Új Szó, 1975. december (28. évfolyam, 283-308. szám)
1975-12-15 / 295. szám, hétfő
H ullám söpört végig a fedélzeten. — Vizet merni! Kössétek le magatokat! Az asszony torkaszakadtából kiabálva osztotta a parancsokat, közben dereka köré tekerte a kormányálláson függő kötelet, s hóna alá szorítva a kormányrudat odakötötte magát az állás gerendájához i/iilámok hasogatták az eget. A mennydörgés egybefolyt. Az orkán szele patakokba verte a kövér esőcseppeket. s a víz függönyt vont az asszony kalapja kö’’ü vz asszony a kormánnyal birkózott, hogy rézsűt irányítsa a hajót a hullámoknak, s meglovagolja őket. A hullámok hol toronymagasra lökték, hol hirtelen mélyre ejtették a bárkát, s egymásnak ütközve át-átcsaptak rajta. Az asszony már nem adott utasításokat, úgysem hallotta volna senki. Keményen összeharapta fogait, teljes erejével a kormánynak feszült. A víz időnként zuhatagszerűen ömlött végig a testén, s ledöntötte a lábáról. Az asszony térdre bukott vagy a kormányállás mögé vágódott, de a rudat nem engedte ki a markából, visszakapaszkodott mellé, erősen tartotta, s amennyire tudta, megkísérelte követni a hullámok mozgását. Nem tudta, mennyi az idő, azt sem tudta, mennyi telt el a vihar kitörése óta. Egyetlen dolgot tudott: a hajót meg kell védenie, neki és midannviuknnk. Sötét volt, sokkal söté- tebb mint éjszaka, és a villámok fénye alig-alig vi- lóglott át a záporozó vízen. „Add már ki az erőd" — gondolta. A vihar dühöngött-tombolt. nem hagyott alább. Az asszony fázott, didergett. izmai görcsössé merevedtek az erőlködéstől, de a száját konokul ösz- szeszorította és kezében tartotta a kormányt, ’Vezette a hajót. „Add ki az erőd — gondolta. — Én nem adhatom meg magam.“ Hullám zúdult rá, térdre lódította, s derekán a kötél belevágott a húsába. Az asszony felnyögött, megrázta fejét, aztán talpra húzódzkodott, nekifeszült a kormányrúdnak. Térdén meg hátán nem érezte az esések okozta fájdalmat, de hasába belenyilallott a fájás, valahányszor a kötél megszorította. A villámok megritkultak, és a zápor alábbhagyott valamelyest. A tenger nem csillapodott ugyan, az asszony mégis föllélegzett, mint aki túljutott valaminek a nehezén. Világosabb lett. Pillantásával most már pontosan követte a bárka előtt tornyosuló hullámokat, és időben tudta futásuk szerint igazítani a hajót. A bárkán is végiglátott. Bang és Than a vizet mérték. Tekintete Thuant kereste. Felkiáltott: — Thuan! A két férfi a vizet merte, oda sem pillantottak. „Nem hallják“ — gondolta. A szeme kimeredt üregéből, úgy harsogta: — Thuan! Most sem hallotta egyik sem. Merték a vizet. Az asszony körültekintett a tengeren, de csak vizet látott. Nem kiabált többet. A hullámokat figyelte, a hajó előtt, és közben kémlelt körös-körül. Később a hajó bal oldalán valami sárga foltot fedezett föl a szürke vízen, összehúzott szemmel figyelte, aztán ráeszmélt, hogy a gyékénysátor, ami tetőként szolgált a konyha fölött. A konyha helyén csupán a két vasrúd meredezett, amelyre a főzőedényt szokták állítani. „Thuan ...“ — gondolta. A torka összeszorult, egy pillanatra behunyta szemét. Hullám vágott át a fedélzeten. „Nem lehet — gondolta az asszony. Nagyot lélegzett, összeszedte magát, s ismét a hullámokra összpontosította figyelmét. — Nincs idő siratni.