Új Szó, 1976. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
1976-02-05 / 30. szám, csütörtök
Határozott jellemű és markáns arcélű irodalmi hőseink gyér sorát új, rokonszenves egyéniség gyarapította: Álom Tivadar. Irodalmi folyóiratunk hasábjain többször felbukkant már s most teljes fegyverzetben, kötetben jelentkezett. A háború embere, de nem a gyilkosok közül való. S azok közül sem. akiket könnyen legyilkolnak, akik hagyják magukat. Teljes egyéniség, kemény és melegszívű; egyszerre céltudatos és álmodozó, nem tör magaslatokra, de vágyai elérése érdekében tettekre képes. Nem reszket a keze, ha a géppisztoly agyát fogja, sem akkor, amikor egy szép lány haját simogatja. Nem elég határozott. san, hogyan viselkedett volna Szindbád a második világháborúban, csak feltételezhetjük, hogy talán úgy mint Álom Tivadar. A két világháború a huszadik század nemzeteinek, népeinek nagy közös élménye, egyetemes próbatétele volt. A korszerű érzelmi és értelmi értékrend kialakulására és az új erkölcsök formálódására, a humánum értelmének nagy közös újrafogalmazására egyaránt döntően hatott. A társadalmak létérdekeit felvető kérdések megválaszolását is befolyásolta. Rácz Olivérnek valamikor nagyon erős élménye lehetett a háború, a horthysta hadsereg hírhedt katonaélete, amelyeknek az emlékekké való lecsapódása és témává érése szerencsésen egyHŐSÖK DICSÉRETE RÁCZ OLIVÉR ÜJ KÖNYVÉRŐL hogy teljes felelősséggel szembe fordulva a háborúval, a béke gondolatának agitátora és szervező forradalmára legyen, de ahhoz sem elég gyáva, hogy a bombák robbanása és a fűrészélű repeszdarabok süvítése közben megfeledkezzen az emberségről. Mindennapi hős a háború hétköznapjaiban, olyan fajta, aki „lábán hord ki egy életet", mint Bögrécske úr. Nemzetiségi ember — kétségtelenül. Ezért különösen kedveljük őt. Már a bevezetőben elmondottakból is kitűnik, hogy Irodalmunkban való megjelenését és elhelyezkedését fontos eseménynek és eredménynek tartjuk. Rokonszenvünk megmagyarázásához azonban szükséges foglalkozni — legalább vázlatosan — az irodalmi hős fogalmával. Szereplője, „hőse“ általában minden irodalmi műnek van, de nem minden írás központi alakja válik irodalmi hőssé abban az értelemben, ahogyan ezt a fogalmat ez esetben értelmezzük. Az irodalmi művek — elbeszélések, novellák, regények — fő- és mellék- szereplőinek a többsége a művek utóélete során névtelen funkcionális elem marad, anonim szereplője egy érdekes — vagy kevésbé érdekes — történetnek, mindössze bizonyos írói elgondolások és célok hordozója és megtestesítője. Van alakja, de arca nincs. Ezeknek a — különben íróilag talán jól kimunkált — hősöknek a nagy százaléka névtelen marad, mert az olvasó többnyire így minősíti olvasmányélményét: olvastam egy jó novellát! Illetve: olvastam egy kitűnő regényt! Mikor születik hát irodalmi hős? Akkor, amikor az írás — vagy írások — „embere“ egy közösségben — s ez a legkisebb nemzetiségtől akár a világ olvasói közvéleményéig terjedhet —, egy szélesebb körű tömegtudatban fogalomként élni kezd. 2 Ha kibogozzuk Álom Tivadarnak az életünkhöz való kötődését és valósságát elemezzük érzelemgazdagságának és finom humorának jegyeit, egyben az lró művészi erényeit körvonalazzuk. Fentebb, amikor az irodalmi hős fogalmáról beszéltünk, nem említettük meg Szindbád nevét. Tudatosan hallgattuk el, mert most van itt az ideje, hogy utaljunk rá: Szindbád Álom Tivadar őseinek rokoni köréhez tartozik. Már Rácz Olivér írásművészetének korábbi elemzése alkalmával, — Megtudtam, hogy