Új Szó, 1975. december (28. évfolyam, 283-308. szám)
1975-12-22 / 301. szám, hétfő
T avasszal az otthoni erdőn váratlan- hirtelen érkezik az unongó-titokza- .os éj, amikor az egész világ, a világmindenség megbokrosodik. Az élet, a föld, a természet kicsap a medréből ós kíméletlen boldogságba fojtja a lelked. Sokan megérkezik ekkor, hogy nincs vég és nincs kezdet. Egyetlen perc múlt el, az utolsó hideg megfutamodásának rövid pillanata. Elment, vereséget szenvedett a tél, az április le- terítette. S a riasztó sötétben megszületett és elindult a mindent betöltő, már nem átmeneti, hanem tartós meleg, erőteljes, egyenletes széllé változva. Megremegtek a rügyező fák. Valahol a láthatatlan, de szinte tapintható égen a busahomlokú felhők öklelőztek. Tompafényű tavaszi villám lobban bele a meleg erdei homályba, és az első mennydörgés frissen és bátran görgött el a világ felett. Mintha valami nem evidéki, meseszerűen hatalmas fürdőház kemenceikövei dübörögtek volna. Különös csend .ülte meg az erdőt © mennydörgés után. A szél elállt, fojtó a levegő, minden mozdulaitlan. Rőséges, kiadós eső zuhogott az éjszakába. A lopakodó, foszladozó sötétben lélegzik a föld illatozó gyökereivel; töméntelen sarjadó fűszál, mely megemeli, áttöri a tavalyi levelek, fenyőtűk, elkorhadt gallyak takaróját. Reggel aranyló páraoszlopok emelkednek az erdei tisztások fölé, mint jószándékú kísértetek, nesztelenül és gyorsan változtatják gigászi körvonalaikat. Szinte észrevétlenül életre keJnek a nyírek vizes galy- lyai, a kipattanó rügyek megváltoztatják az ág egész külsejét alapjában és lényegében. Mire fölkel a nap, kicsiny, gyer- mekkörömnyi levelecskék bomlanak ki a rügyekből könnyedén és ráérősen. A nap hihetetlenül gyorsan kel fel. Az ifjú, bizonytalan kontűrú, de tomboló kedvű nap meg csak úgy ontja sugarait a nyírfák még sápadt, de minden perccel dúsabb zöldjére. A madarak megrészegiílten óne^ kelnek, a föld meg egyre lélegzik és zsivajog, pevcenkent változtatja ábrázatát. Élet és szabadság mindenütt, a r-ziv is érzi, hogy felszabadult: tartson örökké a szabadság és a boldogság! Igen, örökké! A tavaszi napok után azonban a földet kövér fü növi be. A tisztás zöldje észrevétlen elveszíti eredeti frissességét, és kemény szemölcsök borítják az egykor üde nyírleveleket. Ellustulnak és megduzziadnak az egyirányba úszó opálfelhők az égen, majd gőgösen, ómenen felVASZILIJ BELOV: TAVASZI ÉJSZAKA morajlik az ég. Az erdő sűrűiében pedig vérre szomjas rovarok százai születnek, és az ágakat belepi a szakállas moha. A földben, a föld véréért kíméletlenül harcoló gyökerek milliói közt ma.kacsul terjeszkednek, kúsznak a gomba fonalak. Senki sem tudja, mi megy végbe ott a sötét mélyben, de a felszínen itt is, ott is galócák piros sapkái bukkannak elő. Ebben az időszakban érezni először az enyészet-szagot az erdőn. Még tart a nyár buja-zöld lakomája, a gombaérlelő eső ideje, még áll a júliusi terülj-terülj-asztalkám, de hiába, szeptemberben lassan minden megdermed, részeg álomba merül. Dehát miért, miért volt akkur tavasz? Miszen decemberben újból meghal minden a világon, ismét mindent jégpáncél von be, és fehér hótakaró borít! De valamiért újra várod azt a tavaszéjszakát. Várod, bár tudod, hogy ugyanazt hozzia, és hogy minden szakasztott úgy lesz mint korábban. DORORS GYULA fordítása FÜLÖP IMRE: HÓHULLASBAN GFO BOGZA: Szalmaszál A túlvilágon beszélgetnek a szalmaszálak. — Ö jaj, szólal az egyik, micsoda