Új Szó, 1975. december (28. évfolyam, 283-308. szám)

1975-12-01 / 283. szám, hétfő

Ú

gy van, hogy minden

változik. Egyetlen szerencsénk. A borús idő után kisüt a nap, aztán megint esik, a tavasz után nyár jön... A falu is követi a „rendet“. Valamikor erdők közepén bújt meg, mostanában pedig szőke búzatáblák veszik körül. Imitt-amott még lézengenek fák az utak mentén, helyenként akácos is van. Ám vannak még kivételes esetek is. A búzatábla közepén egy egy hatalmas fa terebélyesedik. Akárcsak az emlékkönyvben a beírás X. Y.-tól, úgy ezek a fák a táj régebbi arcának bél vegei. Ha meglegyinti a szél a kövér kalászokat, hullámzik a tábla, s a horizonton égbetörő fakorona alakja hajó ki bontakozó vitorlájára emlékeztet

Nem egy ezermester járta e hntárt. Egyszerű, leleményes, bőbeszédű, vagy éppen hallgatag legénybe itt gondolkodott a dolgok rendje fölött. A tónál halászva gondolta ki, miként építi föl a házát, mit ültet a kertjébe, hogyan fűszerezi kocsmai vicceinek ízét, hogy ád neki zamatot. Mert mindennek rendje van, amit betartani okos cselekedet. Mielőtt behajítaná a csalit a vízbe, hogy estére az asszonynak elmondhassa, mégis csak fogtam valamit, előbb körülnéz a földön. Megszemléli a füvet mennyire van letaposva, jártak-e itt mások, az ő hülyén, ha cigarettamaradványt lel. elgondolkodik efölött Ha Start-csutka hever a bokor mellett, akkor tudja, hogy Ignác, vagy Béla Iárhatott erre, ha Bystrica-csutkát lát, az Dömös- re vall ... Ezek az emberek ismerik egymást, még a harmadik határból is. A jónapoton, s a szokásos kérdéseken és válaszokon kívül alaposan és kölcsönösen megvizsgálják egymást. Ez a vizit. Sunyi a tekintet, ez mázlista halász. Csillanó, kacsintó, ez állandóan vi- horászni fog, röhejével elijeszti a halakat

Papa jött Mindenki így hívja. Arcbőre «^erzett, orrlikából fehér szőrszálak lógnak. Orra igen csak jó orr, szagot fogó, s következtetése is meghallgatandó. Olykor derűt is fakaszt. Ha csak egy szál kalapács van a kezében, nem adnék egy fi- tyinget sem annak a nyúlnak az életéért, amelyikkel találkozik. Papa becsapja a nyulakat Is.

De papa már csak a kocsmába jár el, meg a haranglábhoz. Egy lábon. Mankókkal. Éppen

*

őt terítette le a betegség, akinek a lábai a faluban híres táncos lábak voltak, meg a vadőrök megszégyenítői. Manapság már csak a homályos, füstös kocsmában tudja meg, hogy milyen volt a fogas, hol láttak őzeket, hol rikoltoznak a vízi szárnyasnépek itt hallgatja meg mások történetét. Olykor türelmetlenül dobbant mankójával, káromkodik egyet a rend kedvéért. Ki Udja hányadszor, újra belekezd, s elmond egy régi történetet. Köp egyet, rágyújt a sokadik cigarettájára, aztán elmegy estét harangozni.

— Jó estét, papa!

Kopog a mankó, ö már megszokta, s talán nem is hallja. Hogyan is hallhatná. Mikor magában mindig újjászületik. Akkor a lábai is megvannak. Vére mindig pezseg, ürömmel

Poór József:

Falumból

odacsap egy-egy formálódó lány fenekére. — Papa — csilingel a nevetés. Kopog a mankó, aztán felzúg a harang.

Október van, koraeste. Hallgatom a harangszót, s megvárom az emberemet. Várakozással telve nézek feléje. Jó estét, papa, köszöntöm majd, s ő elmond egy történetet.

— Hát hallottad-e? — mondja majd.

Most is úgy, mint máskor.

— A Puki — kezdi a meséjét, s tenyere fejével végigsúrolja az orra alját — minden nap, a fene vigye, két kiló kukoricát hordott egy ugyanazon helyre a tóhoz, a vízbe. Már két hónapja.