élsz című regénye kapcsán — fel- említődött Krúdy Gyula neve. Nem mint parancsoló tekintetű és utánzást szuggeráló elődé vagy bűvölő hatású eszményképé, hanem mint az emberi álmok és beteljesületlen vágyak okozta nyugtalanság és az élet mély átéléséből fakadó, bölcs humor értőjéé. Ezek a képességek Rácz Olivérnek is tulajdonai. De Alom Tivadar mégsem úgy rokona Szindbádnak, mint a fiatalabb testvér az idősebbnek, hanem mint az űrrepülő ükunokája a konflisos dédapának: korunk adott feltételei között részben rokon az életérzésük. Wem tudhatjuk bizonyobeesett az író tehetségének jellegével és beérésével. Az alkotás lehetőségének nagy és tartalmas pillanata ez, amely remekműveket eredményezhet. Tudván azonban, hogy a remekművek fényének teljes kisugárzása — a klasszicitás — korok távlatát is igényli, ezért most csak annyit jegyzünk meg, hogy Alom Tivadar ciklus két- három írísn — a Vidéki szálloda. az Álom Tivadar vétke és mindenképpen a Bögrécske úr — felől a remekművekre jellemző mélység és tökéletesség varázsát érezzük sugározni felénk. Teljes írások ezek, szív és agy valóságát egyaránt — magas szinten és művészi egységben — képviselik, tehát a valóság körülhatárolt és ki- teljesített egészét alkotják egy képileg gazdagon kimunkált költői nyelv- és formakultúra keretei között. S ezzel újabb fogalomhoz, a költőhöz értünk. írónk valóság- szemléletének költői látásmód a jellemzője. Mondanivalója is lírai telítettséggel körvonalazott. Az emberi érzések és tettek szépségét keresi, a valóság intuitív úton való megismerésére is ösztönöz. Realista, de sosem naturális, inkább emelkedett. A néha már szinte légies szőkimondása mögött me- taforisztikusan formált, átvitt tartalmak derengenek. Humora megbocsátó és meleg. De mindezek összessége az írói egyéniségének csupán az egyik része. A másik a tudatosság. Rácz Olivér tudatos írónk és eredményei már ezért is fokozott figyelmet érdemelnek. Az Álom Tivadar ciklusban a tudatosság és a műfegyelem a novellák arányosságában, az egyes részletek motiváltságának pontosságában és intuitív összefügésrendszerében, az érzelmi-értelmi harmónia tökélyében nyilvánul meg. A történetekben pontosan kimért az előre nem látható szerepe, a véletlenszerűség mozzanata az élethez arányított. Az összefüggések logikája és a szóképek jelrendszere eléggé felkészít a következő lépésre, amely azonban mégis meglepő, tehát megsejtett és egyben váratlan. A Fa című ciklus három közös motívumű elbeszéléséből nyílt műhelytitkot leshetünk el az írótól: amikor kombinál és „kitalál“, tehát amikor az írói fantáziának a valóság nyersanyagába való beavatkozás erősebb, szövegét meggyőző nyelvi erővel teszi valóságszerűvé és természetessé. Megfigyelhetjük ezt az Ember a falon című írásban is, melyben az abszurd elemnek és a reális múltnak éppen a valóságszerűség határán levő egymásmellettiségét a nyelvi erő és a részletek realitása teszi homogénné és művészivé. Nem először állapítjuk meg, hogy Rácz Olivér egyik jelentős stílusművészünk, akinek fejlett formakultúrája elsősorban nyelvérzékéből következik. Kosztolányit említhetnénk jellemző példaként, s a párhuzam azért is jónak látszik, mert írónk is költő, prózaírő, műfordító, ami a szellemi érdeklődés rokonságára utal. Rácz Olivér írásaiból lényeges Igazságokat tudhatunk meg a háborúról, a katonaéletről és az erőszakos halálról, meg az emberi szabadság jellegéről, mert ezek a művek érzelmeinket és értelmünket egyaránt új tartalmakkal gazdagítják. Ez a dialektikus