Új Szó, 1976. március (29. évfolyam, 51-77. szám)
1976-03-22 / 69. szám, hétfő
CSINGIZ AJTMATOV: MEGSZÉPÍTETTE A GYERMEKKOROMAT Nagyanyám az anyanyelv sze- retetét bizonyára tudtán kívül oltotta belém. Az anyanyelvi Mi mindent mondtak már rólal De az anyanyelv csodája megmagyarázhatatlan. Csak gyermekkorunkban felfogott és megértett szavai ajándékozhatnak meg a népből fakadó költőiség- gel. Gyermekségünk nemcsak csodaszép korszak, de az ember későbbi egyéniségének is meghatározója. Legalábbis saját tapasztalataim alapján mondhatom, hogy gyermekkorunkban egyidejűleg két vagy több nyelvet sajátíthatunk el, ha ezeknek a nyelveknek egyforma szerepük van az első évektől fogva. Gyermekkoromtól kezdve egyaránt magaménak éreztem az orosz és a kirgiz nyelvet. ötéves voltam, amikor először kellett tolmácsolnom. Az első tiszteletdíjam ©gy darab főtt hús volt. Ez a hegyekben történt, a nyári nomád táborban, ahol nagyanyámmal szoktam tartózkodni. A kolhozok még fiatalok voltak. éppen akkor kezdtek megszilárdulni. Szerencsétlenség történt nálunk azon a nyáron. Elpusztult egy nemrégen vásárolt tenyészmén. Fényes nappal felfúvódott hassal zuhant a földre, és kilehelte páráját. A pásztorok mélyen megrendültek. Az állat értékes Don vidéki mén volt, a távoli Oroszországból hozták ide. Egy hírvivőt küldtek be a kolhozba, s onnan egyet a kerületbe. Két nap múlva egy orosz állatorvos jelent meg nálunk. Termete szálas, a szeme kék, a szakálla vöröses szőke. Fekete bőrkabátban jelent meg, oldalán műszertáská- val. Kirgizül egy szót sem értett, a mi embereink meg nem tudtak oroszul. Az állatot fel kellett boncolni, hogy megállapíthassa és jegyzőkönyvbe vehesse a baj okát. Rövid gondolkodás után a pásztorok úgy döntöttek, hogy én fogok tolmácsolni. A gyerekek közt álldogáltam éppen, és bámultam az idegenre. „Gyere ide“ — mondta egy pásztor, és kézen fogott. „Ez az ember nem ismeri a mi nyelvünket, fordítsd le, amit ő mond, és közöld vele, amit mi mondunk“. Zavarba jöttem, ijedtemben nagyanyámhoz rohantam a jurtába. Nagy kíváncsian utánam futott az egész gyereksereg. Rövidesen megjelent az idegen és bepanaszolt engem. Mindig barátságos nagyanyám szigorúan rám szólt: „Miért nem akarsz a jövevénynyel beszélni? Felnőttek kérnek rá. Hiszen Te tudsz oroszul.“ Hallgattam. A gyerekek a jurta mögé bújva várták, mi lesz most? „Talán szégyellsz oroszul beszélni, vagy a saját nyelved miatt röstelkedsz? Minden nyelv istentől való, gyere hát, ne légy már ilyent“ Kézen fogva vezetett vissza. A gyerekek követtek. A jurtába, ahol a vendég tiszteletére már friss ürühús főtt, tódultak az emberek. Kumiszt ittak. Az állatorvos együtt ült az ősz szakállú főpásztorral. Mosolyogva hívott magához: „Gyere ide, fiú! Hogy hívnak?“ Mormogtam valamit, s ő meg- símogatott. „Kérdezd meg őket. miért pusztult el a mén?“ — íráshoz papírt készített. Elnémult mindenki, vártak, de én egy szót sem tudtam kinyögni. Nagyanyám zavartan állt ott. Ekkor egy rokonunk, egy öregember ölébe vett s biztatón és komolyan súgta a fülembe: „Ez az ember ismeri apádat. Mit mond majd neki rólunk. Talán azt, hogy micsoda rossz fiúval találkozott a kirgizek között?