Közben hóna alá csapja a mankókat, s karjával nagy ívben magyaráz.

— A marha — folytatja — aztán egyszer azt mondta, már elég volt.

— Aznap bejelenti az asszonyának: no anyjuk, ma estére ne varázsolj, hozok halat. Még jó, hogy az asszony nem hisz neki.

— Fogja a motort, hogy már szakadna darabokra, úgy dübörög, hogy a malacomat a kórság töri ki, ha hallja, kihajt a tóhoz. Leül a helyére, s bedobja a horgot. Aztán a botot leteszi a földre, és megszemléli a nyomokat. Ki járt már erre? Aztán visszaül, és gondolkodik. No, de semmi. Ekkor jött a gurabi. Akinek nincs helye, odaül ahova neki tetszik. Behajítja a csaliját. De mintha csak most venné észre Pukit, rákiált, hogy három madár szökött ki a szomszéd bokorból: ááá kamerád, ááá!

Puki rásandít, annyit se mond, hogy bikmakk, csak nézi erősen a maga dugóját. Az meg halott. Titokban azonban odasandít a szomszéd sárga dugójára, bál’ istennek, az is lusta. Ettől jobban érzi magát. Ám a gurabi, aki ugyancsak titokban figyeli a kamerád piros dugóját, hasonlóképpen örvend, s töri a fejét, hogy billenthetné ki emberét egykedvűségéből, mert viccelhetnékje volt. Erre fel nagyot ránt a botján, és láss csodát: rajta egy tisztességes ponty. A kapocs a hátában.

Puki köpött egyet, meg egy kicsit megvicsorgatta a fogát. No, a gurabi hangoskodott, egy jó nagyot és kamerádozott.

De Puki megfogadta, hogy nem szól egy szót sem, helyette nagyokat köpött. Megrezzent, mert a gurabi hangos csatta- nással bevágta a sárga dugóját két méterre a piros dugó mellé. Puki számítgat. A gurabi mégis csak valamivel előbb ül, hogy a föld nyíljon meg alatta, attól a helylől. ahová a kukoricát beöntötte. Ez számít. Mondja magában reménykedve. Egyszer csak megmozdul Puki dugója. Alig észrevehetően, de kapás volt. Az ember a lábán remegést érzett. No, te gurabi, természet csúfja, most csak megmutatom neked, hogy nem hátánál fogva kell fogni a halat. A dugó körül köröz a víz. Most Puki nagyokat lélegzik, milyen jó a levegő, és milyen szép az élet. De mi a fene. A dugó s a víz egyszer csak meghal. Semmi se történik. A gurabi meg akkorát kiáltott, hogy a mi emberünk előrebillent. Ránéz arra az eszeveszettre, de elsápad. Az kirántotta a második pontyot. Gyönyörűen ficánkoló, csillanó hasú halat.

Puki felpattant a helyéről. Körbejárta a gurabit. Jól megnézte a holmijait, s elgondolkodott, hogy mit vágjon előbb a vízbe, a gurabit, vagy a dolgait.

De uralkodott magán. Visz- szament a botjához, s bevágta a csalit a gurabi orra elé a vízbe. Majd adok én neked — morogta.

Gurabi, ahogy elrakta a halat az iszakjába, fogja ismét a botját, s ekkor észreveszi, hogy orra előtt a vízben ott táncol Puki piros dugója.

— Ááá, kamerád — nevet nagyot — s bevágja csaliját keresztbe, Puki orra elé a vízbe. Ülnek mint két jámbor. Puki rágyújt egy cigarettára, a gurabi éneklésbe kezd.

Ám Puki erősen gondolkodik. Hogy össze ne tévessze a dugókat, s el ne szalassza a szerencséjét. Mert már esteledik. Es ha az asszony semmit varázsolt vacsorára? Isten mentsen meg akkor a szájától. Puki rajta kapta magát, hogy nem eléggé figyel. Hirtelen észreveszi, hogy a gurabi orra előtt a vízben a dugó jókedvűen hintázik. Dühében nagyot köpött a dugóra, s örömére el is találta.

