Új Szó, 1975. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1975-11-09 / 45. szám, Vasarnapi Új Szó
Vaszilij Suksin: Az erdő szélén haladtak. A szekér a poros úton gördülve nagyokat döccent a kiálló gyökereken; az elején meg megcsörrent egy vas- darab. A nap nyugovóra hajlott, de még meleg volt Fülledt meleg. Gyanta, por és földieper szaga érzett. Ketten vannak a szekéren: egy férfi meg egy nő. Nagyjából egyidősek — harminc körüliek. A nő elöl ül, a kocsiülésen, hajt. A férfi a háta mögött fekszik egy nyaláb zöld füvön, felfelé, a felhőtlen égre néz, és cigarettázik. Hallgatnak. A nő, fejét lehajtva, az egyik csizmáját csapkodja a gyeplőszár végével. Gondolkozik valamin. Már vagy két órája jönnek az állomásról. Elbeszélgettek az itteni tájakról, erről -arról ... Aztán elhallgattak. A jól megtermett heréit pej ráérős, egyenleles ügetésben fut. Prüsz- kölget, meg megcsörrenti zaboláját.. . A nő időről időre felemeli a fejét, megrántja a gyeplőt, és lustán azt mondja. — Gyü-ü tel... Elaludtál?! A pejkő hátrasandít ibolyaszín szemével, hegyezi a fülét, de nem gyorsítja meg az ügetést. A nő megint lehajtja fejét, és a gyeplő összecsavart végével meg-megcsapkodja a csizmája szárát. Valahányszor őfelé billen a szekér, mindkét kezével letámaszkodik maga mellé, és egy kicsit beljebb húzódik. A fehér blúz ilyenkor szorosan rásimul a hátára. A férfi arra fordítja fejétw és sokáig, feszülten nézi a nőt, szép nyakát, a füle köré kunkorodó, apró sötétszőke hajgyűrűket. Az égből csak úgy ömlenek a pacsirták finom fonatú, ezüstös trillái. A forró levegőben ott lebeg a szöcskék szüntelen, száraz cirpelése. Körös-körül — az erdőben, a mezőn — nyugalom. Nyugalom és meleg bágyad tság mindenen. A férfi felült, ledobta a cigarettacsutkát az útra, és másikra gyújtott rá. — Min gondolkozik? — kérdezte. — Semmin. Csak úgy... — felelte halkan a nő, és a gyeplővel tovább csapdosta a csizmáját. A férfi hátravetett egy lenszőke fürtöt szép, magas homlokáról, és a nő mellé ült. A nő rátekintett. Szeme szürke, csillogó — Ugyan meleg napunk vanl Nem gondoltam, hogy maguknál ilyen hőség szokott lenni. Mégiscsak — Szibéria. — Pedig szokott felelte a nő. és megrántotta a gyeplőt. A férfi mélyet szippantott. Feje fölött meglibbent egy vékony, sötétkék felhő, és szétfoszlott — Maga külön azért jár a pályaudvarra, hogy utasokat fogadjon? — Nem, a doktornőnket vártuk, de — ki tudja, miért — nem jött. — A nő megint utasához fordult. A férfi sietve elfordította róla tekintetét. Nyújtózott egyet. — De általában jó itt maguknál. Valóságos paradicsom' — mondta érzéssel. — Jó is — hagyta rá egyszerűen a nő, és a mező távolába nézett. — Csak biztosan unalmas, ugye? — A férfi elmosolyodott. — Kinek hogy. Nekünk nem unalmas. Miért unatkoznánk? — Csakugyan nem unalmas? — A férfi egyre mosolygott. A nő megrántotta csapott vállát. — Nem. — Áh, hát hogyne volna! A nő rápillantott, értetlenül,, gunyorosan elnevette magát, már-már ismét a csizmáját kezdte csapkodni a gyeplővel. — Mát férje van e? — kérdezte váratlanul a férfi. A nő ránézett. — Nincs. Miért? — Hát csak úgy. Nem tudom, miért, de épp így gondoltam. Erre gunyorosan összehunyorította csillogó szemét a nő — ettől ravasz- kás lett. Lányosán duzzadt, élénkpiros ajka egy kissé kinyílt, sarkai egy picit lefelé görbültek. — Aztán miért? — Nem tudom. Kitaláltam, és kész. Elváltak? — Hát, tegyük fel. — Mi miatt? Az asszony elfordult. Nem volt kedve erről beszélni. — Csak — mondta. — Megvolt az oka. — I-igen ... — A férfi ismét megigazította a haját. — Megesik az ilyesmi. Egy ideig hallgattak. — No