sorsot éirtem! Miután egy nyáron át éltem a napfényben és hallgattam a pacsirták énekét, azt mérte rám a sors, hogy egy szamár egyen meg. — Én, panaszkodott a másik, miután a szél simogatására hajladoztam és hullámoztam, akár a tenger vize, disznópajtába jutottam. alomnak — Ű, szomorú a mi sorsunk, sóhajtoztak a többiek is se kan. — Nem tudom, milyen az, amikor megesznek a disznók, szólalt meig akkor az utolsó, de úgy érzem, semmi sem lehet rosszabb annál, midőn látod, hogy a hajótörött kétségbeesetten kapaszkodik beléd, hogy szemében még megvillan a remény és aztán elmerül. Nem, semmi, de semmi nem lehet szomorúbb, mint utolsó szalmaszálnak lenni, a fuldokló utolsó illúziójának. Hull a hó. A hópelyhek táncától vibrál a tér. Az ablaknál állok, s nem tudok betelni a látvánnyal. Oqy bámulok, mintha minden eayes hópehely érkezését látni akarnám. Mintha rreq akarnám számolni a hópelyheket. Mint qyermekko- romban, amikor egy-egy pelyhecske után iramodtunk, hoqy elkapjuk. A tér túlsó véqe felfii eay alak közeledik a sűrű hóhi/llásban. Egyre jobban kivehetők a körvonalai. Bicegő Járása mmtha ismerős lenne. Bottal megy. Aprózva lépked, s bár siet, lassan halad. A járása eqyre ismerősebb. Most már az alakfa is. Megvan: az öreq Bezák. Karácsonykor mmdiq eljött. Tarisznya lógott a vállán, s a görbebot j^ra támaszkodott. Frissen hullott hóban érkezett a KismajorbŐl, mely a falutól három-néqy kilométernyire lehetett. Akácos út vezetett a majorba. A fák sorban álltak egymás mellett, és a koronájuk összeért. Akácviráqzás Idején az egész határ illatozott tőlük. A méhek paradicsoma volt a majorba vezető út. Ilyenkor télen azonban járhatatlanná vált. Bezák bácsi se járt le a majorból. Ám karácsony este meg- érkezett. Talán két óra hosszat is eltartott, neki az út, de ő megjött. Egész biztosan megjött. A karácsonyt nélküle el sem tudtuk képzelni. Ha a kapu, vagy az utcaajtó csapódott, megszólaltunk: már jön. Biztosan ő jött meg. Az első mén- dikálók között érkezett. Esetleg egy-két gyerek előzte meg. Szlovákul énekelt. " Mindiq ugyanazt a karácsonyi éneket. A küszöbön állt, s mi a konyhaajtó üvegén át néztük. A fején báránybőr kucsma volt. A kabátja a földig ért. A sapkáján és a gallérján hópelyhek csillogtak. Mozgó bajuszát is meabámultuk, amint énekelt. A lihegését is hallani lehetett. Nyilván nemcsak a qyaloqlás- tól lihegett, hanem a kora miatt is. Mégis öröm volt a hangjában. Őszinte öröm. En olyannak képzeltem a betlehemi pásztorokat, mint Bezák bácsi. Pedig nem volt pásztor. Legalábbis akkoriban nem. Cseléd volt. Mi gyerekek versenqtünk, ki viszi ki a diót, az aprópénzt, a szőlőt, a kalácsot. Fiiy pohár bort is szívesen elfogadott. Vagy egy kupica pálinkát. Kivált ha nagyon zord volt az idő. Mi is szegények voltunk. A tehetősebbekhez talán nem is ment el Bezák bácsi. Bármit kapott, szépen megköszönte. Méghozzá magyarul. Beszélni magyarul is tudott, de énekelni nem. A szlovák karácsonyi éneket még gyermekkorában tanulhatta. Nem tudom, mikor és honnan került a majorba Azt sem tudom, hogy csak karácsonykor énekelt-e vaqy máskor is. En csak olyannak ismertem, amilyen volt: nagy bajuszú, megtört embernek. Ma sem tudom másképp elképzelni. Fiatalnak különösen nem. Mintha sohasem lett volna fiatal. Persze azt sem tudtam elképzelni, hogy a majorba vezető út maqas akácfái hajdan gyenge facsemeték voltak. Es azt sem, hogy egykor nem lesznek. Min*, ahogy Kis- major sem