kettősség nagyon lényeges, mert ismét csak az élet teljességére utal, az arányosságot jelképezi és a művészi kiegyensúlyozottságot jelenti. Az írói tudatosság jegyeinek a boncolgatásánál az analizáló és minősítő kritikus mellett, a bíráló is szót kér. Úgy érezzük, hogy a tudatosság, a mondanivaló pontos megformálásának igényétől ösztönzött szókimondás nem nélkülözheti a sejte- tés módszerét sem, és a műben való konkrét jelenléte csak árnyaltan indokolt: addig, amíg a mű öntörvényűségét nem rontja le és nem teszi „csi- nálttá“, erőltetetté. Példaképpen: Az iskola a telepen című novella drámai alaphelyzete és jó környezetrajza ellenére művészi üzenet helyett „csak“ didaktikus tanulságot kínál: az egyenes és őszinte emberi tartásnak amorális közegben is erkölcsi ereje és értelme lehet! A Máltai lovag tudatosan a csattanóra komponált, a fegyelmezetten is visszafogottan megírt előkészítés hatásosan kiugratja a csattanót és lélektanilag jól motivált katarzist eredményez, de a Mikor a vonatra vártunk barokkosán ömlő műnyelvi — vagányos! — színpompája és életérzés-különlegessége mögött parodisztikus hatáselemeket és a kigondolt- ság erővonalait érezzük. A Zsófia és az ördög olvasása közben nagyszerűen szórakozunk, de a Whungot és az Átcsúszást újra inkább paródiáknak érezzük, s bennük nem a feltárt életanyag információgazdagsá- ga és drámaisága hat ránk, hanem az írói szellemesség és a groteszkra való képesség szi- porkázásának görögtüze. Természetesen ezek sem érdektelen jelenségek, mégis ezek az írások elmaradnak a háborús novellák mögött és egyben hálás például szolgálnak ahhoz, hogy a tudatos írói szerkesztésnek a mű esztétikai értékeire való hatását tanulmányozhassuk. Végül térjünk még egyszer vissza — mint az író mondaná — „kedvencünk, Alom Tivadar, védencünk, Álom Tivadar" alakjához, és adjunk kifejezést azon reményünknek, hogy bizonyára túlélte a második világháborút, a gyűjtőtáborból is egészségesen szabadult és a közeljövőben hallat még magáról. Részt vesz a háború utáni életünkben, szocialista korszakunk kezdeti és későbbi éveiben, napjainkban, hogy emberi természetességével és tiszta erkölcsével mogéreztesse velünk életünk fontos tanulságait, finom humorával felfedje előttünk a rejtett lelki értékeket és örömet szerezzen. A háború szörnyűségei közepette és a halál árnyékában is kötelező emberség esélyeiről bizonnyal tudna még sok érdekeset, okosat és maradandót üzenni nekünk. Várjuk újabb jelzéseit, hogy szellemi értékeink tovább gyarapodjanak általa és mi gazdagabbak és emberebbek legyünk. IMadách 1975) DUBA GYULA lit HAIA P1ISZECKAJA ES MAURICE BEIARI a párizsi operában Maja Pliszeckája, a Moszkvai Nagy Színház primabaleriná ja és Maurice Béjart, a belga XX. Századi Balett nevű együttesé vei az elmúlt napokban lépett fel a párizsi operában. Maja Pliszeckája világhírű, Lenin-díjas balettművésznő. Művészi pályafutása során elsősorban lírai szerepekben nyújtott kimagasló teljesítményeket, de drámai, markánsabb színezetű alakításai is felejthetetlenek. Ha az ember találkozna vele az utcán, alacsony termetű,. jelentéktelen személyt látna maga előtt, s ezért a színházban kétszer is megcsodálná művészetét. Mozgása maximális összhangban van a zenével, amely úgy hat rá, mint a nap a virágokra. Csodálatos mozgásával a legapróbb részleteket is tökéletesen fejezi ki. A „Bolsoj“ kedvence, prímabalerina absoluta — ahogy a balett zsargonja nevezi az ilyen abszolút tudású művésznőket — a világ leghíresebb operáinak színpadain