Susil Weerarathna felvétele

— Áááá, kamerád, hát köpsz a saját dugódra?!

Puki elsápad. Meglörli a homlokát. Már megértette.

A gurabi orra előtt a vízben a piros dugó körül köröz a víz, a dugó enyhén táncol. Puki remeg, cigarettájáról kézfejére hull a hamu, észre sem veszi. A gurabi rendületlenül dalol, s közben beszélget önmagával.

— Na, fogok még halacskát?

Ekkor Puki orra előtt elmerül a sárga dugó, s a tulajdonosa felordít. Puki is, s odaug- rik a másikhoz, elkapja annak a derekát, hogy rendet csináljon.

— Hát meg is lett a rend — nevet papa — és mankója újra kopog.

Kopog, mint az ereszen a fáradt őszi esőcseppek.

A

z asszony eléggé kelletle-- ntil engedte be. Nem őt várta. A fiatalabb sógort, Jánost, a doktort várta, s mikor megpillantotta az idősebb István görnyedt alakját, alig tudta kinyögni a szokásos üdvözlő szavakat:

— Jó napot. Kerüljön beljebb.

Idegesítette István. Idegesítette puszta megjelenése, ráncos gondterhelt arca, elhanyagolt külseje, hiányos fogsora és örökös panaszai, hogy az emberek sohasem becsülték meg, hogy sajog a dereka, hogy az ifjúság neveletlen, hogy a mai fiatalasszonyok erkölcsére nem lehet építeni, hogy ezt hallotta, meg azt hallotta, s szinte örvénylettek körülötte a panaszok, mint hídpillérnél a víz.

— No, jöjjön — mondta az asszony kelletlenül; előrement, és az ebédlő felé mutatott.

A férfi azonban nem vette észre, s a konyha felé indult, hol öccse életében mindig is fogadták.- — Ne oda! -— szólt az asz szony türelmetlenül, majdnem durván.

Az öreg üres szemekkel, rezzenéstelenül meredt rá, aztán megfordult, s lassú, rogyadozó léptekkel bement az ebédlőbe.

Ahogy belépett, elsírta magát

— Szegény Józsi, azt mondta mindig, hogy három embert is túlél, és most itt van ... — nem tudta befejezni a mondatot, arca pirossá vált, szembogara kitágult, sírógörcsöt kapott. Időbe telt, míg újra meg tudott szólalni. — Mihez is kezdel most? — kérdezte, de a köny- nyeknek nem tudott parancsolni, patakban folytak végig az arcán.

Az asszony nem sírt csak

GYÖRGY ELEK:

ÉS VÁRTÁK A HARMADIKAT

nézte az öreget. Könnyei elapadtak, amikor két héttel ezelőtt visszatért ebbe a puszta lakásba. mely ugyan fényűzően volt berendezve, de sarkaiban ott honolt a magány szomorúsága. Fáradtnak érezte magát, olyannak mint hetedikes korában, amikor a sárgaság után először kelt ki az ágyból. És szomorú volt, nagyon szomo-rú, elvesztette egyensúlyát, életkedvét. És most János helyett is ő jött! De ahogy nézte, hirtelen szánalmat érzett a síró öreg iránt. Egy két fejhosszal lemaradt tőlünk, jutottak eszébe férje szavai, rosszul szervezte az életét; lehet hogy ez igaz, gondolta, talán ugyanolyan rosszul, mint én.

— No nyugodjon meg, István! — mondta és végigsímí- totta a férfi haját. Először történt, hogy így szólította. Máskor mindig öreglegény volt, a háta mögött meg buta paraszt. Pedig öregkorára egy érdemrendre valót böngészett össze könyvekből. De ki veszi ezt

észre? Senki. Ha valakire ráragad. hogy buta paraszt, az az is marad. S az olvasásért nem jár se kitüntetés, se nyugdíj- emelés ... És egyébként is — soha nem értett a pénzhez. Tu- tyi-mutyi volt ahhoz, hogy anyagilag gyarapodjon. Megöregedett, s nem vette észre az élet apró örömeit, a létezés parádéját, csilingelő üveghangja it. Az asszony, ahogy elnézte, most úgy érezte, köti valami ehhez az öreghez. Köti ahhoz, akit életében mindig a konyhá bán fogadtak, hogy látogatása a lehető legrövidebb legyen. Elhúzódtak tőle, társalgásuk a szokásos beszédtémákba merevedett, miközben árgus szemekkel lesték a percmutatók forgását. Józsit idegesítették örökös siránkozásai és panaszai, az hogy az öreg agglegény maradt, meg az, hogy nem vitte semmire, míg ő neves tévésze,- relő, az öcsse pedig orvos.

