Új Szó, 1976. március (29. évfolyam, 51-77. szám)

1976-03-08 / 57. szám, hétfő

Armida néhány esztendeje nagymama. Abban a meggyőződésben, hogy ez örömére szolgál, hetenként egyszer elküldik hozzá az unokákat, akik aztán nála maradnak egész délután. Armida fiatal még; úgy értem, nem több ötvennél. Pompásan tartja magát, erős dohányt szív. száraz italokat Iszik, meg megnézi a férfiakat, és mindig elégedett, özvegy lévén, úgy véli, hogy majd — de semmiképpen sem elsietve a dolgot — férjhez megy újra, gondot azonban ez sem okoz neki, tudja fl hogyan töltse a napjait: ágyban heve- részve. vagy pasziánszot rakva, amely átlagosan négy közül egyszer jön ki.

Armida komoly fogyatékossága — amelyet mindig mindenki a szemére vetett — a következő: nincs fantáziája. Éldegél csak és sohasem tudja, nrt akar majd csinálni egy hónap, egy nap egy óra múlva. Élete megannyi egymást követő pillanat, amelyek mindegyikét úgy éli meg, mintha az első volna és egyben az utolsó. Elegánsan bevonul a trafikba, és vásárol egy doboz cigurettát, kettőt kiszed belőle a többit a pulton hagyja: nem tudni, lesz-e még azután is kedve a dohányzáshoz. Kislánykorában sem óllt jobban képzelőerővel. Fogalmazás-feladatai pársorosak voltak. „Számoljatok be egy szép kirándulásról.“ ö ezt írta: „Nyolc órakor indultunk kilencre értünk oda este hét tájban haza. Hála Istennek minden Jól ment.“ Nem volt mód elérni, hogy említést tegyen a tálról, az ötitársnkról, az égboltról, a virágokról a parasztokról, akik szíves örömmel fogadják a kirándulókat, és kenyeret meg kolbászt szelnek nekik: nem, minderről semmi. „Armida a fogalmazásod ötletszegény.“ Armida csüggedten mosolygott. Nem voltak ötletei, s ő nem is érezte hiányukat.

Ezért könyveket sem olvasott soha, amikor pedig egyet erőszakkal a kezébe nyomtak — talán A jegyesek et —, az utolsó oldalak átlapozására szorítkozott nem látta be ugyanis, miért kellene egy egész kötet végigolvasása árán megtudnia „valamit“ ami már rég lezajlott és befejeződött. Színházban Armida mindig őrizkedett attól, hogy a színpadra nézzen: mások ügyei nem érdeklik. A moziban vagy alszik vagy összekeveri a nagvfilmet a híradóval. — Nem értem — mondta egyszer — Hogy miután megvolt az esküvőjük, minek mennek el New Yorkba a külügyminiszterünkkel és onnét a kerékpáros körversenyre

Egy teljes koncertévadon át minden alkalommal végigszámlálta a széksorokat és a sorok székeit, majd fejben összeszorozta a két összeget, megkapván ily módon az ülőhelyek számát; az eredményt megszorozta a jegy árával, megkapván ily módon a bruttó bevételt amelyből levont bizonyos summát adóra és a költségek fedezésére, megkapván végezetül a tiszta bevételt. Beethoven, Brahms, Sztravinszkij valamint legmodernebb szerzőink. Petrassl. Turchl, Dallapiccola oltalmazó ritmuskísérete mellett mentek végbe agyában e műveletek, ö leginkább Ba- chot szerette — Szorzáshoz egyenesen fenomenális — jegyezte meg egyszer, így aztán kitudódott eksztatikus elmé- lyültségének titka.

Unatkozni Armida mégsem szokott, hiszen örökké elfoglalja az. hogy mindenen meglepődik. Érdekes kalandja akadt egyszer: társaságban bemutattak neki egy urat, aki legénylakására invitálta. holmi metszeteket megtekinteni, s ő ment is, a nyilvánvaló következményekkel. Kerek esztendő múltán

ennio flaiano

még mindig teihánytorgatta az illetőnek, hogy a metszeteket nem mutatta meg Amikor végre belátta és elhitte, hogy ama metszetek sosem is léteztek, annvit mondott csupán: — Én képtelen lettem volna hasonló trükköt kieszelni. — és az úriember iránti bámulata ugrásszerűen megnőtt.