“ S aztán hangosan ígérte: „Mindjárt meg fog szólalni.“ „Mondd meg vendégünknek, hogy ezt a helyet Uu-Szasznak, Mérges rétnek hívják.“ „Bácsi, — kezdtem el félénken — ezt a helyet Uu-Szasznak, Mérges rétnek nevezik.“ Mikor észrevettem, hogy nagymama, a vendég és a többiek a jurtában menynyire örültek, megbátorodtam. S egész életemre emlékezetes maradt beszélgetésünk. Arra a kérdésre, hogy a többi ló miért nem legel ebből a fűből, a pásztorok megmagyarázták, hogy az idevaló állatok nem is kóstolják meg ezt a füvet, mert tudják, hogy élvezhetetlen. Mindent pontosan lefordítottam. A vendég megdicsért, a pásztorok meg nagy darab főtt húst adtak nekem, amely forró és zamatos volt. Győztesen rohantam ki a jurtából. A gyerekek pedig körülfogtak. „Nahát, ez csodálatos volt!“ — mondták lelkesen. „Te úgy beszélsz oroszul, mint a vízfolyás“. A valóságban csak akadozva beszéltem, de a gyerekek mindent a maguk elképzelése szerint szoktak elmesélni. Ott helyben bekebeleztük a húst és rohantunk játszani. Ez volt gyermekkori nagy élményem. Nagyanyám roppant elégedett volt velem, és büszkeségtől duzzadó kebellel mesélte el az eseményt ismerőseinek. Gyermekkoromat nagyanyám szépítette meg mesékkel, dalokkal. Mindenhová magával vitt, a gyermekek születésekor tartott ünnepségekre, a temetésekre és a lakodalmakra, és így meghallgathattam a népi énekeseket és a legendamondókat. Nagyanyám gyakran elmondta álmait is. Ezek olyan érdekesek voltak, hogy alig szunyókált el, máris felébresztettem és követelőztem, hogy mesélje tovább, mit álmodott. A rövidke álmok nem elégítettek ki. Ekkor elment a szomszédokhoz, hogy egy-egy álmot kölcsönkérjen. Csak az én kedvemért. BÄRKÄNY JENÖNÉ fordítása Könözsi István felvétele ANDREJ PLÁVKA: ÉNEK A SZELHEZ Vedd szárnyaidra, szél, az énekemet, repülj vele mint a sasmadár vagy mint az éles szemű vércse vagy más riogató madár, amelytől megretten a városok ege, az az égsivatag, ahol nincs énekoázis sem szárnysuhogás sem földlehelte felhők. Vedd szárnyaidra, szél, az énekemet és repülj vele mint a sasmadár a városok sivár egére, ahonnan rég elkergetett sárkányi acéltársad, és keringj körbe hétszer, hogy a sápadt emberek fölemeljék kábult j , és meghallják szárnyaid suhogását. Mert akkor meghallják a szívüket is, zajjal betemetett, kőéjszakába fúlt, szürke sebekbe sikkadt, drótozott napokba süllyedt szívüket, meghallják, és akkor a bánat és öröm rügyei serkennek ki rajta és kivirágzik a régen elfelejtett gyöngyvirágok könnyeivel. Hétszeri keringésedre visszhang kél majd az utcák völgyeiben, hétszeres visszhang mint hétszer hét kövér esztendő, az emberi szívekért, melyeket megsiketített a tülkök, kürtök, megafonok vihara, belerágta magát ereik életadó mézgájába mint a fagyöngi a tölgybe, hogy kiszívja vérét — csalóka boldogságának sárga bogyóiért, Vedd szárnyaidra, szél, az énekemet, és repülj vele mint a sasmadár a csend magasságaiba, ahol te fészkelsz, és tanítsd meg száguldani, hullámot verni az állóvizeken, zúgatni az erdőt, lengetni a fűszálat, elvinni az