és most hogy s mint? — kérdezte a férfi. — Mi hogy s mint? — Hogy folyik... az élet úgy általában? A nő most nem fordult feléje. — Nincs semmi különös — válaszolta gúnyos nevetéssel. — Hát a semmi, az bizony nem sok. — A férfi felkacagott. — A semmi, az csak semmi. — Hát, istenkém! ... — az asszony bólintott, és a férfi szemébe nézett. Az utas abbahagyta a nevetést. Egy Ideig csak nézték egymást: a férfi fürkészően az asszonyt, az meg együgyű csodálkozással őt. Majd váratlanul elnevették magukat. Az asszony szürke szemében forrón szikrázó apró fények gyúltak fel. — Mit nevet, mi? Mondja csak meg! Mit nevet? .. — kérdezte, ujjaival az asszonyra mutatva másodszor is a férfi, miközben ő maga boldogan nevetett. — Nevethetnékem támadt. — Az asszony elfordult, és kendővel megtörölte a szemét. Majd immár komolyan azt kérdezte: — Miért jött hozzánk? Megbízott vagy mi? A férfi sajnálta, hogy abbahagyták a nevetést. Még szívesen kacarászott volna. — Festő vagyok — felelte. — Megyek ki, a természetbe. Rajzolni, festeni. Az asszony érdeklődéssel nézett rá. — Mi az? — kérdezte a festő. — Semmi. Nálunk a klubban is van egy festő. — Igen? — A festő nem tudta, mit mondjon arról a festőről, aki náluk a klubban van így hát csak bólintott. — Sok festő van. — És maga mit fest? — Hát mindent. Téged ... magát is lefesthetem. Akarja? Az asszony elmosolyodott. — No hát éppen engem... miért engem? Nézze, milyen gyönyörű tájak vannak itt nálunk. A folyópart. Néha, mikor reggel vízért megy az ember, nem tudja levenni róla a szemét, any- nyira szép! Magam is gondoltam már: le kéne festeni. — Nem próbáltad? — Ugyan már... De maga igazán nézze meg azokat a helyeket. Csak korán kell. Aztán mondja: festeni tanítják az embert, vagy az úgy vele születik? — Vele ts születik, meg tanítják is ... Sokáig kell tanulni... — A festőnek nem volt kedve erről beszélni. — Inkább azt mondd el, hogy s mint élsz. — Hirtelen leugrott a szekérről, és gyalog indult el mellette. Mosolyogva az asszonyra nézett. — Nos? Te hogy élsz ebben a paradicsomban? — Karját szétvetve körülnézett. < Az asszony is mosolygott. — Jól élek. 1 A férfi teli tüdővel, nagyot léleg- ! zett. Oldalt szaladt, letépett néhány poros, meleg virágot, utolérte a sze- '• keret, odaadta a virágot az asszony- * nak. Az hálás mosollyal vette át őket. * — Kakukk könnyének hívják — j mondta, és óvatosan csokorba rákos- j gatta a virágokat. — A kakukknak nincs saját fészke, ezért sír. Ahová 1 a könnye hull, ott nő ez a kis virág. ' — Tetszik? — A festő felugrott a * szekérre. Ugrás közben egyik kezével meglökte az asszony térdhájlatát, és , futó pillantást vetett feléje. Az asszony megigazította szoknyá- ( Ját, és tovább rendezgette a csokrot. \ A festő szeme előtt egy röpke pilla- ( natra megjelent egy festmény: makk- egészséges. szép, nyugodt asszony j kicsi csokrot rak össze óvatosan va- ] lamiféle szomorú halványkék virág- ■ bői — kakukk könnyéből. De egy hatalmas, erős érzés forró hullámként j a feje búbjáig elöntötte... A kép eltűnt. A világban hirtelen minden rikítónak, mégis tünékenynek, halandónak látszott körös-körül. — Egyáltalán: mi az élet? — szólalt meg hangosan. — Mindennek vé- | ge lesz, és kész! — Az asszonyra pillantott: várakozóan figyelte, hogy megérti-e. — No, elvégezzük a dolgunkat, ki-ki a magáét, vagyis hát „iparkodunk“!... — A festő bosszúsan összeráncolta homlokát: ostoba, sekélyes szavakat mondott. — Az ördög vigye el! Értesz engem? Nos, megtesszük a magunkét: hál aztán? És közben egész életünkön át mar- kolásszuk a tulajdon torkunkat! Hát igen ... elképzelhetetlenül