“ Estére alábbhagyott a szél, s az éjszaka közepére a tenger is megcsöndesedett annyira, hogy az asszony kiadhatta az utasítást: — Eloldozhatjátok magatokat. Tartunk egy kis pihenőt. Than fölegyenesedett, nem tette le a vízmerőedényt. — A fenéken még van víz — mondta. Az aszony lecsavarta derekáról a kötelet, s karikába tekerve visszaakasztotta a kormányállásra. Közelebb lépett a férjéhez, hogy a rakomány és a bárka bordái közé lásson. — Nem olyan sok. Ettől már pihenhetünk csöppet — mondta. — Kifújjuk magunkat, aztán hármasban végzünk vele. Than letette a merítőedényt, eloldozta magát, s az asszony felé indult, de néhány lépés után megállt. A bárka egyik bordájáról pálmarost-kötél darabja csüngött alá. A fonal vége a vízbe lógott. Than utánanyúlt, kezébe vette a kötelet, megnézte a végét, aztán kiengedte a markából. — Olyan, mintha kés metszette volna ketté. Az asszony elnyomott egy sóhajt, nem felelt. Letelepedtek a kormányállás alá és akkor Bang halk hangon megszólalt: — Kerítsünk valami táblácskát, amire fölírjuk a nevét. „Nem vagyok hívő“ — gondolta az asszony, de nem ellenkezett, csupán megjegyezte: — Hol van táblácska? És festék? Ecsetünk sincs. Bang a homlokát ráncolta, gondterhelten bámult maga elé. — Nem azért, mintha hinnék benne. Csak szokásból — mormogta. A dohányuk elázott, nem tudtak rágyújtani. Bételt rágtak. A bételcsomagocskák kesernyés ízt kaptak a tenger vizétől. Bang reszketett a hidegtől, két karját keresztbefonta a mellén. — Fogni kellene valamit — mondta. — Than a tengert nézte, aztán Bangra pillantott. — Nincs az a hal, amelyik most harapna. — Kicsit később hozzátette: — Csalétkünk sincs. Az asszony didergett. — Merítsük ki a vizet — mondta és fölállt. Gyorsan dolgoztak, hogy kimelegedjenek. Amint végeztek a vízzel, a rakományt ellenőrizték, szorosra húzták az itt-ott meglazult köteleket. Az asszony fől- tekertette az orrvitorlát, s visszatétette a gyékény alá. — Majd reggel helyére rakjuk. Menjetek aludni. — Nem igazságos — ellenkezett Bang. — Tegnap is te kezdted az őrködést. Az asszony nem felelt. A kormányhoz lépett, kezébe vette a rudat, és körülhordozta pillantását az égen. Than borzongott, bemászott a gyékény alá. Bang rövid ideig még ott állt a fedélzeten, de az asszony nem figyelt rá, és ő megunta az álldogálást, rosszalló fejcsóválások közepette lefeküdt. Az eget felhők borították, de már nem volt olyan mélységesen sötét. A felhők néhol megritkultak, át« sejlett rajtuk egy-egy csillag fénye. Az assznoy nézte, de nem ismerte lel őket. A bárka imbolyogva szelte a hullámokat. A szél heves volt, minduntalan változtatta irányát. „Csak annyi időre bújjatok elő, hogy eligazodhassak — nógatta a csillagokat. — Lehet, hogy rossz irányban haladunk.“ Nyugtalan lett ettől a gondolattól, összehúzott szemmel leste a fellegek ritkás gomolyait, de a csillagok nem mutatták meg magukat, és ő újra fázni kezdett. Tornázott ismét, de sehogy sem tudott fölmelegedni. „Kifáradtam és éhes vagyok — gondolta. — Pihennem kellene, meg enni valamit, akkor mindjárt erőre *Zaiko Miklós: AZ ASSZONY, AKIRE VÁRNAK kapnék.