Nos. Armida tehát nagymama, és hetenként egyszer elküldik hozzá az unokáit, abban a meggyőződésben, hogy szórakoztatok. Következésképp Armida kénytelen kikelni az ágyból, asztalhoz ültetni a két csemetét, érdeklődéssel hallgatni csacsogásukat. Szereti őket.

amelyre semmi sem vethet árnyat (utóvégre a szenvedés Is fantázia kérdése), a vágy, hogy másokon segítsen, a kötelességérzet. És most ráébredt, hogy nagyanya lévén, köteles többek közt meséket mondani az unokáinak. Mióta a világ világ, a nagymamákra hárul ez a feladat, amely hála az ő fantáziájuknak, kötelességből az idős korosztály kedves kiváltságává lett, bevezetés az álmok birodalmiba, jel- képrendszerünk ábécéskönyve Csakhogy Armidának sosem jut eszébe semmi. Miről meséljen hát? Emlékszik egy mesére, amelyet kicsi korában számraKopócs Tibor illusztrációja

ho

gyne szeretné, de nem tuu miről beszélni velük. Nincsenek ötletei. A kisebbiktől egyszer, nehogy vég köp elakadjon a társalgás (mórt Armida ugyancsak jólnevelt), megkérd' z.o — Mit gondolsz, lesz h'iború? - A gy&iek rövid habozás után sírva fakadt, merthogy neki nincsenek ötletei, s a kérdés zavarba hozta — Kis bolondom — vigasztalta Armida —. nem vagyok ám én igazából kíváncsi rá. Ha tudod jó, ha nem az se baj.

Mármost, a képzelőerő ilyen mérvű hiányának kell hogy előnyös oldala is legyen. S íme. Armida legjobb tulajdonságai: a türelem, az állandó derű,

lanszor hullott, s amely neki, képze lethiányából adódóan mindig új volt, mindig hihetetlen, és unalmas. Mindenesetre megpróbálja elmesélni: egy kislányról szól, aki ebédet visz az erdőben lakó nagymamájának. — Miért lakik az erdőben a nagymamája? —. kérdi rögtön a nagyobbik unoka. Íme, az első buktató: Armidának erről sej telnie sincs, és őszintén megvallva, a szóban forgó erdőről sem tud semmi közelebbit. Megígéri, hogy utánanéz, majd folytatja, elbeszélvén a kislány találkozását a farkassal, és kettejük szóváltását. — A farkasok beszélnek? — kérdi a kisebbik fiú. Armida rávágja: Ugyan, dehogy! —, és maga álmél- kodik legjobban, miféle ostobaságokat is hord össze. Elhallgat

Végül egy szép napon eszébe Jut valami. Ez az első ötlete életében, s valósággal megmámorosodik tőle. Fogja az újságot, belelapoz, megáll egy hírnél: — Most mesét mondok nektek egy emberről, aki legyilkolta alvó családját. — És rákezd: — Volt egyszer egy ember, úgy hívták, hogy Ruggerio Pam poni, kora negyvennyolc év, született ... — A gyerekek fennségesen szórakoztak: az elbeszélésben minden részlet a helyén van, sehol semmi homály; a mészárlás érzékletes leírását megtapsolják. Mintha maguk is ott leitek volnál Utóbb az iránt érdeklődnek, dutyiba zárták-e Ruggiero Pamponft. Armida végigfut a tudósításon, és közli:

— nyomoznak utána, ha pedig megtalálják. kétségtelenül dutyiba kerül, mert bizony csúf dolog így viselkedni a családunkkal, amely annyi áldozatot hoz értünk.

— Még, még) — unszoljak a gyerekek. Armida, első sikerétől szarnyakat kapva, bejelenti: — Továbbra s megoldatlan a feldarabolt nő rejtélye.

— a gyerekek a fülüket hegyezik, «Mismétel tetik a történetet, követelik, hogy a nagymama mutassa meg. milyen is egy útiüőrönd. Armida kimegy velük a lomos kamrába, egy nagy koffert, mutat nekik. A gyerekek el csöndesed nek, hozzá- hozzáérnek a bőröndhöz, nem titkolják rossz érzésüket. Amikor a nagymama ki akarja nyitni, a kiseib bik elszalad, aztán kényszeredetten vi hog, mintha csak játszott volna. V sz- szatelepednek, s a mesedélután folytatódik. A falusi bűntények mind éjsza ka történnek, a városiak ezzel szemben leginkább nappal. Egy férfi megöli a menyasszonyát, mert mégsem akar hozzámenni, egy másik megöli a feleségét az esküvőjük utáni napon, a harmadik viszont harminc évi házasság után öli meg a feleségét, és h \zzá még egy járókelőt. Számosán ölik íiu:g egymást pénzért — Mennyi pénzért?

— firtatják az unokák. — Attól függ

— feleli Armida. Hogy némi fogalmat adjon róla, mekkora az az összeg, ame lyért érdemes bűntényt elkövetni, kiveszi táskájából az erszényt, tartalmát az asztalra borítja. Számol, az eredményt fennhangon közli. A gyerekek bámulják, megfogdossák a pénzt.

Amikor a nevelőnő értük jön, tiltakoznak, maradnának még. A rákövetkező héten beállítanak, útközben újságot vásároltatnak a nevelőnővel, attól tartva, hogy Armida nagymama netán elfelejtette megvenni. Kisimítják, úgy adják oda neki cinkos arckifejezéssel, s még le sem ültek az asztal köré, már sürgetik: — Halljuk, mesélj belő lel — Armida szétnyitja az újságot, —

Ö — örvendezik —, ma jó napunk van: a városszéli negyedekben rengeteg minden történt.