jó emberek vagyunk mi... ilyenek ... Pedig nézz csak körül: erdő, puszta, égbolt... Minden majd elbágyad a melegtől! Gyönyörű! Szerethi kell, enn^y az egész! Szeretni és kész! Minden egyéb — szemét. — Ogy bizonykodott, mintha vitatkozott volna valakivel, lobba- nékonyan beszélt, hadonászott. És az asszonyra nézett. Várt. Az asszony figyelmesen hallgatta. Igyekezett megérteni. A férfi megérintette a kezét. — No, mit nézel? Nem értesz? — Kezét rőtette az asszony puha vállára, és magához akarta húzni. Az asszony hirtelen elrántotta a vállát, és egyszerűen, már-már a sértésig nyugodtan, de olyan merően nézett a szemébe, mintha pofon vágta volna. M intha halk moraj futott volna át a termein, miután Folton becsukta maga mögött az ajtót. De talán mégis tévedek, mert a következő pillanatban ismét döbbenetesnek éreztem a csendet. Vranára pillantottam. A megrökönyödés mögött a tanácstalanság is lerítt róla. A direktor mereven bámulta a néhány lépéssel előttünk álló asszonyt. Meg kellett valahogyan oldani ezt a hihetetlen helyzetet. Felugrottam, az asszony mellé léptem, és megfogtam a kezét. — Jöjjön — mondtam halkan. Engedelmesen követett. Egyetlen szó nélkül ballagtunk le a harmadik emeletre. Amint belépett a szobámba, a mosdó fölötti tükörben elővillant alakja. Azt hittem, hogy majd valamiképpen reagálni fog erre, de nem történt semmi. Szinte automatikus mozdulatokkal szedte magát rendbe a tükör előtt. Csak mintha a szemei égtek volna. Majd, kissé rekedten, a kabátját kérte. — Hazaviszem, jó? Az üzemi kocsi már nem áll rendelkezésünkre... — Először csak bólogatott, majd teljesen nyugodt hangon megszólalt. — Jó, köszönöm, Csillag elvtárs ... Mehetünk is. ★ Elsőnek csörtettem az ajtó felé, mert „az üzemi bizottság ölvenharmadik illése“ is megint majd három óra hosszat tartott. Vrana azonban visszahívott. — Te, idehallgass, de aztán valami olyan partizánt keríts, aki tud legalább félóráig összefüggően beszélni. Ne bízd a szocakadémiára az ügyet, járj utána személyesen .... Szerettem volna összeveszni vele, hogy azért nem muszáj szüntelenül felemlegetni azt az átkozott Stempel-ügyet, de aztán inkább csak ösz- szevágtam a bokámat. — Rendben, elnök elvtárs! — Bíztad volna rám inkább az üzemi lapba írandó vezércikket, morfondíroztam magamban. Most aztán a nyakamba vehetem a várost... Persze, van azért a dolognak jó oldala is. Túl azon, hogy hivatalosan Is lóghat az ember, hogy elintézheti egypár személyes és hivatalos ügyét is a városban, mindenekelőtt különféle emberekkel találkozik. Az emberek pedig majdnem mindig érdekesek. Három év alatt szerveztem már előadási európai hírű pszichológussal, külföldi tudósítóval, egyetemi professzorral, központi bizottsági ősztá 1 yveaetőwl, volt partizánparancsnokkal — és így tovább. Persze néhány telefon, kocsizás a városból és vissza, néhány szó az előadás után nem elégséges kontaktus ahhoz, hogy megismerhető legyen az ember. Nem is mondhatnám, hogy ismerem ezt vagy azt. De azért ezek az emberek mégis élnek bennem. Talán úgy fogalmazhatnám meg helyesen, hogy ismerek egy pszichológust, egy partizánvezetőt, egy frontharcost, és így tovább. Számomra még a Stempel-ügy is élményt jelentett. Talán röviden el kellene mondani, ha már többször is felemlítettem. Mindössze arról van szó, hogy tavaly tavasszal egy frontharcossal akartunk beszélgetést szervezni. Mivel személyesen nem tudtam kihez fordulni, hát rábíztam az ügyet a Szocialista Akadémiára. Mikor aztán már megvolt az előadó neve és címe, akkor pedig nem „nyomoztam le“, hogy kiről is van szó tulajdonképpen. Stempel