Új Szó, 1975. december (28. évfolyam, 283-308. szám)
1975-12-14 / 50. szám, Vasarnapi Új Szó
A„Patyomkin“ kitart a vártán Szovjet témájú színházi bemutató Párizsban véshet képviselői szerepelnek, akik itt élénken reagáló és Igényes közönségre találnak. Ha valamilyen színházi előadást eseményként emlegetnek, akkor feltételezhető, hogy valóban figyelemre méltó alkotás született. A francia színi életben éppen ilyen nagy esemény lett „A Patyomkin páncélos rendkívüli hőstette" című színdarab bemutatója a párizsi Sportpalota sfcinpadán. A darab szerzője a reimsi Nemzeti Színház igazgatója — Róbert Hossein, a neves rendező és színművész, aki Alain Dacault és Georqes Soria szerzői közösségével és a Párizsi Irodalmi és Művészeti Ügynökség, valamint az Európa—1 Rádió közreműködésével vitte színre darabját. Róbert Hossein egy orosz forradalmár bonyolult szerepét játssza. Az izgalmas mű az 1905 ben Oroszországot megrázó eseményekre, az akkori Ogyessza feszült légkörére, a Patyomkin cirkáló matrózainak bátor fellépésére emlékezteti a nézőket. A színpadon a Tavrijal Patyomkin herceg cirkáló fedélzete látszik. Riasztó zene — a darabban Sosztakovlcs, Bartók, Forestiei’ és más zeneszerzők egyes műveit hallgatják —, amelyek hozzájárultak a feszült várakozás légkörének felidézéséhez. Ám egyszeriben látszatra jelentéktelen konfliktus tör ki. A parancsnok utasításával és fény egetőzésével ellenszegülve a tengerészek tüntetően nem hajlandók megenni a romlott húsból készült borscsot. Ez az incidens az utolsó csepp, hogy beleljen a pohár, elfogyott a matrózok türelme. Az események egész menete felkészíti Nőkel arra, hogy a forradalom oldalára álljanak A cselekmény gyorsan kibontakozik: elkeseredett összecsapás az „alsóbb rendfokozatúak" és a tisztek között, tűzharc, Grigorij Vaku- lencsuknak, a tengerészek felkelését előkészítő illegális bolsevik szervezethez tartozó matróz „Centralka“ tagjának halála. A darab szerzői a cselekményeket átviszik Ogyessza utcáira amelyek hangulatát az hogy az Aurore szellemi elődei 70 évvel ezelőtt igen dühösen fogadták az oroszországi forradalmi vihar hírét, ugyanakkor, amikor Anatole Francé, Jean Jaures és a francia szellemi élet más nagyságai lelkesen üdvözölték az orosz proletariátus hősies harcát, ameiy véleményük szerint az egész haladó emberiség érdekeinek megfelelt. Éppen akkor, 1905- ben született meg Franciaországban az ,Orosz Nép Barátainak Társasága'*. Elnöke, Anatole Francé akkor írta lelkesedéstől áthatott sorait: „Ha arról van szó, hoqy szövetségre lépjünk a hős, herék, nagylelkű orosz néppel, milyen megilletődéssel zárjuk őt karjainkba, mily készségesen ajánljuk fel neki barátságunkat“! Elbeszélgettünk a szereplők- keJ, miután a teremben elhangzott a darab fináléja — egy dal, amelyet a szovjet hadsereg együtiese adott elő. Más újságírókkal a kulisszák mögé mentünk, elhagyva az ogyessza! „lépcsőt“ és a két cirkáló hatalmas, 14 méter magas falemeztestét. amelyet különleges sínekre helyeztek. Róbert Hossein elmondta, hogy vagy húsz éve ötlött fel benne a gondolat, hogy a Patyomkin hőstettével foglalkozó igazi népi színdarabot mutassanak be. Újszerűen szeretné érzékeltetni ezt az izgalmas témát, amely remekmű alkotására késztette Szergej Ejzensteint. Hossein sohasem akart versengeni a híres filmmel, még kevésbé akarta utánozni, igyekezett tökéletesen önálló, eredeti művet alkotni. — A Patyomkin tengerészeinek hőstettében kommünárjnink és más szabadságharcosok halhatatlan művének a folytatását látom — mondja George Soria. A Párizs Versailles-1 kapujánál levő Sportpalotában estén- kint háromezer néző izgívlva figyeli a lengedás hadihajó tengerészei hőstetteinek történetét. A Patyomkin páncélos tovább áll az őrségen, továbbra is jó nemes ügyet szolgál. V. SZEDIH A tágas színpadon a hagyományos színházi függöny helyett átlátszó, a tenger tajtékjára