Új Szó, 1976. augusztus (29. évfolyam, 182-207. szám)
1976-08-31 / 207. szám, kedd
„Harc a lehetetlennel...“ BESZÉLGETÉS EMIL BOLESLAV LUKÄČCSAL A közelmúltban jelent meg Emil Boleslav Lukáč szlovák költő, érdemes művész fordításában a Spoveď Dunaja (A Duna vallomása) című antológia, amely Pannóniustól a legfiatalabb költőkig mutatja be a magyar líra fejlődését a szlovák közönségnek. Az öt korszakra osztott kötetben közel kétszáz költő szerepel. Vállalkozása szinte egyedülálló ezen a tájon íközépeurópai viszonylatban is), a magyar költészet ilyen jellegű bemutatása nem kis mértékben járul hozzá népeink kulturális kapcsolatának fejlesztéséhez, egymás értékeinek megismeréséhez. Felkerestem a költőt s arra kértem, válaszoljon néhány olyan kérdésre, amely az antológia különböző mozzanataihoz kapcsolódik. • Mikor ötlött fel önben első ízben a magyar költészet bemutatásának gondolata? — A magyar költészet antológiája szlovák tolmácsolásban hosszú éveken át állt össze. Az elvekről és az Indokokról, amelyek a tolmácsoláshoz vezettek a kötet előszavában beszélek. A húszas évek elején kezdtem fordítani a magyar költőket, különösen a Nyugat köréből és a Nyugathoz közel állókat, elsősorban Adyt, aki nagyon közel állt hozzám és mély benyomást tett rám. De már a középiskolában is sok olyan magyar költővel találkoztam, akik élménytadóan kísértek végig utamon. A gondolatok, a kifejezések gazdasága, a mélységek és magasságok áthatották lelkivilágomat és szinte fokról fokra erősítettek abban a meggyőződésben, hogy önmagam is a költészet tövises útjára lépjek. Természetesen, vagy egy tucatnyi magyar költemény megírása után szlovák nyelven folytattam a versírást, költői zsengéim papírra vetését. De a figyelem és előszeretet a magyar költészet Iránt megmaradt bennem továbbra is: ott élt sorsom alakulásában. Pontosan követtem a magyar líra huszadik századbeli útjait és a szlovák folyóiratokban egyre több fordítást tettem közzé, rendszeresen kezdtem dolgozni. Lassan-las- san terebélyesedett ez a munka, amint ezt jól tudják mind a szlovák, mind pedig a magyar irodalomtörténészek. Később meggyorsult, célszerűbbé és tudatosabbá lett feladatvállalásom. Történelmi tanulságok is közbejátszottak tervem megvalósításában. Ady és Petőfi köteteinek kiadása után néhány évvel pattant ki a gondolat: Itt az ideje egy nagyobb, átfogóbb összegezésnek. Lázas sietséggel fogtam a munkához, rengeteg hézagot kellett betöltenem mind a ré* gebbi, mind az új magyar költészet skálájában ... Három évvel ezelőtt adtam le a körülbelül nyolcezer soros kéziratot, és szívszorongva vártam a megjelenését. Örömömre szolgál, hogy végre mégis csak megjelent az antológia, szép kivitelben, sajnos aránylag sok sajtóhibával és elég csekély példányszámban. Minden bizonnyal ugyanaz lesz a sorsa, mint előbbi fordítói munkámnak, Petőfi Apostola új kiadásának — hogy tudniillik nagyon hamar elfogy és mégis kevés olvasónak jut belőle. • Milyen eszmei, tematikai elvek szerint állították össze a magyar költészet antológiáját? — Politikai, társadalmi érdek, hogy mind a két nép a legmélyebben megismerje — a gazdasági és ipari kölcsönösség mellett — egymás kultúrájának skáláját és palettáját. A költészet ebben a vonatkozásban elsőrangú, reprezentatív szerepet játszik. Ez az alapvető elem. A további a kötelesség és szolgálat... Külső okok is meghatározták az antológiát. Kiadói szempontból ma lehetetlen egy többkötetes antológia megjelentetése és minden költő megfelelő bemutatása. Meg kellett elégednem