Új Szó, 1975. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1975-11-24 / 277. szám, hétfő
CUTH JÁNOS: A kristálygömb cserepei Minden erőmet latba vetve emlékezni akartam már húszegynéhány éve. Mindvégig tudtam. hagy módfelett nehéz lesz, bár ritka alkalmakkor előpa- rázslott az emlék a hosszú évek kényszerűségeinek üledéke alól. A tüneményes villőzások. dallamok és illatok iga? világából mindfisszo egy csillagszóró rémlelt, minden egyéb tailánnyá se- kélyesedett. ☆ Este hajladozó} keleti zene szólt a rádióban, annak a hangjainál aludtam el. Még nem ismertem a térképet és a népeket így hát a tudatlanok bá- t őrs ágával végi gba r a ngol t am nomád őseim ezeréves útjait, és háinaiban tiszta lélekkel ébredtem a vakáció első napjára. Egv távoli kakasszó ébresztett, amire egy másik kakas válaszolt még messzebbről. Valahol kaszát kalapáltak, és máris erősebben éreztem a nyitott ablakon beáradó harmatos fii illatát. A hangok, a hajnali káprázat és a sokat Ígérő szabadság, szobám levegőjébe csempészték az áhított emlékezés ámbárját: éreztem hogy megszűnik a nehézségi erő és az idő, a közeli messzeségből belebegett egy papírlap, rajta röviden megfogalmazva az éleit titka. Mielőtt azonban elolvashattam volna, a papírlap egy rossz évvégi bizonyítvány formájában tóval ebegett. ☆ Még javában tartott a szünidő; pillantásom nem is egészen véletlenül esett a veranda ajtajára, amelyen keresztül az üvegek megszínezve engedték át a fényt. Minél tovább néztem, annál inkább úgy láttam, mint akkor: a zöld zöldebb volt, a kék kékebb. Aztán kiléptem a verandaajtón hogy lássam, miért halványultak el az ajtó üvegei: a színes üvegek újrafelfedezése volt a kulcs. A gyülekező felhők közt isten alakját véltem felfedezni. Nagy dübörgéssel gördült be eigy traktor az utcánkba, pótkocsijáról az állami birtok napszámosai ugráltak le, és a vihar elől sietősen rebbentek szét esököpenyeikben. A dübörgés egyre erősödött, s be kellett ugranom. A tyúktojás nagyságú jégdarabok összetörték a verandaajtó színes üvegeit. ☆ A szomszédok ós a családtagok is mind vonatra ültek vagy autóba szálltak, bepakolva maguknak minden földi jót, és elutaztak. Én is szabadságon voltain. Kitártam ajtót és ablakot, lelkes takarításba fogtam. Kiűztem a sarkokból a dohos szagokat, elégettem az ócska holmikat. A csendes porta üres volt és immár tiszta, nem maradtak csak az állatok. Ujjongva jártam fel és alá: a rács mögül piros szemekkel néztek rám a nyulak, a kacsák a tömőből, oldalra billentett fejjel. A láncra kötött kutya is forgatta a szemét, amerre jártam. Ezeknek a gyermekkor bü- bájait idéző pillanatoknak köszönhettem a tettrekés/sége- met: kitártam az ólak és ketrecek ajtajait, a nagykaput, és minden állatot szabadon engedtem. Aztán egyedül maradtam. ☆ Amikor az émelyítő kórházszagot megszoktam, akkor fedeztem fel az órát: órám a fehér éjjeliszekrény lapján hevert. Most, minthogy volt időm, ugyanolyan áhítattal hallgattam a ketyegését mint ötéves fejjel, mikor kaptam. Először csak ketyegett, aztán beszélni kezdett: Tik-tak, tik-tak il-lan, vil-lan I.in-da tit-ka hin-ta, palin^ta Linda sohasem létezett. Lindába akkor voltam szerelmes, amikor még nem tudtam, mi jelenti a szerelmet, csak ösztönösen feltételeztem és kívántam. Most ismét szerelmes lettem, ós hálás odaadással hallgattam az órát. Késbb már egész mondatokban beszélgettünk. Az órától tudtam meg azt is, hogy kint tavasz