely nem bosszantott SzaSumyi Károly mmm a MATESZ T'iáiia Színpadán Közel vagyunk egymáshoz — testben. Távolodunk egymástól — lélekben. És tudatunkban Is — noha nem tudatosan. Családon belül és családon kívül. Pedig érezzük, ha arcunk bármilyen kis szögben is. elfordul a másik arctól, és szavunk félreszáll, irányt kell változtatni — egymás felé Húzni kell egyet ha kell, még egyet, az emberi kapcsolatok lazuló csavarjain. Végül is: a futószalagnál, automata-mosó gépnél, televíziónál erősebb a szív, az értelem, az emberi tér mészet, az emberi közösség tér. mészete. A találkozás természete. De találkozunk-e, beszélgetünk e eleget — értelmesen, felszín alá bukva, belsőbb tájakon kalandozva? Meggondolkoztató és filozofálásra ösztönző például, hogy a falvak, városok utcái, terei este nyolc után: üresek. Visz- szafutva nem oly rég múlt gyermekkorom vidékére, eszembe jut, nemcsak velünk, szépen serdülő lányokkal, legényekkel volt teli a kisváros, felnőttekkel is. Volt alkalom, és kedv bőven, a találkozásra. Igaz, nem volt tévé. Ma, esténként, szürkéskék fény játszik a családi házak ablaküvegén — ha nincs lehúzva a roló. Fotelban, háromlábú széken, padlón, olvasás, mosás vagy vacsorakészítés közben nézzük a tévét. És nem beszélgetünk, nem szabad beszélgetni. Ha netán mégis leesik egy- egy szó, félmondat ajkunkról, azt is magához rántja a képernyő — így ékelődve két ember közé. Megbomlik gondolkodásunk rendje, gondolataink kisiklanak, csaponganak, szavaink vergődnek, kínlódnak, súlytalanná válnak. Úgy, ahogy Szakonyi Károly vígjátékában, amely — Agárdi Péter szavaival — „nem a szocializmuson kívül álló kibic absztrakt kritikai általánosítása ..., de nem is a könnyebb megoldást jelentő*, az ellentmondásokat — bagatellizáló bohózat“. Az Adáshiba nagyszerű kulcs, segít húzni a csavarokon. Azzal, hogy bevezet a képernyő előtt ülők világába, a falak közé szorított, gyökeret papucsba eresztett, levegőtlen „televízió- életformába“. Fölmutatja, milyenek vagyunk, illetve, milyenekké válhatunk. Ha a darab időszerű volt — és az volt — hat esztendővel ezelőtt, ősbemutatója idején, akkor ma még inkább az. És hogy menynyire világjelenség a színpadra írt probléma, az Adáshiba hat év alatt megtett útjából is következtethetünk: nagy sikerrel játszották Európa kisebb és nagyobb színházaiban, a cseh és szlovák színházakban is. Bár egy pillanatra fölvetődött a kérdés, az Adáshiba helyeit miért nem egy kevésbé ismert (de ugyanilyen jó és időszerű) művet tűzött műsorára a MATESZ Thália Színpada, örülünk a kassai bemutatónak, mert jól sikerült, és még inkább azért, mert lesz kinek képet festeni művelődési otthonaink színpadán — reméljük, eredménnyel, sikerrel. Feltéve, ha az előadás estéjén nem adnak „vonzóbb“ műsort a tévében. A vígjáték „cselekménye“ a Bódog családban játszódik, műsorkezdéstől műsorzárásig, jellemzőn berendezett csupa szín szobában, még gipsztörpe és gipszkakas is fehérük az egyik asztalon. A cselekmény nein nagyobb eseményekből áll ösz- sze — ugyan, mi történhet abban a családban, ahol például Döncl, Bódogék fia, megérkezvén feleségével, Sacival, divatos ruhában, nyomban a képernyőre néz, és így üdvözli sáliéit: „Ä, de jó meleg van itt> Szervusz apa! Jó kis otthonszag! Ä, á ... Megy már az elődöntő?“ —, hanem apró kis gesztusokból, heves vagy meglágyított mozdulatokból, kitörésekből, uijongásokból, fölszakadó vagy elfojtott vágyakból. Valamennyi jellegét, erejét — közvetve vagy közvetlenül — a képernyőn látottak határozzák meg. Hogy mit látnak, arra szavaikból következtelhe- tünk. Reagálásaikból jellemükre. mérgezett roncsolt személyiségre. Érzelmeikben. gondolataikban szegény, szegényedő figurák — kivéve Bódogék lányát az elvált és munkahelyéről elbocsátott Vandát, fiukat, a tiszta lelkű Imrust, aki albérlőjük, a nemes eszméket valló, krisztusi alkatú Emberfi elölt kiáltja: „Szégyelern magam miattatok!