lépett föl, keresve a mozgás kifejezésének új és új eszközeit. Párizsi vendégszeMaurice Béjart Maja Pliszeckája Ravel Boleró- jában replése során három előadáson Ravel Bolerójában tanácolt. A koreográfus nem kisebb egyéniség, mint Maurice Béjart volt. Aki ismeri ezt a zeneművet és Pliszeckája művészetét, el tudja képzelni, hogy az előadás milyen nagyszerű élményt nyújthatott. Béjart, a világ egyik legjobb koreográfusa és balettművésze, a Faustban mutatkozott be. Nehéz szerep, s csak az érdekesség kedvéért említjük meg: nyolc kilót fogyott a próbák alatt. A temperamentumos argentin tangót is utánozhatat- lanul táncolta. A két művész csodálatos élménnyel jutalmazta a párizsi nézőket, akik ismét meggyőződ- hettek arról, hogy a balettművészet nincs válságban, mert különösen a Szovjetunióban sok neves művész bizonyítja e művészi ágazat újabb lehetőségeit, fejlődőképességét. ZUZANA HANKOVA Német Requiem Színvonalas hangverseny a Filharmóniában A Szlovák Filharmónia hangversenyterme ezúttal ismét értékes zenei esemény színhelye volt. Johannes Brahms, „a nagy hallgató“, ahogy Molnár Antal nevezi, a szavakkal nem bánt bőkezűen, annál ékesebben szólóak zenei megnyilatkozásai. Német Requiemjében tartalmilag nem kapcsolódik a hagyományos liturgikus textushoz. A Német Requiemben a lét és nemlét örök kérdéseivel találkozunk. Brahms fájdalomhangja szívhemarkoló, de a Re quiem nemcsak gyászzene, nemcsak halál-költészet. Inkább így mondhatnánk: brahmsi élethalál költemény, mert a zeneköltő sajátos lelkivilágában már a gyász légköre is magában rejti a feloldódás sejtelmét. Milyen csodálatos Requiem kezdet: „Boldogok, akik sírnak“, mert Brahms csak a vigasz szaval után veti fel a második tétel velőkig ható zenéjében a múlandóság gondolatát: „Mert minden test olyan, mint a fű Téli csendélet (Kontár Gyula felvétele) és az ember minden dicsőség» olyan, mint a fű virága. Megszárad a fű és virága elhald Hasonlóan csodálatos a befejezés, amely a nyitótétel tematikájához mintegy körformában visszakanyarodva megnyugtató kicsengéssel zárja a bensőséges gyászünnepélyt: „Boldogok a holtak, kiknek munkájuk véget ért, de alkotásuk él és megmarad“. A halál fölött aratott diadal visszhangja azonban dacosan, merészen zúgó kérdésével már a hatodik tételben megszólal: „A zordon halál legyőzve már. Halál, hol van fullánkod? Sátán, hol van erőd?" Az előadás méltó volt a műhöz. Az est vendégkarmestere Volker Wangenheim partitúra nélkül vezényelte a hatalmas apparátust igénylő alkotást. Ezúttal helyénvaló a talán mát* kissé elcsépelt szólam, hogy a vezérkönyvet nemcsak kívülről tudta, de „belülről“ is. A zene- költő szellemében nem törekedett „effektusokra“, a mű gondolatai és érzelmi mondanivalóját a zene belső súlyának érzékeltetésével közvetítette a hallgatóságnak. A Szlovák Filharmónia a mű egészébe olvadva együttérzőn muzsikált és a Filharmónikus Énekkar főszereplői rangjáho2 méltóan mély belső átéléssel, finoman árnyalt meleg hangzással keltette életre a nagy brahmsi gondolatokat. Két budapesti szólista vendégünk, László Margit, szoprán és Melis György, barinton kifinomult muzikalitással művészi egyensúlyban tartotta szólamuk zenei és tartalmi közlését. Me* lis György az élet célját kutató tragikus hangvételű harmadik tételben különleges színezetű, sűrű orgánumával és egész emberi hozzáállásával ritka élménnyel ajándékozta meg hallgatóságát. A közönség hosszan tartó tapssal mondott köszönetét a magasrendű zenei élményért. HAVAS MÁRTA 197B. II. 5.