“ Ismét az eget kémlelte. „Napkelte előtt tudnom kellene, merre tovább. Mielőtt fölébrednek. Mindjárt más lesz a kedvük, ha rájövök...“ Bedobta a mérőónt a vízbe, kieresztette az egész zsineget, aztán hosszú horgászzsinórt kötött hozzá, de a nehezék a toldalékkal együtt sem érte el a tenger fenekét. „Kifelé sodort“ — dünnyögte. Befelé húzta a mélységmérőt, és miközben a vizet nézte, mintha halat látott volna elsuhanni a bárka mellett. Csodálkozva bámult a vízbe, sietősen föltekerte a zsinórt és előszedte a legkisebb hálót, kivetette. Üresen húzta be, kivetette újra. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy bármit is kifogjon ekkora hullámzásban, s csupán a lelkiismerete megnyugtatására dobta ki újra a hálót. Gyorsan dolgozott, s amikor vagy tizedszerre vetette ki a hálót, halat érzett benne. Karnyi hosszú makrélát emelt ki a vízből. A makrélát a hálóval együtt lökte a fedélzetre, közben előhúzta nádvágó kését, a kés fokával nagyot sújtott a hal fejére, aztán kirázta a hálóból. A makréla vérzett, jobb oldalán nem volt uszonya, és a testéből is hiányzott egy darab. „Ezt megtépték“ — gondolta az asszony. Csodálkozva nézte a megcsonkított makrélát, aztán a vizet, s egészen kihajolt a bárka oldalán. Kisvártatva árnyék úszott el a bárka alatt. „Cápa ... — nyomban másik árny tűnt föl, s az asszony helyesbítette magát. — Cápák.. Az árnyak kis mélységben köröztek a bárka körül. Szerette volna megállapítani, milyen cápák, de nem emelkedtek közelebb a víz színéhez, s ő hiába meresztette a szemét, csupán annyit látott, hogy a fejük széles és a testük hosszú, aztán reccsenést hallott a kormány felől. Odaugrott a kormányrúdhoz, é* akkor a hajó mögött megpillantotta az egyik cápa fejét. A cápa a hátán úszott, bair.buszdarabok voltak a szájában, aztán lemerült s kis idő múlva a bambuszdarabok fölvetődtek a víz színére. „Átkozottan..." Az asszony a hajó után kötött csónakot szemlélte, amelynek farát éhségében és dühében a cápa szétharapta. „Elrontottam a lakomájukat, ők meg tönkretették a csónakot... Még mindig jobb, mintha a kormányba harapott volna.“ Elment a szigonyért — a hajótest közepén volt a bárka oldalához erősítve — s amikor levette a kötélről, eszébe jutott, hogy Thuan biztosítókötele talán a szigony vasába akadt bele, az metszette át. Odamérte a kötél csonkját és bólintott. Amikor hallotta a második reccsenést. A hajó farába szaladt, és a kormány mögül figyelte a vizet. A csónak vége a második harapástól teljesen szétnyílt. „Megenni se tudod, csak pusztítod ...“ A kötéllel behúzta a csónakot egész a bárka végébe, s két kézre fogta a szigonyt. „Gyere, te átkozott, gyere... Kieresztem a véred ...