“ Imrus végül, mint Miller Bertje a Két hétfő emlékében, föllázad környezete ellen és mély fájdalommal, csalódással szívében elhagyja a szülői házat, ahol képernyőre ragadt az élet; ahol azl sem veszik észre, hogy Emberfi a vízből bort csinál, vagy lábra állítja a tolókocsival, közlekedő béna Szűcs szomszédot. vebb (és így talán hangsúlyosabb) képek alkotására. Nem volt könnyű a szereplők dolga. Több jelentésréteget egymásra hordó szavakkal, első hallásra jelentéktelennek tűnő mondatokkal, félmondatokkal játszva kellett feszültségben tartaniuk az előadást. Kár, hogy az egyébként hitelesen alakító Gyurkovics Mihálj}, Bódog szerepében, (és a rendező) néha nem bízott a szavak erejében és feleslegesen rájuk játszott. Szabó Rózsi mérték- tartóbban személyesítette meg Bódognét. Tamás Jnh\ [Vanaki maga sem veszi észre a csodát. A műsor, kiváltképpen a krimi, érdekesebb. A valóságot elég érinteni, vagy tudomásul sem kell venni. Történhet bármi a világiján vagy velük, közönyösek maradnak, még az öreg Bódog is, akinél a múlt gyakori idézése közben — itt-ott fölsejlenek a valósághoz kötő gyökerei. A családot egyetlen dolog hozza egészséges mozgásba: az adáshiba. Gyorsan megjavítani a tévét, hogy visszatérhessünk megszokott formánkba. Szakonyi alakjai hiteles-ismerős alakok, nem ködből gyúrtak. A modell: az élet című kis tanulmányban ezeket írja: „Modell nélkül írni ostobaság ... Csaknem lehetelen ... Legyen írásom a legelvonatkoz- tatottabb is, meg tudom nevez, ni kiről, miről írtam. Az abszurd drámák, groteszk novellák is valóságelemekből épülnek. Mindegyikhez megvan az élő, létező modell.“ Nos, ezt, ezeket a modelleket nemcsak Szakonyinak sikerült színpadra fogalmaznia, hanem Beke Sándor rendezőnek is. Nagy érdeme éles szemről, érzékeny kézről árulkodó, hogy minden sze. replő — még a tévé fogságában élők csoportján belül is — külön-külön egyéniség, másmás arc sajátos vonásokkal. Töretlen ritmusú, jelenetről jelenetre növekvő feszültségű játékot produkáltak, amely nemcsak szórakoztatott, de — főleg, a második felvonásban — lelkiismeretünket és nyugalmunkat is fölborzolta. Elejétől végéig mozgalmas előadást nézünk, Beke fölszabadította a darabot, amely egyébként — témájánál és fölépítésénél fogva — helyenként szinle kínálta a lehetőséget állóbb-mereda) kicsit merev és kelleténél hűvösebb, drámaibb volt az első felvonásban, a másodikban — úgy látszik, már jobban érezte magát — kiűnően játszott, értette-érezte szerepét, el tudta fogadtatni Vandát. Simon Kázmér is, a győri Kisfaludy Színház tagja, aki vendégjátékával hibátlanul oldotta meg feladatát. Tóth Erzsébet (Saci) hatásosan, rendkívül kifejezőn használta ki arcát, sok színnel rajzolta meg a flancoló és szeleburdl Saci alakját. Nagyidai István bemutatkozása jelesre sikeredett. Imrust, a darab „pozitív hősét“ elevenítette meg finom eszközökkel, őszintén, belülről sugárzó erővel. Rokonszenves figurát teremtett, szuggesztív jelenség volt Csendes László, komoly szövegéhez illő szép hangon szólt. Neki sem, Im- rusnak sem volt könnyű jónak, tisztának lenni és maradni a képernyőre zsugorított, fojtó élettérben. Lengyel Ferenc, Szűcs szomszéd szerepében, remek teljesítményt nyújtott, még az sem zavart, hogy any- nyit futkározott-ugrándozott. A jelmeztervezőnek nem volt különösebb feladata, okosan bújtatta fehér (fehéres) ruhába Emberfit és Imrust, az utóbbi öltönye azonban lehetett volna valamivel maibb (más) szabású. Akkor is elhlt- tük volna, hogy munkál benne a „megváltó“ szenvedélye. Az előadáshoz Kopócs Tibor kreált realista díszletet — néhány — több jelentést hordozó — szimbólummal gazdagítva. Zsúfolt, igazi kispolgári szobát rendezett be, jellegzetes tárgyakkal. Hogy hol volt a tévé képernyője? A nézőtéren... láthatatlanul és mégis látható£in- BODNÁR GYULA Művei halhatatlanok Hetven éve született Dmitrij Sosztakovics A világ zeneértő közönsége