bizonyos reprezentatív költemények fordításával. Csak az egészen kimagasló költői egyéniségektől fordítottam több alkotást. Természetesen ezek a bemutatások is szubjektív módon alakultak. Közrejátszottak régi emlékek, élmények, további egyéni rezonanciák, rokonszenv és vívódás, s mint az előszóban említettem: harc a lehetetlennel. • Kik álltak önhöz a legközelebb? — Sok-sok nevet kellene említenem. Azt hiszem Zrínyi költeménye, az Időről címmel szépen sikerült. Petrőczi Kata Szidónia meghatott. Jó a Kis kuruc dal, és lelkemből fakadt Amadé költeménye, mintha én írtam volna s ez a fontos a fordításnál. Csokonai költeménye, A reményhez fiatalságom óta elkísért, dallamosságával együtt. Berzsenyit s a két Kis- faludyt azt hiszem, hogy a lényegükben fogtam meg. Érdekes, sőt megrendítő volt számomra Bajza és Vörösmarty költészete. Arany gondolatai a békéről tökéletes igazságokat jelentenek ma is. Azt hiszem, hogy a három századvégi költő, Vajda, Komjáthy, Reviczky versei a legjobb alkotásaik közé tartoznak. A megszállott Vajdát ugyanolyan dühvei fordítottam, mint ahogy ő írhatott egykoron. És ott található az antológiában a ma újra felfedezett Czóbel Minka remek kis költeménye. A vers csak néhány sor, de magvas gondolatokat tartalmaz. Gyóni Cézárjának témája elsővilágháborús mély élményem volt. Ezután Ady magaslik ki, s vele együtt kortársai. Az úgynevezett aranynemzedék közül sokat személyesen is ismertem. Az én költészetem első szakaszára is erősen hatottak. Ady eget verő, földrengető költészete, sorsa, Babits széles körű kulturáltsága, Juhász Gyula me- lankólikus sóvárgása, és tragikuma, Kosztolányi nyelvi bravúrjai és mondanivalója, Tóth Árpád fonetikai hangszerelése. enervált, csöndes tűnődései — vérembe ivódtak. Karinthy Struggle for life (Küzdelem a létért) című verse szinte teljes azonossággal fejezte ki az én érzelmi világomat, úgy is fordítottam, ráérző lélekkel. És itt van az úgynevezett ezüstnemzedék. majdnem mindegyikük kortársam, sőt barátom volt. Az élők ma is azok. Elsősorban Szabó Lőrincz és Illyés Gyula. Az elsőtől ott található kötetemben A rossz férj panasza, a másiktól egy fenomenális vers, a Mikor? s egy másik költemény, a Krisztus szögei. Tíz vers található József Attilától, a leheletszerűen finom versek, s a próféciális, a szocialista ember mértékével ítélkező, jövőbe látó költemények. Mély átérzéssel dolgoztam rajtuk. Berda Jóska Patkánya az én szitkozódásom is, Erdélyi József Baglya az én albatroszom, Győry és Vozári az én hitsorsaim, Jékely Zoltán Epilógusa az én grimaszom. Csuka Zoltán szlavista barátom versét mintha én írtam volna. Végh György rezignációja egyesíti a szerelem apotezisát, s egyúttal persziflázsát. De hiszen ez az én módszerem a Szerelemtelen szerelem korszakából. Íme, mindenütt a testvéri visszhang. Azután itt van az újabb nemzedék: úgy érzem megbirkóztam ezzel a költészettel is: Weörös Sándorral, Nagy Lászlóval, Juhász Ferenccel, Simon Istvánnak, Garai Gáborral, Já- nosy István nemesen ötvözött Botticelli-szerű versével. Ahány költő — annyi szín, forma, gondolat, világ- és életérzés. • Milyen nehézségek merültek föl fordítás közben? — Nyelvi, azaz értelmező és értelmi nehézségeim nemigen voltak, hiszen gyermekkorom óta egészen főiskolás koromig állandóan kontaktusban voltam a magyar nyelvvel és az irodalommal. Igaz, hogy maga a költői átültetés megfeszített képzelőerőt és kombinatív, válogató transzmutációs munkát igényel. Az új szlovák nyelv is állandó fejlődésben van. A klasszikus, romantikus