Új Szó, 1976. május (29. évfolyam, 103-128. szám)
1976-05-17 / 116. szám, hétfő
A z öregnek hosszú, deres szakálla, nikotin- A katona vigyázzba vágta magát, a földet kitói sárga bajusza volt; piros lebernyegben, rúgta maga alól, ahogy összecsapta a bokáját, sarkos cipőben, kenderkalapban, kosárral és jelentette: a karján odament, visszalépett, majd bátortalanul újra odament a kaszárnya kapujához. Meg akarta szólítani az őrt, de szavát szegte a katona kiáltása: — Ügyeletes tizedes! A tisztes egy ugrásai a kapunál termett, mintha csak lesben állt volna. A kérdő tekintetre meg a biztató fejmozdulat- a az ismeretlen megkérdezte: — A fiam itt volna? A tizedes elnevette magát. Az őr egykedvű maradt, hideg, akár a kőszobor. — Az ezredben háromszáz fiú van; nem tudhatjuk. hogy a fiát hogy hívják — válaszolta a tizedes — Manuel . . . Manuel Zapata, tisztelettel. A tizedes a homlokát ráncolta, úgy ismételgette, kutatott az emlékezetében. t — Manuel Zapata? . . . Manuel Zapata? ... Majd magabiztosan így szólt: — Nem ismerek ilyen nevezetű katonát. OLEGARIO LAZO BAEZA: AZ APA — Keresik, hadnagy úr. Nem tudom, miféle ötlet villantotta meg a képzeletében az apja félszeg alakját... Felemelte a fe^ét, és fitymáló hangsúllyal fennhangon mondta, hogy a társai is hallják: — Ebben a faluban... nem ismerek senkit... A katona kérdés nélkül részletezni kezdte: — Ráncos emberke, lebernyeget visel... Mesz- sziről jön. Kosarat hozott... A hadnagy vörösen bódult dölyfösen a sapkájához emelte a kezét* — jól van ... Leléphet! A tisztek arca gúnyosan ragyogott. Nézték Za- patát.. . Ö nem állta a sok kérdő tekintetet, lehajtotta a fejét, köhögött, cigarettára gyújtott, és a kardja hegyével vonalakat rajzolt a földre. öt perc múlva megint jöttek az őrségről. Egyszerű kiskatona, igazi újonc, a vigyázállás gúny- képe. Négy lépésről kiabált, közben csapkodott a karjával mint a csirke a szárnyával: — Keresik, hadnagy úr! Falusi ember ... Azt mondja hogy uraságod apja . .. A hadnagy nem utasította rendre alárendeltjét a viselkedéséért, hanem csak eldobta a cigarettáját. dühösen rátiport úgy válaszolt: — Elmehet! Máris megyek. És hogy elkerülje a magyarázkodást, az istállóba ment. Az ügyeletes tisztet zavarta az öreg szívóssága meg az őrmester folytonos jelentgetése, hát ő is elmem Zapatáért. Közben szegény apa akinek férfiszíve gyer- rekszívvé lett az évek során, egyre izgatottab- ban figyelt A legkisebb zajra kitekintett, nyújtogatta pulykáéhoz hasonló vörös ráncos nyakát. Minden lépés felrezzentette. azt hitte, a fia jön, hogy átölelje, hogy új életéről meséljen, hogy megmutassa neki a fegyvereit, felszerelését, lovait ... Az ügyeletes tiszt úgy talált rá Zapatára a lóistállóban, amint az látszólag éppen ellenőrzést tartott. A tiszt nem sokat teketóriázott, szárazon mondta: — Keresnek... Azt mondják az apád. Zapata elfordította a tekintetét, nem válaszolt. — Az őrszobán van ... Nem tágít. Zapata toppantott, dühösen rágta a száját,és kiment az őrszobára. Mikor belépett, az egyik katonfi elkiáltotta magát: — Vigyázz! A raj úgv ugrott fel, mintha dróton rántották volna. A terem megtelt kardcsörgéssel, lábmozgással. sarokcsattogással. Az öreg elkábult, hogy így megtisztelik a fiát, és elfelejtkezett a kosárról, a csirkéről, és kitárt karokkal sietett felé Mosolygó arca olyan ráncos volt, mint egy vén fa kérge. Örömtől reszketve kiáltotta: — Maňungo! Maňunguito! ... A tiszt hűvösen üdvözölte A paraszt ölelő