nyugalmazott őrnaggyal ugyanis nagy bakot lőttünk. Nem az az ember volt, aki megfelelő értelemmel tudta kitölteni a beszédet. A sok fiatal aztán mindjárt megérezte ezt, és csak úgy záporoztak az öregre a kérdések. Be kellett re- kesztenünk a találkozót, mert az események kezdtek bohózattá fajulni. Az üzemi bizottság szemében aztán természetesen *én lettem a bűnbak. Ráadásul nekem kellett megengesztelnem Stempelt is. Szegény öreg katona nehezen értette meg, hogy mi nem tankönyvi frázisokat vártunk tőle, hanem személyes élményeket, emlékeket. Honnan kerítsek most megint valakit? Félnapi telefonálgatás után szereztem végre két címet. Holaza ezredes azonban sajnálattal fejezte ki, és szolgálati elfoglaltságára hivatkozva, nem vállalta az ügyet. Pedig neki aztán jól forgott a nyelve. A másik tippem egy külvárosi mozi igazgatója, Pavel Pohánka volt. Róla, sajnos, személyes találkozás után nekem kellett lemondanom. Stempel legalább nem félt a publikumtól, de Pohanka már a közönség puszta elképzelésére is lámpalázt kapott. Valamelyik reggel aztán a kolléganőm jött elő egy használható ötlettel. — Hallod, találtam neked egy volt partizánt, de nő az illető, nem bai? — Annál jobb — lelkendeztem. — Az anyám mesélte tegnap este, hogy a körzeti népkönyvtár dolgozója is partizán volt valamikor. Kedves, szélíd asszony és eléggé értelmes, azt hiszem meg lehetne próbálni... Még aznap estefelé elmentem abba a könyvtárba. Olga — a kolléganőm — anyjára hivatkozva, egyenesen a tárgyra tértem. Meglepetéséből kitűnt, hogy nem a rendszeresen — szinte hivatásosan — találkozókra járó volt partizánok közül való. Természetes hát, hogy vonakodott mindjárt elfogadni az ajánlatomat. Leültem az újságok mellé. Közeledett a zárás ideje. Dagniar — Egyedül élek — jött csendesen a válasz. Átmérnünk az irodába. Teát főzött. Közben még egyszer elmondtam, hogy miről Is lenne szó. — Értem én, értem — bólogatott. — Csak óbban nem vagyok egészen biztos, hogy az én történetein elég lenne egy ilyen találkozóra ... — Aztán lassan belemelegedett a beszédbe. — Mert mi is az én történetem? Katriaknénak — mármint a kolléganője anyjának — igaza volt, hogy tudnék beszélni, mesélni, hogy sok szörnyűséget átéltem, de mindez tulajdonképpen túlságosan egyszerű, túlságosan személyes, nem kapcsolódik a történelemhez... Én megértem, hogy maguk sem a történelemkönyvek tényeit akarják, hanem — Tizennyolc éves voltam negyvenné^ szán. A harcok kitörése után — már va október elején — váratlanul hazajött a Arrafelé vonultak. Vele volt az egyik 1 is, Lipár Vilónak hívták. Nem is kellet emlegetniük, hogy szükségük lenne a zekre is, máris hajlandó voltam velük Maradtak még otthon négyen utánam. IV jegyeznem, hogy mindebben elég nagy szer az előbb említett fiatalembernek ís. Miu lángra gyűltünk. Alig másfél hónapig tai a frontszerelem. Akkor inár fent jártun gyekben. Egy összecsapásnál- megsel> comblövést kaptam. Néhány napig még hí magukkal, és végül is otthagytak egy 1 személyes élményeket, de ezeknek ís est kell folyniuk valahol a történelembe, mondtam az előbb, hogy a legtöbbet tudn dani egy katona, egy olyan ember, aki vég végigélte az egészet. Aki látott is vala eseményekből. Mert én nem sokat láttí ón történetem nagyon-nagvon egyszerű .. Elgondolkodott, majd folytatta: asszony az utolsó vendégeivel foglalkozott. Közben teljesen lekötötte a figyelmemet egy cikk, és csak arra riadtam fel, amikor hátul a teremben kialudtak a lámpák. — Most már nyugodtan beszélgethetünk — jött elő az asszony. — Ha ráérne. De igazán nem szeretném az idejét... — álltam fel az újságok mellől.