emlékeztető tüllfátyol lengett. Vetítőkészülék és fényhatások segítségével rajta varázsolták elő a hatalmas hullámverést, máskor meg a forradalmi tűz lángnyelveit... A párizsiakat nehéz színmű bemutatásával csodálatba ejteni. A fővárosi színpadokon a nemzeti és a külföldi színműI—I Ezerszemközt a nézővel A színház korunkban játszott szerepét vizsgálva gyakran a színház egyik felére, a színpadra összponto sííjuk a figyelmünket és keveset törődünk a másik fél — a közönség szerepével. Pedig a kettő között szerfelett szoros a kapcsolat, az egyik elképzelhetetlen a másik nélkül. Mi, színháziak, az idők folyamán több névvel ruháztuk fel nézőseregünket. A tőkés rendszerben „nagyérdemű közönség“, vagy „ezerfejű Cézár“ /volt,- mivel akkor bizony gyakran a néző kegyétől {és nem utolsósorban pénzétől, támo gatásától) függött egy-egy színház léte vagy nemléte. Ma, a szocializmusban, az állami színházak idején a közönség — és úgy érzem, ez helyes — barátja a színháznak, és főleg — ezt mint színész állítom — éltetője, nélkülözhetetlen alkotótár sa. A nézők szeretik a színházat. Ilyen a ml közönségünk is. Szlovákia magyarlakta területének nézői, a Magyar Területi Színház és Thália Színpada több százezres közönsége. ,.A kőszívű ember fiai“ című jókal-drámában Haynau báró táborszernagy szerepét játszom, azét a férfiúét, aki felett a történelem már pál cát tört. A „bresclai hiénának“ nevezett, asszonyokat is megkorbácsoltató és a magyar szabadságharc lég jobbjait oly kegyetlenül vér padra küldő gyilkos alakját állítom színpadra, egyetlen jelenetben. Nagyon szeretem a szerepet — mint minden szerepet, melyet játszom —- de ezt különösen, hisz olyan ember „bőrébe bújhatok“ előadásonkint, akit már diákkoromban megvetettem, akinek cselekedetét elítél tem. Es most, ott fenn a színpadon azonosulnom kell vele. Nem könnyű a színész mesterség, de benne talán ez a legnehezebb: bemutatni azt a rosszat, amit magunk — mint emberek — nem vállalunk és amit — mint színészek — mégis meg kell szólaltatnunk. Elő adásról előadásra megfigyel tem, hogy a rövid Haynau jelenet alatt többször fel csattan a taps! A taps. amely minden színésznek éltető eleme. Nekem is. A fizetségnél és minden anya gi elismerésnél drágább szí nészjutalom. Megijedtem . . Mi az? Rosszul játszom a szerepet? Tapsolják Hay naut? Szimpatikusnak ját szóm ezt az „aljaemberi“ aki legjobb esetben is „fuj jozást“ érdemelne? Aztán megnyugodtam: a taps ak kor csattan fel, amikor, mint Haynau, — hogy ezzel meg bosszuljam a császárt, aki „leváltott" — megkegyelmM zek a szabadság hőseinek köztük Baradlay Richárdnak. a darab egyik hősének. ígv jöttem rá, hogy a közönség „velem játszik“ — és íz na gyón jó. Sőt: szükséges! A néző művészete abban rej ük, hogy mennyit tud a színpadon történtekből ma gáévá tem* mennyit képes cselekvő figyelmével visz szaadni a színpadon játszó nak a saját lelkiállapotából Ezzel a tapssal visszakanoin azt, amit beleadtam, beleál modtam az alakításba fis ezt nagyon jó érzés vissz.i kapni estéről estére. Gyárfás Miklóssal, a bu dapesti Színház- és Filmmű veszeti Főiskola tanárával és színházunk igaz barátlá val (több darabját nagy si kerrel játszotta a MATESZ I sokszor beszélgettünk a színház és a néző viszont hatásáról. Nagyon figyelem re méltó megállapításokat hallottam tőle. A színházban mindenki játszik, jól, vagy rosszul, de játszik. Akik a nézőtéren vannak, nem egyszerű szemlélők, hanem a színpadi játékkal együttélők. A néző, állandó erkölcsi állásfoglalásával részt vesz a cselekmény alakításában, a színpadi jellemek általa lesznek társadalmilag élővé, a szomorújáték általa válik tragikussá, a vígjáték az ő humorérzékén keresztül válik igazán szellemessé. A néző részvétele adja meg a színház legvarázslatosabb hatását: a feszültséget. Nemcsak a színésznek kell átélnie a színpadon történteket, hanem a nézőtér