és reá lista költőkkel csak annyi fáradtságom volt, hogy féltve megőriztem az értelmet és a patinát. Problémáink voltak az újabb és legújabb költőkkel, akik összetett fogalmakkal, szókapcsolatokkal dolgoznak. A szlovák nyelv, legalább is eddig, nem szerette és nem használta az összetett fogalma kát és szókapcsolatokat. A mai fejlődési szakaszban úgy látszik kénytelenek leszünk az eddigi elvekkel és gyakorlattal bizonyos mértékben felhagyni, hogy tovább léphessünk. Juhász Ferenc költészetét például újítás nélkül nagyon nehezen lehetne transzponálni, sőt lehetetlen lenne. Én megpróbálkoztam ezzel is. • Miképpen összegezi életének, munkásságának ezt a kiemelkedő teljesítményét? — A legtöbb költeményt úgy fordítottam, mintha én magam írtam volna őket, szóval mintha az enyéim volnának. Nekem, mint mondottam, évtizedekig dédelgetett vágyam volt ez az antológia, évtizedekig tartó következetes, lelkes munka hozta létre s életem egyik kiemelkedő eredményének tar. tóm. Nem sajnálom a fáradságot, a belé fektetett energiát: szolgálat volt, gyötrő, ösztöké lő, vigasztaló munka. DÉNES GYÖRGY TÜRINGIAI TÁJAK Kiállítás a Művészet Házában A bratislavai tárlaton az NDK húsz festőjének századvégi és századunk első felében keletkezett képievei találkozunk, amelyeken úgyszólván a táj veszi át az egyeduralmat. A jórészt hagyományt tisztelő művészek a müncheni és düsseldorfi iskola neveltjei. N. Dornhein az 1800-as év Erfurtjáról fest finom, részletező ecsetvonásokkal, barnás tónusban városképet. A paraszti származású K. Buchholz kiforrott művészegyéniség. Intim természetábrázolása a barbizo- niakéval rokonítható. A hazai föld dicsőítője, aki a realista szemével s a lírikus gyöngédségével nézi a tájat. Az első német festő, aki a fény játékát a havon Impresszionista bátorsággal villantja fel. Theo Hagen a legnagyobb német impresszionista. A Diisseldorban tanultakkal hamar szakít, és Weimar vidékének egyszerű motívumait új formában szervezi képbe. Vásznait fény és levegő hatja át. J. Taubert munkái a gyöngédséggel megfigyelt táj széles panorámáját tárják elénk. A Tavasz gy(U mölcsfái fehér fátyolba burkolóznak. Buchenwald annak Idején még csendes és békés vidékén a fenyők komoly zöldje fölé sziklák magaslanak, a mélyben tisztavizű patak hullámai fecsegnek. Érzéssel jeleníti meg a falvak barátságos, nyugodt légkörét, amelyeknek határában már mezőgazdasági gépek, teherautók zúgnak. O. Knöpfer Erdőszélének halványzöldében kedves pasztellszínű vadvirágok nyílnak. O. Paetz tizennégyes művén még a mitsem sejtő boldog rügyfakasztó Tavaszt festi. H. Jährling háború utáni vásznai a kék-fehér-sárga hármas hang- zatában a borús ég alatt mértani rendben sorjáznak a falusi házak. W. Hasemann is kitűnő jellezmője a tájnak. Élet képén a Parasztlakodalom szereplőit kissé eszményíti. Ch. Rohlf a weimari hagyományból indul ki, és eljut az impresz- szionizmusig, sőt a neoímpresz- szionizmusig. A város gyönyö rű árnyas parkjának részleteit idézve, érzései is kifejezésre jutnak. Még tovább sorolhatnám a műveket, melyek alapján megállapítható: „hogy a jó festő lelke egyike a világ legérzékenyebb műszereinek BARKÁNY JENÖNÉ ÚJ FIL MEK JÄTÉK A HALÁLLAL (román) A háború szenvedéseinek, jellemet felmutató megpróbáltatásainak egyéni sorsokba ötvözésére vállalkozott Andreí Blaier rendező, aki Zaharía Stancu Játék a halállal című regényét vitte filmre. Az alkotás két ellentétes, egy cinikus (Diplomata) és egy naiv ember (Darie) vergődését, morális próbatételeit ábrázolja az első világháború