Új Szó, 1975. december (28. évfolyam, 283-308. szám)

1975-12-07 / 49. szám, Vasarnapi Új Szó

Amikor Irán holnapjáról van sző akkor a Saadabad-palotában, a francia stílusú fogadószobában álló férfi

— Pahlavi sah — büszkén mondja: „Irán tizenkét éven belül ott áll majd, ahol jelenleg Nyugat-Európa.“ Ráadásul azt is elmondja, hogy 1974 végén, tekintettel az olajmilllárdok- ra, az egy főre eső jövedelem Iránban 1338 dollár volt évente, és 1977 decemberére ez 2700 dollárra növekszik majd. Azonban ha valaki alaposabban végiggondolja a sah öntudatos optimizmusával alátámasztott elképzeléseket, akkor arra kell gondolni, hogy a kővetkező két, két és fél évtizedben Iránnak meg kellene négyszereznie nemzeti jövedelmét, évente 18—20 százalékos növekedési arányt kellene elérnie, és valamikor 1987—88 fordulóján a nemzeti össztermék mennyiségének 500 százalékkal kellene nőnie. Ráadásul, ha arra gondolunk, hogy a modern világgazdaság az egyes országok növekedését csak úgy képes állandóan biztosítani, ha ezek a gazdaságok megfelelő módon bekapcsolódnak a nemzetközi munkamegosztásba, a külkereskedelem bővítése a kooperációk növelése útján. (A gazdaságok egymást kiegészítő tevékenységének bővülése, kölcsönösen előnyös kapcsolatok megsokszorozása és olyanfajta óriási, a résztvevők mindegyikének előnyét szolgáló integrációs előrehaladás is szükséges ehhez, mint amilyet például a KGST országai terveznek és megvalósítanak.) Márpedig a rendkívül nehéz, mind elkeseredettebb nemzetközi verseny Irán esetében — ha a sah által felrajzolt rendkívüli jövő ígéreteit be akarják váltani — körülbelül a jelenlegi NSZK-kivitelnek a felét kell elérnie, eladnia külföldön, hogy az importszámlákat kifizethesse. Ezt pedig nemcsak a tőkés világgazdaság nyugat-európai szakértői, de jó néhány iráni közgazdász sem tartja lehetségesnek.

Az Iránról kialakult kép mindeddig csak a békés termelés, békés kereskedelem elemeit mutatta. De ez így nem elegendő. Tudnunk kell azt is, hogy Irán fantasztikus összegeket fordít katonai célokra. 1972-ben, a Teheránban kiadott hivatalos közleményekből kiderült, hogy akkor évenként és fejenként 39 dollár jutott az államkasz- szából katonai kiadásokra. Vannak olyan vélemények, amelyek szerint már akkor sem minden katonai kiadást számítottak ide, tehát az összeg akkoriban is magasabb volt. 1974-ben az egy főre jutó katonai kiadások évi 314 dollárra emelkedtek — és mit sem változott az a vélemény, hogy ez csak egy része a valódi kiadásoknak. [összehasonlításképpen érdekes megemlíteni, hogy a Német Szövetségi Köztársaság hivatalosan bevallott katonai kiadásai évente és egy főre 260 dollárra rúgnak...)

dent csak az olaj szempont fából néznek. Nem számolnak például azzal, hogy jelenleg a világ tizenkilenc országában ugyancsak 85 000 megawatt energiát állítanak elő az atomerőművek és ez pillanatnyilag a világ egész energiatermelésének mindössze hat százaléka, de valószínűleg ennek az évtizednek a végére már 600 000 me- gawatt körül jár az atomerőművek energiatermelése, és ez az egész termelés 20 százalékát jelenti; a további becslések szerint 1990-ben ez az arány már 40—45 százalék lesz, és ha valóra válnak az előbbiekben már említett remények, új energiaforrások belépéséről, az olaj még tovább csökken.

Még a bevezetőben említett 1975 szeptemberi bécsi jelenet előtt — amikor is végül Amouzegar iráni miniszter a többi OPEC állam nyomására beleegyezett abba, hogy csuk tíz százalékkal emeljék az olajárakat, más összefüggésekben is gyakran esett szó az iráni olaj „nemzetközi szerepéről“. Például akkor, amikor a sah megbízásából iráni üzletemberek bizonyos nyugat-európai részvényeket vásároltak „betársultak“ a nyugati cégekbe, megvették például a kölni Opel cég részvényeinek egy részét.

1974-ben hosszasan tárgyaltak a Daimler-Benz céggel is, és voll egy idő amikor nyugat-európai knrik'turisták szívesen rajzolták úgv a Mer- cedes-kocsi jelvényeit, hogy a köbben nem a Mercedes-jelvény. hanem r sah arcának körvonala volt látható. Az a bizonyos megállapodás, amelyet az autógyár és az iráni cégek között a Deutsche Bank kívánt létrehozni, meghiúsult. Pedig Reza Pahlavi azt ajánlotta, hogy a megvásárolt rész- vényköteg birtokában Irán évi 100 000 Mercedes kocsit vásárol majd bizonyos idő múlva a cégtől . .. Amikor a megállapodás terve kútba esett, Iránban azonnal megkezdődött egy hatalmas autógyár épületének alapozása. A tulajdonos mintegy 65 százalékban a General Motors lesz; részvények kisebb kötegeit részben az iráni állam, részben iráni nagytőkések vásárolják majd meg. Az amerikai nagytőke újabb állást épít ki Iránban.

