Új Szó, 1976. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
1976-02-16 / 39. szám, hétfő
H add érezze az olvasó a pénzéért, hogy a testi épségemet veszélyeztetem, amiért közzéteszem ezt az elbeszélést. Igaz történet. Hogy úgy mondjam, az életből ellesett. És attól félek, hátha a főszereplő összetöri a képemet, az efféle tények kikürtölése miatt. De lehet, hogy valamiképp békésén elsimul a dolog. Az eset viszont igen komoly. Képtelen vagyok hallgatni. Moszkvában történt. Ebben a Moszkva városban, a Zapecen élt egy A. F. Carapov nevezetű polgár. Különösképpen nem tűnt ki semmivel. Csupán azzal tűnt ki, hogy annak idején egy igen felelős állású elvtárssal együtt járt egy és ugyanazon algimnáziumba. Vagyis egy népbiztossal. — Mi mindent összezegyvál maga, fehér zsemlével eteti a népbiztost... Hát én kérnék valamit... Ejtsen egypár szót énrólam ... Mivelhogy én munka nélkül vagyok ezerkilencszázhuszonkettő óta és sehol sem találok állást... Itt meg efféle beszédeket és ténykörülményeket hallok. A. F. Carapov erre így felelt: — Rendben vanl Külön ezért nem keresem fel őt. Nélkülünk is akad elég dolga. De egyszer majd valamiképp megemlítem. Szóra sem érdemes. Az egész népes társaság és a munkanélküli is unszolni kezdte: — Ne halogassa a dolgot. Hívja fel. És persze sarokba szorították Carapovot. Kénytelen volt telefonálni. MIHAIL ZOSCSENKO: A JÓ ISMERŐS Csak elfelejtettem, milyen népbiztossal. Vagy a munkaügyivel, vagy a népjólétivel. De az is lehet, hogy mással. Nem emlékszem. Nos, és ennek következtében természetesen szívesen dicsekedett életének e körülményével. Hogy asszongya: még a tollheggyel is együtt játszottak. Meg állítólag — engedelmet a szóért — egymás üstökét tép- desték. Sőt, egyszer állítólag a népbiztos elvtárs elcsente az ő zsemléjét. Erről az élményről különös kéjjel beszélt A. F. Carapov. És ezenközben mindig könny csillogott a szemében, a feltoluló emberbaráti érzelmek és az élmények hatására. De felhívom a figyelmüket, elvtársak; ezért a dologért nem felelek. Annál kevésbé, mert meglehet, hogy Carapov csak lódít. Bár az eset egészen valószínű. Annál is inkább, mert most munkás-paraszt kormány van. A miniszterek — szent igaz — gyermekkorukban nyilván krémest zabáltak, a közönséges fehér zsemle elől pedig elfordították a képüket. Ez bizony teljesen valószínű jelenség. így hát egyszer, mikor A. F. Carapov ismét a fehér zsemlére terelte a szót, odajött hozzá egy munkanélküli lakó, és Így szólt: A népbiztos vagy valóban ráismert volt osztálytársára, vagy csupán nem akart telefonon go- rombáskodni — de tény, hogy így felelt: — A protekció dolga rosszul áll manapság. Én ellensége vagyok a protekciónak, az uszálypolitikának és a szakember-fa- lásnak — de egyről-másról azért elbeszélgethetünk. És meghagyta, hogy Carapov keresse fel déli egy órakor. S másnap A. F. Carapov az egész ház tapsvihara és harsány éljenzése közepette elindult a népbiztoshoz. Egyáltalán nem sejtette, hogy útközben egy előre nem látott esemény történik vele, amely feldúlja a fejlemények ünnepélyes fűzérét. De ne gondolják, hogy a népbiztossal való találkozás volt ez. Egészen más történt. Carapov elvtárs odaér a villamoshoz. Felszáll. Beül a kocsiba és várja az Indulást. Az pedig, úgy látszik nem indul. Meg kell mondani, a dolog a végállomáson történt. És ott persze nincs mindjárt indulás. A kalauznak is meg kell melegednie kissé a személyzeti