Armida annyira belejött a Játékba, hogy most végigolvassa egytől egyik valamennyi hírt, még a háromsorosakat is. és bontakozó hiúságában már- már azt hiszi, ő találta ki a meséket, s erre hallatlanul büszke. Ha írni tudna (de miért is ne próbálná meg, hiszen annyi Ideje vanl), be sok szép elbeszélést írna, csupa remek elbeszélést. amely ott áll készen az újságokban, és csak eldobják őket, kárba vesznek! Azt gondolja (mert mostanában már gondolkozik is), hogy a gyerekek nek sohasem szabad hazudni. — Csak a valóságot — mondogatja. — Elegendő a valóság.

SZABOLCSI ÉVA fordítása

LADÁNYI MIHÁLY:

Úgy érzem

úgy érzem

mór nem tudnék

szecessziós dalt pengetni hozzád a dob-utcai lépcsőház-rács hórtájón

úgy érzem

vége a nyugtalan bohóc - időnek azon a napon

amelyen szoptatós dajkává változol

úgy érzem

gyönyörűség - rügyes melled engem is jóllakat mézízü estékkel csodálkozással

és puha tejjel teli mell lesz a Nap és tejsugarakként zubognak számra és édes szavak

és még akkor is tejszagú lesz az este amikor már kifulladt katona lesz a szív és rongyokra szakadt lobogó lesz oz elme

Stanislaw Jerzy Lee:

A plagizáióknak nyu- godt az álmuk. A múzsa — nő, nemigen árulja el, ki volt az első.

Az ördög nem alszik. Legalábbis nem akárkivel

A családi kört nem körzővel csinálják.

Vannak az ihletne* olyan forrásai, amelyekhez a múzsák lábat mosni járnak.

Az eunuch így szólt: „Mit nekem egy nő, én háremekhez vagyok szokva."

ELBERT JÄMOS fordítása

M

ár hosszú évek óta gyötör ez az érzés, de május kilencedikén, és szeptember tizenötödikén kti . lönös erővel hasít belém Egyébként más napokon is előtör dúl, hogy teljesen a hatalmába, korit a fájdalom.

A háború befejezésének napján, mindjárt este az egyik fényesen kivi lágított. lármás csemegeüzletben Lény

VLAGYIMIR BOGOMOLOV:

ka Zajeev mamájával találkoztam. Elgondolkozva nézett felém a sorból; muszáj volt köszön lenem, Erre jobban bzemügvre vett. és amikor megismert, meglejjetésében kiejtene k.zébôl a táskáját, és hirtelen sírva fakadt.

Álltam és képtelen voltam megmozdulni, vagy akár egy szót is szólni. Senki nem ériette, mi történt, azt hitték, ellopta valaki a vpónzét, de ő a kérdezősködésre hisztérikusan kiáltoz, ni kezdett: „Menjenek innen! Hagyja nak békén! . .

Egész este úgy jártam-keltem, mint akit fejbe vertek. Pedig Lenyka, úgy hallottam, már a legelső ütközetben elesett, még mielőtt talán egyetlen németet is megölt volna, én meg jó három évig kint voltam a legelső vonalban és számtalan ütközetben vettem részt — de valahogy mégis az volt az érzésem, hogy vétkes vagyok és örökre adősa ennek az idős asszonynak, és minden elesettnek, akár ismertem, akár nem, és valamennyiünk anyjának, apjának, gyermekének, özvegyének ...

Nem tudnám megmagyarázni magamnak, miért, de azóta valahogy kerülöm ezt az asszonyt, és ha megpillantom az utcán — egy sarokkal odébb lakik —, úgy igyekszem, hogy ne ve gyen észre.

Szeptember tizenötödike pedig Pety- ka Jugyin születése napja, és ezen az estén a szülei évről évre meghívják magukhoz halott fiuk gyermekkori barátait.

Csupa felnőtt, negyvenes férfi, de nem bort iszunk, hanem teát cukorká vnl, és piskótatortát eszünk mailé, meg almáslepényt — Petyka kedvenc süte ményét.

Minden úgy történik, mint a háború előtt, amikor az az okos fejű, fergetegesen jó kedvű fiúcska lármázott, nevetett és koininandírozott ebben a szobában akit valahol Rosztov környékén kaszált le a halál, s a fejvesztett visz- szavonulás riadalmában még el se temethették. Ott a széke az asztalfőn, a csészéje teletöltve illatos teával, az anyja gondosan rakosgatja tányérjára a cukrozott diót, a legnagyobb szeletet a cukorbevonatú tortából, és az almáslepény legvastagabb sarkát. Mintha Petyka megkóstolhatna egy falatot is, és mindjárt elk’áltaná magát, harsányan, ahogy szokta: „Hű, de jó, fiúk! Lássatok neki! ...“

Petyka üregeivel is adósnak érzem magam: valami furcsa bűntudat motoszkál bennem, amiért én visszatértem, Petyka pedig ottmaradt, és ez az érzés egész este kínozza, marcangolja a szívemet; nem is hallom, miről beszélgetnek, mintha messze-messze Járnék .. végigkalandoznék az országon, ahol minden második-harmadik családból ugyanígy hiányzik valaki.

SZABÓ MÁRIA fordítása

1976. III. 8

4