Új Szó, 1976. augusztus (29. évfolyam, 182-207. szám)

1976-08-02 / 182. szám, hétfő

I

gen mulatságos história esett velem ősszel, utazás közben.

Ez a história természetesen, hogy úgy mondjam, nem ostorozza életünk különböző sötét Jelenségeit, és nem tér ki a termésre, a hiányos csomagolásra és más efféle miegymásra. Hanem csupán arról szól, hogy mi történt velem ezen a nyáron.

— Bár — másrészt — aki elolvassa ezt a karcolatot, feltétlenül megbélyegzi az állapotokat meg általában a vasútigazgatóságot, hogy miért tűr ilyen siralmas dolgokat. Úgyhogy általánosságban szóivá — ez a szatíra nem egészen fogatlan. Belemar egyesekbe, rendre int másokat.

Annál is inkább, mivel valóban nem szabad megengedni efféle kilengéseket.

hová utazik, mibe kerül a káposzta, meg hogy van-é' ott lakásínség jelenleg. így felel:

— Nálunk nem észlelhető lakásínség. Annál kevésbé, mert otthon lakunk, a gazdaságban, a birtokon.

— No és — mondom én — szobája van ott, vagy csak egy sarka?

— Nem — feleli — miért volna szobám? Többre gondoljonl Nekem tizenhat szobám van, nem számítva persze a cselédszobákat, a fészereket, meg más egyebet.

Mondom erre:

— Hogyhogy — hát önt nem telepítették ki a forradalom alatt, vagy szovhoz lett?

— Dehogy — feleli — ez az én családi birtokom,

KELLEMES TALÁLKOZÁS

Persze, Moszkvába utaztam. Az orjoli kormányzóságból. Egy szovhozban jártam. Megnéztem, hogy s mint folyik ott az élet.

Szentigaz, roppant nagyszabású kép tárul az ember szeme elé. Traktorok járnak-kelnek, előre meg hátra. Mindenütt, napról napra érik a búza. A zab pedig szinte a föld alól bújik ki.

De természetesen nem erről van szó.

Petrovszkaja állomáson szálltam vonatra, hogy a feledhetetlen természeti képek után Moszkvába utazzam.

Befut az esti 6.4Fi-ös gyorsvonat.

Felszállók.

Nincsenek olyan sokan, hogy iszonyú sokan legyenek. Aki nagyon akar, még le is ülhet.

Megkérem az utasokat, szoruljanak összébb. Leülök. *

És nézegetem az útitársaimat, öten vannak.

Az idő, mint mondom, estére jár. Nincs még sötét, de már sötétedik Egyszóval szürkül. De még nem gyújtják meg a lámpákat. Takarékoskodnak az árammal.

Nos hát, nézem a körülöttem levő utasokat és látom- eléggé rendes társaság verődött össze. Amolyan rokonszenves, nem pöffeszkedő emberek, mint látom.

Az egyik hajadonfőtt van, amolyan hosszú sörényű egyén, de nem pap. Amolyan értelmiségféle, fekete zubbonyban.

Mellette egy parasztcsizmás, egyensapkás ember ül. Jókora bajusza van. De nem mérnök. Talán állatkerti őr vagy agronómus. De látnivaló, hogy szerfölött érzékeny lelkű egy$n. A kezében zsebkést tart és ezzel a késecskével darabokra vagdal egy antonovka-almát és a másik szomszédját eteti, akinek nincs karja. Mivelhogy mellette egy kar nélküli polgár ül. Amolyan fiatalocska proletárlegény. Mind a két karja hiányzik. Nyilvánvalóan a munka rokkantja. Igen szomorú látvány.

És olyan jó étvággyal eszik És mivel nincsen karja, a másik* szeletkékre vágja az almát s a kés hegyén a szájába rakosgatja.

Micsoda emberbaráti kép, mint látom. Rembrandt ecsetjére méltó téma.

Szemközt pedig a negyedik ül: korcs, őszülő

férfiú, fekete sapkában. És szüntelenül mosolyog, mármint ez a férfiú

Lehet, hogy valami mulatságos beszélgetés folyt, mielőtt beléptem. Csak azt látni, hogy ez az utas még mindig nem tud lehiggadni, s hébe-hóba felkacag: „He-he-he!“

De engem nem ez az őszülő izgatott, hanem a másik, a kar nélküli. Olyan fiatal, látom, és máris nincs karja.

Nézem, nézem honpolgári búbánattal, és roppantul furdal a kíváncsiság, hogy megkérdezzem, miféle baklövést követett el, s miként veszítette el a végtagjait. De kényelmetlen megkérdezni.

Gondolom, előbb összemelegedek az utasokkal, beszédbe elegyedek velük és azután megkérdezem.

Közömbös kérdéseket teszek fel a bajuszos egyénnek, mivel ő látszik a legmegértőbbnek; de mogorván, kelletlenül válaszolgat.