helyiségben, esetleg menetlevelet is ír. Egy szó, mint száz: a villamos csak nem indul. Carapov már kissé idegeskedni kezd: csak el ne késsen. KONTÄR gyula felvétele Kimegy a peronra. Enyhén káromkodik magában. Ott áll egy polgártárs. Ábrázata bizonytalan. Ámbár, lerí róla, hogy dolgozó. Pufajkát visel. Szintén rosszallását nyilvánítja. — A tíz kopejkát elveszik — mondja —, de azért állnak. Azt mondja neki A. F. Carapov: — Az a legnagyobb baj, elvtárs, hogy nekem a népbiztoshoz kell mennem. Ezek meg a fülük botját sem mozdítják. Mondja erre a dolgozó: — Mindig így tesznek. A pénzt bezsebelik, de indulni nem akarnak. Keresnek az áll- dogáláson. Áramot spórolnak ... Nicsak, nézze: jön a vezető, ő öntudatosabb elem, de a kalauznő, az a dög még melegszik. Carapov mesélni kezd útja céljáról, meg általában a fehér zsemléről s egyszer csak — képzeljék — csenget. Megrántja a szíjat — mehetünk, aszongya. Mi dúlhatott e percben a lelke mélyén — örök rejtély marad. De csengetett. És így szólt: — Menjünk kalauznő nélkül. Majd csak megleszünk nélküle, ha már ő ilyen magatartást tanúsít. Csak el ne késsünk. É a kocsi természetesen elindult. Mennek. Megállóhoz érkeznek. Beszáll az utazóközönség. Ismét tovább indulnak. Három megálló után a közönség nézelődni kezd, hol a kalauz. Látják: nincs. Látják: az egyik utas rángatja a csengőt, viteldíjat nem kér, fizetést sem követel. Csak tessék, gondolják, olcsóbb az utazás. És hallgatnak. Carapov barátunk ekként talán el is utazott volna egészen a népbiztosig, de beavatkozott a telefonszolgálat. A végállomáson természetesen riadalom támadt. Elment a kocsi — mondják — fel kell tartóztatni, meg miegymás. Nos, fel is tartóztatták a hatodik megállónál. Carapovot persze elkapták. Körülfogták. Szidni kezdték. Leginkább a vezető tombolt. Még Carapov ábrázatát is szét akarta zúzni a réz indítókarral, ezért a pimaszságért. De visz- sza tartották. Az utazóközönség pedig váltig csodálkozott: — Csak az a rejtély, hogy ez a tökfilkó miért nem szedett viteldíjat a többiektől? Hiszen úgyis hűvösre kerül. A. F. Carapov természetesen könyörgött és jajveszékelt, mert elkésfk a népbiztostól. De bármenyire rúgkapált és harapott is, nem engedték el és bevitték a rendőrségre. Két óra múlva szabadon bocsátották ugyan, a népbiztoshoz azonban már nem ment el. A munkanélküli lakó pedig munkanélküli maradt ezerkilencszázhuszonkettő óta. És az élet a régi mederben folyt tovább. A szerző pedig a műalkotással ezt akarja mondani: ne hencegj. Ha pedig hencegsz — akkor legalább konflison menj. Gellert György fordítása ÖRKÉNY ISTVÁN: Mit mond a hangszóró? A szekrényes öltözőnek mind a négy fala, a padlótól a menyezetig csupa szekrény. Mind ugyanarra a kulcsra nyílnak. A kulccsal a kabinos jön-megy; bezár, ha valaki úszóruhára vetkezett, kinyit, ha öltözni kíván. Harmincöt éve jön s megy e szekrények előtt, behunyt szemmel is megtalálja akármelyiket. Néha alig van vendég, akkor ül, pihen, s a hangszórókon közvetített rádióműsort hallgatja. Máskor váratlanul összeszaladnak az érkezők és a haza készülők. Ezt ő úgy hívja: torlódás. Ilyenkor alig győzi a munkát. E torlódásokat leszámítva a kabinosság nem tartogat meglepetéseket a kabinosnak. Egyszerű, kényelmes, de azért ne- tyéz munka ez. Az a nehéz munka, amihez nem okvetlenül kell embernek lennünk. — Szép kis torlódás volt itt az előbb — jegyzi meg. — Figyeltem magát, Schuller úr. Ügyszólván