kultúránk történetében először tavaly, október 1-én ünnepelte meg a zenei világnapot. Ez alkalomból közzétették — és a rádiók is sugározták — Dmitrij Sosztakovics üzenetét, melyben a nagy orosz-szovjet zeneszerző és zongoraművész köszöntötte a világnak ezt a nagy kulturális eseményét. A köszöntő egy érett művész alkotói hitvallását tükrözte a zene küldetéséről, hatalmas erkölcsi ösztönző erejéről és feladatáról a haladó kultúrában. A szerző ezt a napot már nem érte meg, pár héttel korábban eltávozott az élők sorából. Személyében elvesztettük korunk egyik legnagyobb zeneszerzőjét, akinek művészetét nemcsak ismerték, hanem tisztelték és megbecsülték is az egész világon. A szovjet zenekultúra e kimagasló egyénisége most töltené be 70. életévét. Pélervá- rolt született 1906. szeptember 25-én, zeneértő és -szerető családban, ahol már gyermekkorától a zenének éit. Később szülővárosa konzervatóriumában folytatta tanulmányait, zeneszerzést és zongorajátékot tanult. Ekkor Irta meg első szimfóniáját, melynek bemutatója után Martinov, az egyik leghíresebb szovjet zenetörténész és -kritikus a következőket írta: „Kevés az olyan zeneszerző, aki pályája kezdetén ilyen könnyen és biztosan találja meg sajátos kifejező eszközeit.“ Ragyogó hangszerelés, sajátosan kecses dallamosság jel- lezmi első alkotói korszakát, amely a A kisvárosi Lady Macbeth című operával záródik. Művészetének e szakaszában gyakran kaptak hangot a dzsesszelemek és a groteszk zenei ábrázolás. Ez idő tájt komponált műveiben érződik az európai avantgarde zene bensőséges Ismerete is. Dmitrij Sosztakovics kiváló zongorista is volt. Az első varsói Chopin-versenyen, 1927- ben, zongoraművészként elismerő oklevelet kapott. A harmincas évektől zenei nyelvezete lehiggadt, művészete tartalmilag is elmélyült. Ennek a korszaknak a legkiemelkedőbb alkotása, az 1937- ben Irt V. szimfónia, önéletrajzi elemeket is tartalmaz. A mű formailag és a harmónia szempontjából egyszerűbb, mint előző szerzeményei, de gazdag érzelmi tölte le ezek fölé emeli. A Nagy Honvédő Háború ■ évei mély nyomot hagytak Sosztakovics művészetében. 1941-ben írta meg VII. szimfóniáját a fasiszta hordák által körülzárt és ostromlott Leningrádban. Ezt a művet a Leningrádi szimfónia címen hamarosan megismerte az egész világ. Kujbisevi és moszkvai bemutatója után először 1942- ben hallhatta a New York i közönség is Arturo Toscanini vezénylésével. A háború utáni időszak lendületes építőmunkája, az ötvenes évek békeharca új gondolatokkal gazdagította a zeneszerző munkásságát. Érzé kelhetőbbé váltak művészetének realista vonásai Is, és fokozottabban megnyilvánult a tömegek zenéjéhez" való közeledése is. Ekkor írta meg Dal az erdőkről című kantátáját, az elmélkedő, böl'iselkedő hangvételű X. szimfóniát — mely fausti problémákat vöt fel —, a tartalmilag vele rokon Hegedűversenyt, melynek kiváló előadója volt az azóta szintén elhunyt David Ojsztrah. További epikus jellegű szimfóniájának hősei mindig az igazságért, az erkölcsi és érzelmi tisztaságért harcoló embert mutatják be. Sosztakovics kiváló kórus müveket is komponált. Ismert kórusciklusában W. Wiihman verseit zenésítette meg. Népszerű a Tíz poéma című kórusciklusa is, melyben az 1905-ös forradalom hősei emlékének adózik. Ezek a formailag egyszerű felépítésű, de drámai dinamizmusukkal annál hatásosabb kórusművek az orosz nép forradalmi hagyományait tükrözik. Puskin, Burns, Shakespeare és Raleigh verseire komponált dalai a legkiválóbb dalénekesek repertoárjainak állandó számai. Meg kell említenünk Sosztakovics balettjeit is, melyek közül a legismertebb Az aranykor és A tisztavizü patak. A szerző 24 prelúdium és fúga című zongoraművével tiszteletét és hódolatát fejezte ki J. S. Bach művészetének. Kiváló zongora-hangversenyeit világszerte a legnevesebb zongoraművészek adják elő. Maradandót alkotott a kamarazene műfajában Is. Vonósnégyesei