Hirtelen azonban beszélgetésbe kezd velem • az első, értelmiségi férfiú, az a hosszú hajú.

Valamiért hozzámfordul, és társalogni kezdünk különféle könnyed témákról, no meg az életéről:

úrilakom. Látogasson csak meg — mondja. — Még mindig elég nagy lábon élek. Olykor estélyt adok. Körös-körül szökőkutak csobognak. Szimfonikus zenekarok citerázzák a macskazenét.

— Hogyhogy — engedelmet kérek — ön bérlő vagy magánszemély?

— Igen magánszemély vagyok — válaszolta. — Földbirtokos.

— Dehát — mondom — engedelmet, hogy értsem ezt? Volt földbirtokos? Mivelhogy a proletárforra- dalom elsöpörte az önök kategóriáját. Már megbocsásson — mondom — de én valahogy nem ismerem ki magam ebben a dologban. Talán ajándékul kapta a birtokot, a különleges forradalmi érdemeiért?

így felel:

— Hát igen, feltétlenül, a különleges érdemeimért ... De jöjjön el, majd meglátja. Nem akar mindjárt benézni hozzám? Roppantul fényűző életet láthat ott. Jöjjön el.

Nos, gondolom, mi a fene! Hát elmegyek és megnézem, hogyan vészelte át őkelme a proletárforradalmat. Vagy pedig lódít.

Látom, az őszülő férfiú folyton-folyvást nevet. Egyszerre csak hahotázik: „He-he-he!“

Éppen szemrehányást akarok tenni az oktalan nevetgélése miatt, mikor a bajuszos — aki az előbb az almát szeletelte — leteszi zsebkését az asztalkára, bevágja a maradékot s meglehetősen hangosan mondja nekem:

—■ Minek áll szóba velük? Hiszen elmebajosok. Talán nem látja?

Molnár János felvétele

ÖRKÉNY ISTVÁN:

EGYPERCES NOVELLÁK

A színész halála

Ma délután az Üllői üt egyik mellékutcájában eszméletét vesztve összeesett Zetelaki Zoltán, a népszerű színművész.

A járókelők bevitték a közeli klinikára, de ott hiába próbálták a tudomány legújabb vívmányaival — még vastüdővel is — életre kelteni. A jeles színész, hosszú haláltusa után, este fél hétkor kiszenvedett; tetemét átszállították a Bonctanl Intézetbe.

A Lear király esti előadása e tragikus esemény ellenére is zavartalanul folyt le. Zetelaki késett ugyan egy kicsit, s az első felvonásban feltűnően fáradtnak látszott (néhol szemlátomást a súgó segítségére szorult), de aztán egyre jobban magára talált, s a király halálát már oly meggyőző erővel jelenítette meg. hogy nyíltszíni tapsot kapott érte.

Utána hívták vacsorázni, de nem ment. Azt mondta' — Ma nehéz napom volt.

Visszhang

Szép hazánk visszhangok dolgában sem áll az utolsó helyen. A természetjárók több tucatot tartanak számon. Leghíresebb a tihanyi; róla legendák és költői művek 1b szólnak. De még nála Is érdekesebb a csalános-fülephegyi.

Az utóbbiról szóló legkorábbi följegyzés 1827-ből ered, amikor valaki — talán egy vadásztársaság megtréfalt tagja — a csalánosi erdészlakból átkiabált a Fülephegy sziklafala felé:

— Ezt a hónapos retket ki tette a cipőmbe?

A tihanyi visszhang még fénykorában is csak tíz szótagot vert vissza. És ez tizennégy! Azóta közel másfél évszázad múlt el. Sokan megfordultak a csalánosi erdészlak körül; boldog szerelmesek, kóbor katonaszökevények, gombaszedő lányok, a törvény elől menekülő bűnösök, üdülővendégek. És mindenfélét odakiabáltak a Fülephegynek. Példának okáért:

— Itt vagyunk kelten, Ferenc és Katalin!

Vagy:

— Megdögleni se hagyják már az embert!

Vagy pedig:

— Richter Elemér, három kutya, hat egér!

Voltak, akik káromkodtak, megint mások irgalomért fohászkodtak, vagy csak artikulátlanul fölkukorékoltak, mert a nagy erdőségekben az embernek kukorékolhatnékja lesz.

A tihanyi visszhangot elrontották az építkezések, de a csalános-fülephegyi ma is kifogástalanul működik. Csak az a furcsa, hogy bárki Jön, és bármit kiabál, mindig ezt válaszolja:

— Ezt a hónapos retket ki tette a cipőmbe? }

Mást nem tud mondani.

Erre szemügyre veszem az egész díszes társaságot, és látom: Uram-teremtőm! Hiszen ezek valóban őrültek, akik az ápolójukkal utaznak. Az a hosszú hajú — őrült. Meg az is, aki folyton hahotázik. A kar nélküli is. Egyszerűen kényszerzubbonyt húztak rá — és hátracsavarták mindkét karját. Egyhamar észre sem venni, hogy mégis van karja. Egy szó mint száz: őrültek utaznak. Az a bajuszos pedig az ápolójuk, ö kíséri őket.