emberszagot a szarvasünőhöz, amikor szerelmeo vágyában elfelejti a veszélyt — És tanítsd meg > megsimogátni a júliusi réten alvó asszony arcát, . meglebbenteni haját, és álmot súgni a fülébe az élet titkáról. weldor András fordítása A kis lámpát gyújtotta meg, lenyomta a buráját, hogy csak az asztal lapját érje a fény. Testével fedezte az ágyat, ahol a felesége aludt. Nem bánta volna, ha felébred az asz- szony, elég késő volt már. Köhögött, megfázott az előző esti sétánál. Az éjjeliszekrényen ott állt a bekészített kávé, ő már kiitta a magáét. Felállt, kiment a konyhába, újat csinált, bár sejtette, hogy attól nem lesz frissebb — sokáig veszekedtek, beszélgettek az éjjel. A zárt redőnyön át hallotta az engesztelhetetlenül szemerkélő esőt — itt az ősz, itt az ősz. Mocorgott a felesége, tudta, hogy ez az ébredést jelenti — előtte már a második kávé, félig tele a hamutartó, kiolvasta az újságot. Az asszony felült, dörzsölte a szemét — nem nézett hátra, ismert minden egyes zörejt, tudta, mit jelentenek, de nem akarta észrevenni. Hallotta, amint az asszony felemeli a kávét, kiissza, lassan eszmél, az éjjeliszekrényre állított vekkerre pillant, ijedten észleli, hogy fél tizenegy és kiugrik a paplan alól. Meglepetten hátranézett, mintha elmélyült volna a rég kiolvasott újságban és köszönt. Az asszonyban felderengett az előző este, szótlanul kiment mosdani. Éjjel az utolsó szellőztetésnél — egy egész doboz Filtolt szívtak el ketten — még ragyogtak a csillagok. Aztán meglepetésszerűen az ősz, kíméletlenül, halk, elszánt esőszltálással. Az asszony visszajött: már csizma rajta, esernyő a kezében. — Eljösz bevásárolni? — Nem. Inkább megjavítom a vízcsapot. — Utána is lesz rá időd. — Inkább most csinálnám. — Ahogy akarod. Tale sértettséggel — utóbbi heteik, KUlRUCZ GYULA: A VÉGE FELÉ hónapjaik hangnemében. Az asszony kiment a szobából, hallotta, amint csapódik az ajtó. Még egyszer végignézte az újság vigasztalanul unalmas oldalait, nem talált semmi olvasnivalót. Felállt, felhúzta a redőnyt, leoltotta a lámpát, de a szoba homályban maradt a kinti vastag felhőréteg miatt. Nem gyújtotta meg a lámpát. Kiitta a kávé maradékát, már nem hitt benne, hogy segít valamit, csak a cigaretták büdösét érezte a nyálkahártyáján. Könyökölt az asztalon, bámult maga elé, fülében a kitartóan szemerkélő eső. Még mindig semmire nem bírta rávenni magát, és érezte, hogy ezen az egész vasárnapon, ahogy hetek vagy hónapok óta otthon, semmire nem tudja rávenni magát, mert nincs miért, egyszerűen nincs miért. Kinéz az ablakon, nézi az esőt — nem is látszik, csak a hangja, meg a hangulata ül minden agytekervényé- ben — nézi az asztal lapját, az üres kávéscsészét, a teli hamutartót, egymás után új cigarettákra gyújt. Voltak szép, bánatos őszeik, amikor örültek az esőnek: összezárta őket egymással, és semmi mást nem akartak, mint egymással összezárt napokat, heteket, fényéveket, akár szótlanul is vagy akárhogy, csak egymással. Még korábbi őszökre is emlékszik, amikor szótlanul, megbékélten ült a szobájában, nem hiányzott semmiféle nőnemű, elég volt neki a munkája: fehér