között jelentős helyet foglal el az V. vonósnégyes, melyet elhunyt felesége emlékére írt. Zongorakvintettjét és zongoratrióit századunk legjobb kamarazenei alkotásai között tartják számon. Alkalmi szerzeményei, számos sikeres film- és színpadi kísérő zenéje szintén a nagy művész kézjegyét viselik. Dmitrij Sosztakovics munkássága formailag a Csajkovszkij megteremtette szimfonikus iskolához kapcsolódik, s azt fejlesztette tovább. Művészetének kemény és férfias vonásai mögött érezzük annak az erkölcsi erőnek a fölényét, mellyel hazáját és a haladás ügyét szolgálta. A szovjet zeneművészet e kiváló egyénisége nagy fontosságú pedagógiai munkát is végzett. Sokrétű tevékenysége mellett tagja volt a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsában pedig képviselőként működött. Dmitrij Sosztakovics nemcsak a szovjet zenekultúra egyik legnagyobb alakja, hanem századunk egyik legnagyobb zeneszerzője és humanista művésze volt. SCHLOSSER KLÁRA EMBEREKRŐL, GÉPEKRŐL — SOKSZÍNŰÉN MILAN HRČKA ÉS VIKTOR HULÍK TÁRLATA A bratislavai Városi Képtár és a Slovnaft vállalat Klara Zetkin szocialista munkabrigádjának bemutató termében sorrendben a hatodik kiállítás nyílt meg. A látogatókat a legfiatalabb nemzedékhez tartozó két festőművész tevékenységével ismerteti ' meg. A Képzőművészeti Főiskolából nemrég kikerült ifjú piktorok öeztöndíjasokként vettek részt a Szlovák Képzőművészeti Alap akciójában, amelynek az volt a célja, hogy fiatal művészek emberközelből ismerkedjenek meg az üzemekkel és dolgozóikkal. S tapasztalataik és benyomásaik alapján hozzanak létre a mai ember szemével látott, értelmén és érzelmén keresztül szült műveket. A tárlat aktualitását fokozza, hogy a két festő, a 29 éves M. Hrčka és a 27 esztendős V. Hűlik éppen a Slovnaftban töltötte, s nem eredménytelenül, hathó- napnyl tanulmányi idejét. Bár még fiatalok, 1974 óta mindketten jónéhány szlovákiai városban és Szófiában elkötelezett festőkként, illetve grafikusként szerepeltek több tematikus kiállításon. M. Hrčka, az NDK-ban Eislebenben egy szimpóziumon is részt vett. Erre emlékez- tét a rézbányáról ismert vidéket eleven színfoltokkal Idéző Mansfeldi táj. Majd egy haragosan tengerkék színű Város konstruktív fogalmazású házai sorjáznak. Alattuk a kép síkjára vetített négyzetes rács mindegyikének közepében stilizált virágszerű ornamens. Képzőművészeinknek egyre gyakoribb témája a gép. A gyári környezetet együttérző figyelemmel átélő M. Hrčka kompozícióján megjelentette az Emberek és gépeket. Itt nem csupán az ember élőlény, hanem a bonyolult szerkezetű gépek is élnek. Forró gőzt lehelnek, energiájukat éreztető sárga-vörös lángnyelvek csapnak ki nyílásaikon. Ez már nem ipari táj, hanem ipari enteriőr. S a zárt falak után a szabad természet varázsa ragadja meg Hrčkát. Megfesti a texzx..:. . . ^sssísm Lányt a mezőn. Líra, friss, fiatal élet, díszítmény ező kedv lüktet a képen. Áttetszőén derűs színekben világító épületek csoportja tűnik fel nagy vásznán, amelynek címe: a Szabadság gyümölcse. A látott valóságból a számára lényegest emeli ki. V. Hűlik művei festői anyagát az üzemmel való termékeny kapcsolat, a valóságos látási benyomások adják, melyek belső élménnyé forrósultak. Pontosan körvonalazott törekvése a gépek „faggatása“. Ecsetjét róluk, s a velük együtt élő emberekről beszélteti. A Slovnaft-motívumok is erről győznek meg. A gépóriás, a csövek, szelepek csavarok tiszta egyensúlyban fejezik ki, hogy a festő az üzem világát így látta, a gépek beszédét így értelmezte. A felszabadulásra az Ember és város elnevezésű művében emlékezik. Biztonsággal járják nők és férfiak a több irányba vezető lépcsőket, s a színek erejével is ünnepük a békét és a szabadságod. Milan Hrčkát és Viktor Hulíkot méltán nevezhetjük társadalmunk mai konstruktív tagjainak. BÁRKÁNY JENŐNÉ üsse 1978. IX. 24. 6 Az előadás egyik jelenete (Bodnár Géza felvétele)