karjai lehanyatlottak, arcizmai rángatóztak. A hadnagy feltűnés nélkül kivezette a kaszárnyából. Az utcán a fülébe súgta: — Hogy juthatott ilyesmi az eszébe! . .. Meglátogatni engem! ... Szolgálatban vagyok ... Nem hagyhatom ott! Azzal hirtelen visszament. A paraszt zavartan és remegve odabotorkált az őrsiégre. Gondolt egy nagyot, kihúzta a tyúkot a kosárból, és odaadta az őrmesternek. — Itt van, a maguké, csak a maguké. Elköszönt, ment, vonszolta azt a csalódásban elnehezült lábát. De a kapuból könnyes szemmel visszaszólt: — A gyerek nagyon szereti a mellehúsát. Adjanak neki egy darabkát belőle! ... HALÁSZ TÜNDE fordítása Az atyafi büszkén ágaskodott vastag cipőtalpán, és gúnyosan mosolygott: — Csakhogy nem közkatona ám! Tiszt a fiam. csapattiszt ... A trombitás az őrszobáról hallotta a beszélgetést, odajött, félrevonta a tizedest, és odasúgta neki: — Az az új, amelyik nemrégen jött az iskoláról. — Mi a fene! Az a szószátyár ... A tizedes fürkészve végigmérte az öreget. Szegénynek látszott, hát nem merte behívni a tiszti fogadóba. Az őrszobára tessékelte Az öreg letelepedett egy fapadra, a kosarát a keze ügyében tartotta. A katonák odajöttek, kíváncsian nézegették a parasztot, érdeklődőén a kosarat. A kis kosarat zsákdarab fedte. A zsáktető alatt egyszerre kopogtatni kezdett, majd kidugta a fejét egy piros tarajos tyúk; fekete csőre tátva maradt a melegben. A katonák kiabáltak és tapsoltak, mint a gyerekek* — Tyúklevesl Tyúkleves! 1 Az atyafi a várakozás izgalmában és a sok fegyvertől nyugtalanul ok nélkül nevetgélt, és hebehurgyán mondogatta, ami az eszébe ötlött: — Az ám ... bizony. Tyúkleves ... de a fiamnak. Majd hirtelen gond árnyékolta be az arcát, amint hozzátette: — Öt éve nem láttáiul Aztán, a füle tövét vakargatta, vidámabban folytatta: — Nem akart ebbe a faluba jönni. A gazdám csinált belőle katonát. Ügy ám, bizony! ... Valaki elment az őrségből a hadnagyért, a vállszíj az öv és a kard súlyától merev és nehézkes léptekkel. A lovardában találták, szemközt a pihenő csapattal, tisztek körében. Alacsony, barna, köpcös, közönséges arcú hadnagy volt. * Olegario Lazo Raeza, chilei író 1878-ban született San Fernandóban. Katonatiszt volt és híres lovas. Később diplomáciai szolgálatba lépett Minden novellája katonai tárgyú. 1964-ben halt meg. Dúdor István: Andris bácsi, pipával (tollrajz) ERWIN STRITTMATTER: AZ IGAZI NAGYMAMA Születésem előtt húsz évvel halt meg nagyanyám. De megmaradt szorb főkötője, és egy nagy, rózsás vállkendője és mindenekelőtt nagyapa róla szóló elbeszélései. E ezek olyan elevenek voltak, hogy még ma is azt képzelem, ismertem nagyanyámat. Kistermetű volt, csak nagyapa áliáig ért. Az arca piros volt, s a mosolyát a jobb arcán levő gödröcske tette kedvessé. Ez arra ingerelte nagyapát, hogy a falusi erkölcsöktől eltérően gyakrabban tapasz- sza rá bajuszos száját a göd- röcskére. Nagymama mindenkihez kedves volt, és még az asszonyok is szépnek tartották, kivéve legfiatalabb húgát. Nagyszüleimnek sok gyermeke volt, de ezek csecsemőkorukban sorvadásban haltak meg, csak az én anyám maradt életben. Az ő születése után nagymama is sorvadozni kezdett. Nagyapa az ágya szélén ült. „Hanna, édes Hannám, te is meghalsz?