Minden, ami ma Iránban történik, az olajon alapszik. Sokan azt mondják, hogy ez a síkos tapintású ásványi nyersanyag egy adott pillanatban becsaphatja azokat, akik csak benne bíznak. Tőkés gazdasági szakemberek fogalmazták meg, hogy: „Előfordulhat, hogy Irán jelenlegi túlfűtött állapotában olyan pénzügyi nehézségekkel kerül szembe, amelyek miatt esetleg hirtelen csökkentenie kell a vállalt kötelezettségeit és otthon is fékezni kell.“ Ehhez a feltételezéshez hozzátehető még egy: kérdés, miként reagálna Irán népe minderre — olyan körülmények között, amikor az ország gazdag emberei az elmúlt három évben megsokszorozták gazdagságukat, a szegények pedig vagy szegényebbek lettek, vagy csak egy falattal több kenyér jutott, nekik. Más szóval, mi történik, ha az osztályharc frontján kiéleződik a helyzet, és a kizsákmányoltak, elnyomottak milliói úgy érzik, hogy a természeti kincsekből fakadó valóban mesés összegeknek, dollármilliárdoknak az ő életük megváltoztatásában kell mindenekelőtt szerepet játszania?

G. M.

Az iráni olajszakértők és a nyugatiak (közöttük mindenekelőtt az egyik legnagyobb nemzetközi olajmonopólium az Exxon) emberei nem értenek egyet az olajtartalék becslésében. Az optimista irániak szerint negyven, a pesszimistább teherániak szerint harminc évig elegendő az iráni föld mélyén pihenő olaj, ha a jelenlegi termelést változatlannak gondoljuk. A nyugatiak azt állítják, hogy sokkal hosszabb ideig lesz elég az iráni olaj — mégpedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy a 80-aSrévek ben „minden megváltozik“, az ipari országok számára Alaszka és az Északi-tenger olajmezői szükségtelenné teszik, hogy akár Iránból, akár a Kö zel-Keletről komoly mennyiséget vásároljanak — és még egy másik tényező is csökkenti majd az olajkeresletet. Ez pedig az, hogy részben az atomenergia, részben a napenergia részesedése annyira megnő majd, hogy az olaj megszűnik olyan alapvető fontosságú nyersanyagnak lenni, mint most.

Ha ez így van, vagy így lesz — és erre ma még aligha felelhet bárki —, mindazok az optimista elképzelések, amelyeket Irán olajszakemberei és mindenekelőtt a jövendőt mindig rózsaszínben látó Reza Pahlavi táplálnak, bizony aligha valósulhatnak meg.

Érdekes egyébként, ebből a szempontból megint az iráni sah egyik nyilatkozatából idézni

„Minden lehetséges energiaforrást fel kell használni. Az atomenergián és a napenergián túl, olvastam erről tudományos értékű jelentéseket — még a baktériumok növekedését is fel lehet használni az emberiség számára hasznos energiatermelésre. Van, aki azt mondja, hogy ez az utóbbi csak tudományos-fantasztikus irodalmi kitalálás, de én azt mondom, hogy számtalan új lehetséges energiaforrás van. Es itt az ideje annak is, hogy a gazdag társadalmuk pazarlása megszűnjön. Ha például belép az ember egy amerikai vendéglőbe, vagy körülnéz egy otthonban, látja, milyen óriási mennyiségű élelmiszer megy veszendőbe, kerül a szemétbe, csak azért, mert a fogyasztó keveset fogyasztott és sokat otthagyott — és ez a maradék a szemétbe kerül. Pazarolják a papírt, a fémet és mindent, mindent“ — mondotta Reza Pahlavi. Kétségtelen tény. hogy ebben sok az igazság.

De Teheránban egyelőre még minMire kell tulajdonképpen ez az elképesztő összeg? Az iráni hadsereg létszáma 250 000 és 300 000 között van.

1974-ben és 1975 első harmadában Irán hadserege, légiereje és tengeré- szete elképesztő mennyiségű kézifegyveren és tüzérségi felszerelésen kívül hat modern és nagyon drága légpárnás rakétahajót, tizenkét 1972- es típusú motoros rakétahajót, három nagyméretű őrnaszádot, négy haditengerészeti teherhajót vásárolt; csak amerikai és nyugatnémet cégektől 634 helikoptert, tíz-tizenöt C—6 típusú nagyméretű szállítórepülőgépet és a továbbfejlesztett változatokból, az F-5-ből és az F-14-ből több mint kétszázötven darabot. Ismeretlen a franciáktól és az angoloktól vásárolt tengerészeti és légi felszerelés meny- nyisége, csak annyit tud a világ, hogy ott is körülbelül ötmilliárd volt a hadfelszerelési számla.

Irán térképe a Dér Spiegelben: Olaj- mezők, olajfinomítók, olajkikötők és vasérctelepek

Az iráni katonai költségvetés 1975- ben pontosan kétszer akkora volt, mint az 1972-es teljes állami költség- vetés — pedig ebben új gyárak egész sora, több száz kilométer út, négy nagyobb kikötő és az infrastruktúra egy sor más kiadása is szerepelt. Az

1973—78-as előrejelzések Irán lehetséges állami bevételét 123—125 milliárd dollárra teszik; ennek a pénznek mintegy 24—28 százalékát katonai célokra kívánják kiadni. Egyébként minden jövőbepillantás az ország olajtartalékainak és az olajáraknak a függvénye.

Az isfaháni öre8 híd. (CSTK —TASZSZ felv.)

Irán egyik leggyorsabban fejlődő városalsfahán. A képen a Szovjetunió segítségével épülő nagy kohókombinát látható. (CSTK felv.)