Nyugtalanul nézem őket és Idegeskedem: hátha megmegfojtanak — gondolom — az ördög vinné őket, hiszen elmebajosok, és nem felelnek a cselekedeteikért.

Egyszerre csak látom, hogy az egyik őrült, a fekete szakállas, a szomszédom — ravasz szemét rászegezi a zsebkésre, és hirtelen a kezébe kaparintja.

Megdobban a szívem, hideg borzongás fut végig rajtam.

Egyetlen szempillantás alatt felpattanok, rá ugróm a szakállasra és megpróbálom elvenni tőle a kést.

ö azonban elkeseredett ellenállást tanúsít. Azon Igyekszik, hogy megharapjon, a vicsorgó fogaival.

De hirtelen visszaránt a bajuszos ápoló.

— Ugyan, mondja, minek rontott rá, nem szé- gyelli magát?! Hiszen ez az ö kése. Ez az utas nem elmebajos. Ezek hárman itt — ezek az én elmebajosaim. Kölcsön vettük a kését: elkértük. Ez az ő kése. Nem szégyellj magát?

Megszólal az utas is, akit megszorongattam:

— Odaadom nekik a késemet, ők meg rám rontanak! A torkomat fojtogatják! Köszönöm szépen! Milyen különös cselekedet» részükről. De talán ez is elmebajos? Akkor pedig jobban ügyeljen rá, ha maga az ápoló. Hogy rámvetette magát, a disznói A torkomat szorongatta.

Mondja az őr:

— Lehet, hogy ő is elmebajos. Tudja a fene. Csakhogy őkelme nem az én szállítmányomból való — ugyan minek figyeljem hiába? Nem kell engem figyelmeztetni: ismerem én a mngam embereit.

Mondom az embernek, akit megszorongattam:

— Bocsánatot kérek, én azt gondoltam, hogy ön is hülye.

— Gondolta, gondolta! —. feleli. — A tyúk is gondolkozikl Majdhogy meg nem fojtott, a sátán- fajzatja? Hát nem látja, hogy az ő tekintetük őrült, az enyém normális?!

— Nem — válaszolom — nem látom. Éppen ellenkezőleg: az ön szeme is valahogy zavaros. Meg a szakálla is olyan bozontos, mint egy hülyéé.

Közbeszól az egyik elmebajos:

— Hát cibálja meg a szakái lát — akkor mindjárt abbahagyja a hülyéskedést

A szakállas segítségért akart kiáltani. De akkor éppen Igreny állomásra értünk, s elmebajosaink kísérőjükkel együtt kiszálltak. Eléggé szép rendben szálltak le. Csak a „kar nélkülit“ kellett kissé noszogatni.

Utána pedig a kalauz közölte velünk, hogy éppen itt, ezen az Igreny nevű állomáson van az őrültek- háza, és meglehetősen gyakran hoznak ide efféle elmebajosokat. És hogyan szállítsák őket? Csak nem marhakocsiban? Semmi ok a sértődésre.

Hát én voltaképp nem is sértődtem meg. Persze ostobaság, hogy szóba álltam velük, mint valami tölftilkó — de sebaj! Az, utas azonban, akit megnyomorgattam, az valóban megsértődött. Sokáig komoran nézett rám, és ijedten figyelte mozdulataimat. Azután pedig — mivel semmi jót nem várt tőlem — cókmókjával együtt egy másik fülkébe költözött.

Menjen békével!

GELLERT GYÖRGY fordítása

LOUISE LÁBÉ:

XXV.* szonett

Ne vessetek meg, hölgyeim, nagyon, azért mert forrón s lángolón szerettem, égő tüskék sajogtak száz sebemben, és sírva sírtam minden hajnalon.

Ne illesse nevemet kórhozat; igen, elbuktam, s mardos a gyötrelem; de akiknek híre oly szeplőtelen, vigyázzatok, Amor nem válogat!

Hivatkozhattok Vulcanus tüzére, vagy szép Adonis lehet buktatótok; ha ő akarja, majd ti is lobogtok.

Lángra gyúlhat még bármelyiktek vére, s ízlelve mézét aljasabb gyönyöröknek,

• az enyémnél is gyötrőbb kín gyötör meg.

Rácz Olivér fordítása

MATEJ MÉSÄiROŠ:

Látszat

Amikor nyugodtságot színlelsz, szeretlek."

Valami azonban megsúgja, hogy a mosoly, amelybe magad bezárod, nem az, amellyel megbilincseltél.

Ha elkomolyodsz, úgy tűnik, egy idegen figyel

i- csak úgy unalomból.

Szitást Ferenc fordítása

1970.

VIII. 2.

Mihail Zoscseiio:

MíiMítöfÉ műhelyéből