közepette. válnak: a Diplomatát letartóztatja a rendőrség és korábbi bűncselekményeiért felelősségre vonja, Darie viszont egy újabb transzporthoz csatlakozik, hogy fegyvert fogjon a szabadságért és az emberi méltóságért. Zaharía Stancu regénye 1963- ban jelent meg, s az író saját életéből merítette a mű témáját; a fáték a halállal tehát ön« A két férfit egy tehervonatot kísérő transzportban látjuk: a viszontagságos út a távoli Németországba komoly megpróbáltatásoknak teszi ki őket. A Diplomata és Darie története lehetővé tette, hogy az alkotók bemutassák a testet-lelket csonkító háborút, mely eltorzította az emberi kapcsolatokat és devalválta a morális értékeket. Hazatérve, a két férfi útjai el(Jliborglie Uinica IelőtérbenJ ér, Gabriel Useciuc a r mari jilm főszerepében életrajzi ihletésű regény. Andrei Blaier filmjének értékei közé tartozik a Diplomatát alakító Gheorghe Diníca lelki mélységeket és humort is felvillantó alakítása. Az alkotás az idei Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztiválon a román filmgyártást képviselte. Gheorghe Dinicát teljesítményéért a legjobb férfi alakítás egyik díjával jutalmazták. EPER ÉS VÉR (amerikai Valamikor az ígéret földje volt Amerika, a nagy lehetőségek hazája, a gyors fölemelkedésben és boldogulásban hívők mekkája. Ma gazdasági-társadalmi válság, munkanélküliség szorongatja Amerikát, meg a faji megkülönböztetés elburjánzása. Ezt az állapotot súlyosbítja a fegyverkezési hajsza, a társadalom minden pórusába beszivárgó erőszak és korrupció, nem utolsósorban pedig a fiatalok, főképp az értelmiségiek zendülése, egy más, emberségesebb világért való lázadása. Hogv mit követelnek a fiatamásrészt szerelnie, Linda, az egyik diáklány. Stuart Hagmann a főhős szemszögéből láttatja az eseményeket. Szemléletesen mutatja be Simon céltalanságát, a környezetet, amelyben él, ismerkedését az egyetemet elfoglaló diákok sajátos közösségével, majd a rendőri brutalitás féktelen tombolásál. A film legerőteljesebb és leghatásosabb része a zárójelenet: a diáktüntetés és a rendőrök támadása. A jelenet nyers, brutális, kegyetlen, mint az ember ember elleni küzdelme. S bár Simont aevonfelrnel uz amerikai filmből; balra Bruce Dgvisun lók, arra még emlékezhetünk a nyolc évvel ezelőtti diákmegmozdulások jelszavaiból; hanem, nézzük meg Stuart Hagmann Eper és vér című filmjét, amely döbbenetesen ábrázolja mindazt, amiért a fiatalok sík- raszálltak s amiért ha kell — akár a film hőse, Simon —• az életüket is készek feláldozni. A film fames Kunén diák dokumentumhűségű regénye alapján készült. A történet hőse Simon, jellegzetes intellektuális alkat, egyetemi hallgató, mellesleg versenyevezős, akit a világ sorsa és a politika nemigen érdekel. Egyszer azonban a lázongó diákok elfoglalják az egyetemet és a kívülálló Simon is állásfoglalásra kényszerül. Ezt egyrészt a rendőrök magatartása váltja ki belőle, verik és ezzel le is törik a sztrájkot, de nem törik le a fiatalokat, mert Simon felemelt keze figyelmeztetően belemerevedik a képbe, s a zárójelenetbe beleharsog az egyik diákszónok lelkes buzdítása is: sztrájkolj, hogy kevesebb legyen az igazságtalanság. Bruce Davison, a főszereplő egyszerű eszközzel, rokonszenvesen kelti életre Simon alakját. Az Eper és vér fő erénye, hogy elgondolkoztat és állás- foglalásra kényszerít. A film 1970-ben Cannes-ban a zsűri különdíját kapta; a kritika kiemelte az alkotó pozitív szándékát, az események kendőzetlen ábrázolását és politikai állásfoglalásának egyértelműségét. —ym—