“ Amint az árnyék megjelent a bárka alatt, teljes erejéből beledöfött. A szigony nyelén érezte a cápacsonjainak ropogását, s akkor egész testének súlyával ránehezedett a szigonyra, aztán hirtelen visszarántotta fegyverét. * A részletet az író azonos című regényéből vettük, amely a közelmúltban jelent meg a Zrínyi Katonai Kiadó gondozásában. MAI KUBAI am ____ «’I«*' KO LTOK VERSEI FAYAD JAMÍS: Kinyitottam a rácsos kaput Kinyitottam a rácsos kaput, halottam, mint csikorog, belebotlottam valami fatönkbe, felnéztem egy kivilágított ablakra, a hajnal belemart az ablakszárnyakba, s te nem voltál ott, hogy azt mondd nekem: a világ roskatag és felfalja a rozsda. Beléptem, halkan felmentem a lépcsőn, kinyitottam egy másik ajtót, levetettem a zakómat, leültem, izzadok, mondtam magamban, aztán kopogni kezdtem elnyűtt beszélő, író, horkoló, és meghaló gépemen / te csak aludtál, te csak alszol, nem tudod, mennyire szeretlek /, levetettem a nyakkendőt, az inget, tiszta lelket öltöttem, ma délután vasaltad, s kopácsoltam tovább, meg átkozódtam, szerettelek, s harapdáltam az öklöm. És egyszer csak másféle hangokat sodort felém a szél: énekeltek merész, gyönyörű dolgokat, léptük nyomán kigyúlt a hajnal, folyók mélyén elrothadt csókokra emlékeztek, ajkakra, melyeket a távoliét megölt. Nem maradt már mit mondanom: nem akarok beszélni, az is lehet, hogy a kapu csikorgásával kegyetlenül megtörtem álmodat, mit számít, jövök, megyek-e, vagy kiszületek a világból. Levetem a cipőmet, s a világ arcába vágom, vakon, szerelmesen. LUIS SUARDlAS: A látogató Itt járt Guillermo. Csip-csup dolgokról fecsegtünk, szántszándékkal: Hát igen, múlik az idő, mi van a gyerekekkel, és a feleséged, mondd meg az öreglánynak, visszasírom a kávéját az illegalitás idejéből. Viszlát. Guillermót utoljára eredetileg fehér és az idő tájt GMC motorok, agyonhasznált kőszén és kerek tíz órán át drótok közt, kerékpárok beteg kormányán matató óriás kezek konok foltjaitól tarkálló munkaruhában láttam. Első ízben pedig egy vasárnap a González utca glóriátlan manzárdszobájában egy izgatott illetővel a pártsejtből, ki később szélkakasként forgott ide-oda. Találkoztunk nem egyszer a műhelyekben, mialatt szerelt, és vigyáztak ránk a vasak és petárdák. A sztrájk alatt anyja nem sírt, de végig szenvedett értünk, mint mondta, mindünkért, mert annyira fiatalok vagyunk, és . . . Ügy szeptember vége fele járt, mikor Guillermo eltűnt. Január negyedikén vagy ötödikén kaptunk róla hírt. valakitől. Ekkor tudtuk meg: él, elégedett, megjött a Sierróból. Lázas munka kezdődött Nem vesztettük el egymást. csak hihetetlenül szétszórt minket az élet itt, úgyhogy, na de hát minek is folytassam, világos. Arról van szó, hogy Guillermo ma itt járt, egyenruhában, ritkás szakállával, és megint együtt ittuk a kávét, mint hajdan, és elfecseqtünk csip-csup dolgokról, szántszándékkal, hogy ne mondjuk: „Emlékszel X-re?“, és ne legyünk szomorúak. SIMOR ANDRÁS fordítása ELISEO DIEGO: Minden délután Minden délután - az áldott, hamar kihunyó délutánokon - megvette apám az „Avancé“-t. Hamvok testamentumai, sok sok múlandó semmiség. A szürkületben zizegnek az óriás, buta papírlapok, nem forgatta őket ilyen ádáz iróniával senki, csak apám. Az árnyék mocskaként nyújtózik el lábánál. Aztán felszökik és lusta háta az ország balsorsát meqérinti. Lassan minden sötétbe borul, még a tányérok is elhallgatnak amott a pohárszékben, ez örök fecsegők. és már csak az a nagy fehérség izzik, az az oldal, apám szívének áldozati lángja, megállítván az iramló időt. DOBOS ÉVA fordításai