soraiban ülő sok „szereplőnek“ is. Nos, mikor Haynau tapsot kap a nézőtől, ez nem neki szól, hanem éppen ellene: a közönség örül annak, hogy olyan cselekedetik szánja el magát a hóhér — mégha bosz- szúból is —, amely .megegyezik a közönség vágyával, kívánságával. Baradlay Richárdnak szurkol a jelenetben — Haynau ellen, tehát tapsolni akkor tapsol, amikor vágya teljesül. így aztán megnyugodtam. Nem játszom „félre“ a szerepet, hanem a közönség, amely a drámában él, örül annak, amit teszek. Nem személyemnek szól a taps, hanem a ténynek, a tettnek, melyet végrehajtok, ha bosszútól indíttatva is. Most, liogy ezerszemközt vagyunk egymással — hisz az Oj Szó olvasótábora majdnem egyezik a MATESZ közönségének táborával — meg kell vallanom újból azt, amit már oly sokszor leírtunk, amiről már olyan Sokszor nyilatkoztunk: nagyon szeretjük nézőinket. Ez a szeretet és a néző iránti hűség adja nekünk az erőt ahhoz, hogy száz kilométereket utazva, gyakran hajnalban hazatérve játsa* szunk, hogy láthassanak minket, illetve előadásain*« kát. Ez a szeretet diktálja, hogy ne érezzük a hideget a fűtetlen színházban, színpadon (mert sokszor ebben is részünk van), hogy minden rosszat, sokszor embertelen nehézségeket elviseljünk az előadás sikere érdekében. És sok ezer nézőnk van, aki már szemben nem csupán néző, hanem „kivá* ló néző", „érdemes néző“* „példás néző“. Ogy osztályozom őket magamban, ahogy a művészeknek járó rang szerint dukál. Higgyék el, kedves nézők, a nézés művészetét is meg kell tanulnia Elmélyedés, odaadás, együtt- játszás nélkül nincs jó „alakítás" a nézőtéren. S akt nem jut el odáig, hogy a színházban meg tudja ízlelni a halhatatlanság gyümölcseit — ahogy Gyárfás Miklós mondta —, az bizony még nem igazi néző. Az még nem tudja, milyen nagyszerű dolog teljesen odaadni magunkat egy előadás szépségeinek. Vannak nézők —1 még vannak, de számuk egyre csökken —. akik a színházat valami szórakoztató üzemnek tekintik, levágják magukat a székre, aztán „gyerünk, színészek, komé- diázzhtok!" Egyre több azonban az érdemes, a példás és kiváló nézőnk, akik ünnepélyesen foglalják el helyüket a színház, a kultúrház nézőterén s valami kis lámpaláz félével adják át magukat az előadásnak. Ezek ax igazi nézők, akiknek részvétele feszültebbé teszi az előadást, vidámabbá a vígjátékot, izzóbbá a költészetet, szárnyalóbbá a színészek játékát. Egymásra vagyunk utalva, színész és közönség, csak együtt játszva tudjuk elérni azt, amit szeretnénk: a MATESZ jó színház legyen. Mindig. Szeretnénk sok színházi élményt nyújtani nézőinknek, szeretnénk sokat, nagyon sokat együtt játszani önökkel. SIPOSS JENŐ összeállítás Siposs Jenő eddigi szerepeihől általános munkássztrájk jellemzi, aztán a cirkáló felkelő legénységéhez csatlakozó Georgij Pobedonoszec hadihajó fedélzetére. A nézők előtt drámiaság- ról fűtött jelenetek játszódnak le: a cári csapatok oigyesszííi munkásokat lőnek agyon, eltemetik Vakulencsukot, Konsz- tancába kísérik az ellenségtől körülzárt Patyomkint. A tragikus finálétól eltekintve az egész rendezést derűlátás és annak az ügynek az igazságába vetett hit hatja át, amelyért a Patyomkin tengerészei és más orosz forradalmárok harcoltak és amely 1917 októberében győzedelmeskedett. F el 1 d óz ő d ne k Lenin szavai, hogy a Patyomkin páncélos „a forradalom legyőzhetetlen területe maradt“. A néző a lélegzetét is visz- szafojtva nézi a másfél órás darabot, amely izgalmat, gondolatokat, képzeletet ébreszt. Nemhiába fogadta lelkesen a nézőközönség zöme és számos kritikus. Másként reagáltak az olyan lapok, mint a szélsőjobboldali Aurore, amely példátlan durvasággal támadta a „muzsikszínházat“ — így nevezte a Patyomkin bemutatóját. Lehet, a reakciós lap nem is gyanítja, hogy rosszindulatú kommentárjai a legjobb bókot jelentik a darabnak, ós akaratlanul elismeri, hogy a darab célba talált. Megemlítendő,