senkit se várakoztatott. — Ezt is ki lehet tapasztalni, kérem. Ámbár van itt néhány velem egyidős kabinos, aki ilyen rumliban elveszti a fejét. — Azt akarja mondani, hogy a tapasztalat nem minden? — Bizonyos esetekben nem. Szerintem a kabl-. nossQghoz némi rátermettség ts kell. — Ezt maga jobban tudja, Schuller úr. — Sőt kérem. Tovább megyek. Még a rátermettség is kevés. Hogy az ember a legnagyobb torlódásban se veszítse el a lejét, ahhoz speciális adottságokra van szükség. — Milyen adottságokra céloz, Schuller úr? — lélekjelenlét, öblös hang, erélyes, sőt, ha kell: erőszakos fellépés.:. Persze, ilyen méretű közbelépésre csak ritkán nyílik lehetőség. — Remélem, Schuller úrnak már nyílt rá lehetősége. — Összesen egyszer volt itt akkora torlódás, hogyha nem én vagyok szolgálatban, akkor ösz- szetaposták volna egymást a vendégek. — Mikor történt ez? — Amikor a hangszórókon bemondták a hadüzenetet. Ráadásul gyönyörűen sütött a nap, és zsúfolásig volt az uszoda. Az öltöző ablakán, besüt a nap. Ma is gyönyörű az idő, ma is zsúfolt az uszoda, ma is szól a hangszóró, mondja a híreket. Schuller úr az ablakhoz lép. Fülel. Kérdőn nézek rá. — Semmi — legyintett. — Valahol Bengállá- ban. Henryflc Keisch: EPiGRAMMÁK ÖSSZEHANGOLÁS Ha nem tudja a bal kéz, hogy mit csinál a jobb, Az valahogy nincs rendjén. De még mindig jobb dolog Ama másik esetnél — én legalább úgy érzem —, Mikor, hogy mit csinál, a jobb se tudja egészen. A KIVÉTEL Nagy tréfaméster ez az X. Mókáival Mindenkit kigúnyol, mindenbe belemar. Egyetlen dolog van, min nem nevet soha: Ha célba őt veszi egynémely hahota. » KISHAL A pontynak volt egy álma: lenni nagyhal, Es lenni, hol a nagyhal nagyokat fal. Egyetértőn mosolygott rá a cápa, Miközben bezabálta. PÉLDAKÉPEK En vagyok példaképed! No, persze hát egészen Nem lehetek maga a tökély, tudjuk, én sem. Kövesd hát szavamat; ne cselekedetem. Föl nézhetsz rám, igen; csak a körmömre nem. NEMES RENDELTETÉS Egy régi római márványtömb / beképzelt egy kicsit / Látta, hogy Cézár szobrásza házzá vésővel érkezik. Istent jarag belőlem, vélte, s a szíve dobbant. Am Cézárnak csak éjjeli edény kellett — de roppant. KÖNYVEK A könyvek halma nő, oly éktelen magasra, Hogy már-már kétkedünk, lesz-e, ki elolvassa. Mi több, akad közöttük oly zagyva irkajirka, Hogy inkább az a kérdés: volt-e, aki írta? KÖLTÖDICSÉRET A versnek sava-borsa — tartja sok okos elme — Az általános érvény, mely megnyilvánul benne. Ezért lelkesít, komám, a vers, mellyel kiállsz itt: Benne az általános! / Az érvény még hiányzik. I METEOROLÓGIA Felbosszantott minket derék levelibékánk, Mert pocsék időt jósolt napoknak seregén át. Folyton esett. Megelégelve ezt, béke urat Más posztra helyeztük, borúlátás miatt. SZERELEM A MÁSODIK LÁTÁSRA Oly pazar hölgybe talált X. úr belészeretni Ki csak a varrónőnek egész vagyont jizet ki. Világraszóló lakodalom lett a dologból végül: X. úr a varrónőt vette el feleségül. TURIZMUS Cézárnak, aki hajdan a gallokat verte bőszen, Tulajdonítják a mondást: „jöttem, láttam, győztem.* X., a turista majdnem lépést tart a hódítóval: jön, s látni ugyan elfelejt, viszont győzi — fotóval. EGY APA SZÓL Teneked építettem e házat, fiam, A magam ízlése szerint. Élj benne boldogan. Morogsz? No tessékI Ki se gyere, míg csak Boldoggá nem tesz! Majd én megtanítlak! TÍMÁR GYÖRGY fordításai * Henryk Keisnh NDK beli író és kritikus. 1913-ban született, Berlinben ál.