papírokkal volt boldog, rájuk vitte ami borongős, szürke, vég nélkül szemerkélő esős napokon eszébe jutott a szakmájából, amiből épületek, vagy árkok nőttek-mélyültek; amiket most már csak napi nyolc óra munkaidőben végez, mert időközben új hitet vett fel a régi mellé: hogy nyolc tisztességesen, keményen végigdolgozott óra után otthon teremt valamit, ami kiteljesíti a jól végzett munka örömét. Kiürült a kávéspohár — már régen tudta, de újra meg újra meglepte a ki- ürültség érzése — magában; mindenféle segédeszköz nélkül kell szívnia a cigarettákat. Ür ült a mellében, meg bűnbánat, amiért nem ment bevásárolni, de hiszen mindegy, attól csak a szomszédok látják szebbnek az életüket. Lehunyta a szemét, úgy szipákolt a cigarettából. Nem akart látni, eltűrte, hogy sajnálja magát — ezt mazochiz- musnak nevezi a felesége — de valójában nem is sajnálta magát, csak az űr nőtt benne, amiért nem javítja meg a csapot, amiért csak ülne az asztalnál és magára terítené az űrt, hogy egészen elfedje, beborítsa, védje ahogy pár éve egészen másféle dolgok védték és rengeteg mozgásra ingerelték. Ha a süket szomszédasszony rádiója nem bőgne, elborította volna a teljes csend, a teljes nyugalom. Lassan érkezett az elképzelés: kihúzta a fiókot, elővett a dobozból egy zsilettpengét, megnézegette: ép volt, nem lepte rozsda sok hírverést, reklámot látott élét. Jobb hüvelyk, mutató és középső ujja közé fogta — meghajlott, de pontosan, biztosan megült a kezében. Kéken világítottak bal csuklóján az erek. Nem sokat tudott róluk, sosem volt orvostanhallgató, csak vonzotta a szakma, brutalitásai és megvesztegetései nélkül. Az a biztos, ha mindent: a vivőket, a verőket és piifölőket, amikor úgy dobolnak veszekedés közben. Befedte és megvédte a nyugalom csukott szemhéjai mögött, még az a felbukkanó gondolat sem borzolta fel, hogy milyen boldogok voltak régen, mondjuk két éve. Csuklójára helyezte a Silver szupercsodáját, megfeszültek az ujjai — egy százalékot se adni a tévedésre — és mélyen, keményen húzott egyet. Nem fájt. Megmaradt a békéje, noha tudta, hogy az öngyilkosságot gyávaságnak bélyegzik a szakírók, de azt is tudta, hogy sokkal gyalázatosabb úgy élni, hogy az ember nem vállalhatja az azonosságot azzal a rengeteg hittel és készülődéssel, ami önmaga volt. Lassan ment ki belőle az ájer. Csengettek. Kinyitotta a szemét. Túl korán érkezett. Betette a dobozba a pengéket, betolta a fiókot és kiment az ajtóhoz. A felesége ott állt, csupa haragba ráncolt arccal, két szatyorral a kezében. — Megcsináltad a csapot?! — Nem. — Én meg menjek egyedül bevásárolni, cipeljek mindent! Ülsz itthon és mindenfélét kitalálsz, csakhogy ne kelljen mozdulnod. Elvette tőle a szatyrokat, behordta a konyhába, kipakolt. Az asszony ösz- szevont szemöldökkel nézte. Papucsférj vagyok, gondolta, tehát még mindig szeretem, de ha figyelmen kívül hagyom, hogy elvesztettem a játszmát, hogy ha becsukom a szemem ... Becsukta a frizsider ajtaját. — Mi az eget csináltál mostanáig?! — Álmodoztam. Elképzeltem a nemek harcát és a békekötést. Az asszony elhúzta a száját ŰJ SZÓ 1976. III. 22.