lesz. Es Bezák bácsi sem. Lassan el-elmaradozott. Már nyáron is csak ritkán jött le a faluba. Végül karácsonyi érkezését is hiába vártuk. Pedig hogy füleltünk, mikor csapódik az utcaajtó! Aztán elfelejtettük Bezák bácsit. Meg a majort és a határt, ahol egykor összeborultak az akácok. A kapu zörrenését, a kántálókat és az aranydiót is elfelejtettük. Hogyhogy most mindez elém tárul? Ugyanúgy kergetik egymást a hópelyhek, mint gyerekkoromban. Egyszeriben mindent ugyanolyannak látok, mint évtizedekkel ezelőtt. Es a téren ott biceg Bezák bácsi is. Valami táskafélét lóbáil a kezében. Biztosan a tarsolyát. Aztán befordul az egyik utcába. Nem várja meg, hogy kapjon valamit. Nem, ezúttal ö hozott nekem: egy szép emléket cipelt a tarsolyában. Merengve nézem a szűnni nem akaró hóhullást. BORZI LÁSZLÓ FELVETEL* A VÁMOS Franciaországból jöttem — 1936 nyara volt —, ós éppen Svájc területére készültem lépni Bázelnél. Közvetlenül az állomás perónján, egy kis őrbódéban üldögélő vámos, egy kövérkés, bajuszos, feszülő egyenruhás, zömök kis öreg, az első svájci, akivel összeakadtam, hosszasan nézegette útlevelemet, aztán rám emelte tekintetét: — On román állampolgár? — Igen, uram — feleltem teljes meggyőződéssel. \ — De itten azt írja, hogy „Román Királyság“. — Igen, uram, Románia: királyság. — Tehát önöknek királyuk van? — Igen, uram. — Akkor ön nem állampolgár, hanem alattvaló. Az állam- , polgárok köztársaságokban élnek. A királyoknak alattvalóik vannak. Csak akkor láttam, hogy csillog apró bronz-szeme, zavarom láttán diadalmasan. Mit felelhettem volna neki? Sohasem volt megfelelő lélekjelenlétem. Szerencsére a történelemnek volt én hely ettem is. Ellető Józsej fordításai SUSIL WEERARATHNA FELVÉTELE Ipszilon költői lélek volt, ami a tévéantenna iránt érzett csodálatában nyilvánult meg leginkább. Gondolom, ebben nincsen semmi rendkívüli, hiszen egyetemes filozófiai műveltsége és széles körű tudományosműszaki ismere'lei feljogosították rá. tőkenyséygé változott. Költői lelkében gyilkos merénylet terve fogant, s a bús magzat egyre terebélyesedett. Bélcsavarodás előtt néhány órával végül is eltette láb alól az antennát. Es Ipszilon kiállt a háztetőre. Es lőttek mind: halk reb- benések, dühös rezgések, daMALINÁIK ISTVÁN: IPSZILON — Mert kérem az antenna minden szépet, jót és emberit magában hordoz — szokta mondogatni. — Ott áll egyedül, magasztosa,n, sziklaszilárdan egy nagy bér ház tetején... /A sziklaszilárdnál némelyek morogtak, a bizalmatlanságot néhány ledőlt antenna a kilt/ukasztoit tetőn keresztül csöpogtette beléjük és ebédjükbe.) Tehát ott áll az antenna rendületlenül. Es jönnek a világból az információk rezgései, hullámai, szép szerelmes filmek reb- benései, labdarúgó-arénáit dörgedelmet, olajárak hullámzásai. És ő mindezt továbbítja, dacolva széllel, jéggel, esővel. Es csak áll és áll sziklaszilárdan. Ipszilon csodálata lassan félgályos hullámok, s ő mindezt továbbította a nagy ház negyvennyolc lakásának negyvenkilenc tévéje la nőgyógyásznak kettő volt) előtt ülő negyvenhét családnak /a nőgyógyász agglegény volt). Es jöttek a galambok is, rászálltak Ipszilon kezére, vállára, fejére, Es... és ő nagyon boldog volt. Es jött a szél is. Hol előre, hol hátra, hol jobbra, hol balra döntögette öt. Ipszilon izzadt, sóhajtozott, eresztékei nyikorogtak. Nem állt már magasztosan, rendíthetetlenül a tetőn. Ipszilon kidőlt. Elfelejtette magát a talajhoz rögzíteni. 1375 XII. 22.