Most azonban Fehér József, a középső testvér halott. Két hete temették el. Az asszony

egyedül maradt (először Józsi nem akart gyereket, aztán meg az asszony), és Jánost várta, a doktort, aki mióta megnősült, még egyszer sem lépte át a házuk küszöbét, még a jól kereső tévés bátyját is lenézve. Pedig régen, egyetemista korában, gyakori vendég volt a házukban.

— Ma jani is eljön — mondta István remegő hangon.

— Temetés után mondta, hogy eljön.

Az asszony remélte is, hogy úgy lesz. Ez természetes, sőt illő is hogy eljöjjön. A temetés óta csak a szomszédasszony látogatta meg. Eltere-ferélt, s megpróbált életet önteni beléje.

— Munkát kell keresned — mondta. — A magány megőrjít.

— S ilyenkor bántotta sógorainak közömbössége. Bántotta, hogy nem látogatják meg, bántotta, hogy az emberek közömbösen mennek el mellette, bántotta, hogy a közeli ismerősök, kiket barátoknak hitt (ja a pénz, Józsit igen megrontotta), nem érdeklődnek iránta. És félt Jánostól is, és félt a feleségétől is, akit csak futólag ismert.

— Mit mondott még János?

— kérdezte halkan, hogy kitapogassa sógora szándékait. Istvántól nem sokat remélt, hiszen a saját dolgait sem tudta elrendezni. De János, az utolsó remény János volt, bár az ő személye körül is sok a kérdőjel.

— János azt mondta, el kell rendeznünk az életedet valahogy. Munkát kell találnod, megfelelőt,

Nagy levegőt vett.

— És ő ígérte, hogy segít?. Ugye, ígérte?

A férfi nem hallotta a kérdést, vagy nem akarta hallani. Csend volt. A csend, mely voltaképpen belőlük áradt, lassan fonta be kettőjük alakját, s az asszony úgy érezte, egészen a mennyezetig rakódik már, s elérhetetlen távolságba taszítja a jelenít. Ezeknek a férfiaknak kötelességük, hogy segítsenek, hogy gondoskodjanak róla, gondolta tehetetlenül, dacosan, bár már sírás szorongatta a torkát. Eddig őróla mindig gondoskodtak. Ezt meg kellepe érteniük. Először a szülei, aztán meg a férje! S most egyszeriben itt az űr, a jelen lassú párolgású tömény méregadag. Mihez is kezdjen? Hivatalba nem mehet, nincs meg a képesítése. Pincérnőnek talán elmehetne, de vajon bírná-e a vendégek szeszélyeit? űlébe tartott kezének súlya hirtelen elbírhatatlanná növekedett, dús keble hullám- zani kezdett, mellkasában kínnal szívta be a levegőt. A tárgyak szétlazúltak szeme előtt, sírni kezdett. Minden szorongása, melyet elfojtott, úgy tört ki ezzel a sírással, mint fulladt hőség után a nyári zivatar. Még a temetésen se sírt így.

Sokáig tartott, míg a sírás elmúlt. Aztán az ebédlő ablakán át a tűzfalra meredt, a lepattogott vakolat krátereiben a bizonytalan jövő sötét jeleit kutatva. Szótlanul ültek egymás mellett. Szótlanul, két lehetetlen, egy kisebbségi érzésben szenvedő örökké lenézett, és egy elkényeztetett alak; akiknek lába alól kifutott az idő. Csend volt, hasogató, penge- élességű csend. És várták a harmadikat. Vajon megérkezik-e?--------------- .. ■ u,: ti

Fi

atalok irodatitfií rovata

WtETTÜ®

Bodzsár Gyula:

KÖVEK ÁLMA

éjszakánként arról ál módinak a kövek hogy majd egyszer ok is mint a csillagok kiqyúlnak