“ Nagymama úgy mosolygott, mint aki távolodó csónakban ül és az arca piroNDK-beli költők versei Erich Arendt: Orfikus öböl s* iklák közül az óriás tenger-szegélyű fehér «szem néz szüntelen. Az érezhető messzeség. A bőr. - Minden lehetséges: A pillanat metszéspontjában, messziről, a vas hulláma. Csikorog. Nappalod gyökérnéma, beszélj, hegy, bagoly-menekülés az időből: homlokodon. még látta szikla-hajlásban a tenger űzte főt Ének. Hegy, amióta o Szétszakított kiáltott, számoltad a halál-szük iszonyt. Peter Huchelnek Barátom, ürességbe festett lépted is elmerül, és a fény tövise ott ál! szemhéjam alatt. — Szólt itt valaki — hajnaloknak, hulló barmoknak? — Már csak hallgat, fényesség hallgatása erez, tenger-kivájta. Hát vesd ki hálód vérvörösen, a fényen át, melyet a szürke só-kiáltás emészt: Hullámra s kőre, nyíltan, a szó maszkját: holnap a riasztó csendet. Tandori Dezső fordítása Günter Kunért: Prinsengracht 263 Utolért a mirákulum, megkísértett a csoda: élünk. Ügy hogy nem kérdjük, miért mi s miért nem ő. Annyi öldöklő lehetetlen után kényelembe helyezkedünk. Valamire szükségünk van, valamire nincs: bizonyos arcokról boldogan lemondunk, mondhatnánk neveket, hogyha a papírnak - nem volnánk mint mindig szűkében s egyébre nem tartogatnák: általa önmagunk előtti megjelenésünkre. Csak azért van szükségünk erre az égre, e kevés kékre, néhány üvegre, néhány csillagra, napra s esőre, a Westerkerk kupolájára, harangjátékára, óránként egy félbeszakadó dallam kezdetére: mi itt vagyunk valamennyi halottért, akiknek sehol nincs sírja, csupán a mi emlékezetünkben. KALÁSZ MÁRTON fordítása sabb volt, mint a lázas betegeké, s a gödröcske is megjelent rajta. És nagyapa nem tudta, mitévő legyen. De nagymama tudta, hogy mit kell majd tennie: „Ha én elmegyek, vedd feleségül Lénánkatl“ Nagymama meghalt, nagyapa elvette Lénát, nagymama húgát, ö csak nagyapa melléig ért és azt mondta, hogy már gyermekkorában szerette nagyapat, amikor az még néniének udvarolt. Nagyapa nem bírta Hannát elfelejtem. Almában is megjelent, és tanácsokkal látta ei, melyek szentek voltak szamara. Mikor már felkészültek az árpa elvetésére, megtörtént, hogy reggel így rendelkezett: „Ma nem lesz vetés! Még havazni fog. Hanna mondta nekem.“ Léna mos ioiia-nagy mama féltékenyen szájaskodott: „Hanna, mindig csak a te Hannád!“ Hanna nagyanya az égi magasságokból is tanácsot adott nagyapának a ló- és malacvásárlásnál is, és egész biztos, hogy az ő keze volt benne, mikor nayapa a faluban egyes egyedül szavazott egyszer a Zentrum pártra, egyszer meg a kommunistákra, mert a szoc- demek fecsegése nem tetszett neki. De a német nemzeti pártra sosem szavazott. Ezek poroszok voltak és az igazi nagymama még az égben is ellenük volt. „Hanna, csak a te Hannád“, duzzogott ilyenkor a mostohanagymama. „Igazán olyan nagyon szép volt ő?“ „A Te szépséged egész kicsi az övéhez képest“ — válaszolt nagyapa. Ö továbbra is úgy viselkedett Lénával, mint a felesége húgával, aki fölött kicsit gyámkodnia kell, s egy kicsit tréfálkoznia is. Léna mostoha-nagymama az ilyen válaszok után sétődötten járt-keit, és a nagyapa mellénygombjaira nézett, ha okvetlenül mondania kellett valamit. De azért mégis szerette, és ha nagyapa reggel az alacsony kemencepadkán ült, fejét tenyerébe támasztotta és maga elé nézett, Léna nyugtalan lett: „Van valami bajod, Máté?“ „Hagyj békén, ma Hanna halálozási évfordulója van!14 Ilyenkor Léna nagymama kiment a konyhából, s mormogott: „Csak Hanna, az ő Hannája!“ Bárkány Jenőné fordítása * Erwin Strittmatter NDK- beli író, 1912-ben született, kétszeres Állami díjas. Regényeiben, elbeszéléseiben és drámáiban a parasztság életének realista festője. 1976. V. 17.