van, a t nap ugyanolyan ádázul süt mint akkor, a levegő is olyan mint az anyaöl, a hangok ünnepélyesek, az emberek ugyanolyan nevetősek, mint akkor ... Az órámnak köszönhettem hogy hazakerülve, a gyógyulásom ós munkaképtelenségem amúgy is kellemes időszakát még bearanyozta a megújult remény ... Az akácfa tövébe heveredtem, ahová húszegynéhány évvel ezelőtt a legragyogóbban tűzött a nap. És valóban: az akácfa kérgét melegnek és bársonyosnak éreztem. Virágba borult lombja közt ezernyi énekesma- dár kórusa szólt. Jött arra egy ember, de nem nevetett. Jött arra egy másik is; akkor én még mosolyogtam, de mikor a harmadik is elhaladt arra, akkor vettem észre, hogy az akácfát már régen kivágták, ősz van, és estik az eső. Rá kellett döbbennem a súlyos betegségre. ☆ A gépek megbokrosodtak, és összetörték a csontjaimat. Hosz- szú kocsányokat növesztettek, belemartak a szemembe és a fülembe, bele a torkomba. Az orvosok már lemondtak rólam; mintha semmit sem segítettek volna a naftalintabletrák. Én sem akartam felebarátaimnak a kedvét szegni, mégis makacsul tovább éltem. Igaz, örökre elbúcsúzhattam a munkaképességemtől, ami egyrészt megváltás volt, másrészt annál inkább felkorbácsolta természetes munkaigényemet, bár tudnom kellett, hogy szívem szerinti munkát sohasem végezhettem volna. így üldögéltem a hintaszékben, könyvekkel a kezemben. Egy-egy szép részletet felolvastam egyéves kisfiamnak is. Úgy nézett rám, mintha mindent megértett, és mélységesen át- érzett volna ... Hogy a szavak dallama vagy hangsúlya idézte elő, vagy pedig én voltaim hajlamos jelenlegi állapotomban kiolvasni tekintetéből azt, amit én már hiába keresek — nem tudom. De hegy miként kellett cselekednem, azt tudtam: először is csillagszórót gyújtottam a kisfiamnak. Allende Tábornok a qyilkos, néma az ajka. A díszszemlén szuronyok kísérik. És Chile, a térkép keskeny szalagja, mint a seb, mit kard éle váq, egyre vérzik. Ez ember dalokba s korokba hatolt át. Ö, be nagyon sürgős volt őt megölni. Szerették volna azért, mert: „szökni próbált“ — de megölték, mert élni próbált, élni. Ha távoli tájak ölén gyűlölök vagy szeretek, - a legtöbbről, a legfőbbről én nem mondok le, bár fölnégyeljetek. fölnégyeljetek. Lőjetek főbe - lobogóm nem adom, színe véremben kavarog. Hitem őrzöm, s meg nem tagadom e kilencezer sűrű napot. Lélegzetemmel s az anyatejjel táplált e hit, mióta vagyok. S míg cimborálok az úti szelekkel, e földön, mit megtart az élet, míg barátaim megkeresem, míg a tűz meg nem éget mindaddig él ez a hit. S másképp soha el nem enyészhet, csak ha előbb a szívem megölik. Színleld, hagy pazarló v^y s bátran... Színleld, hogy pazarló vagy s bátor, s az éjben lobogsz konokon. S mint hasadékokon a zápor, zúgj át a folyóiratokon. Színleld, hogy te földi, rokon vagy, kit rég vártak, mint az esőt, mert szükség van rád, de oly nagy ... Megtörtént? N most mielőbb tárd ki az ablakod, s vesd le a burkot, mely bekerített. Tulajdon életeddel igazold a verseidet. GARAI GÁBOR fordítása B ugyatyicsi kis falubeli állomáshelyünkön dühös háziasszonnyal vert meg a sors. özvegy volt, szegény volt; kamrájáról letörtem valamennyi lakatot, de elemózsiát nem találtam benne. Nem maradt más hátra, mint a ravaszkodás; egy ízben jóval alkonyat előtt toppantam be, s észrevettem, hogy a gazdasszony gyorsan eltakarja a még meleg kemence száját. A szobában káposztaleves szaga terjengett, s úgy rémlett, hogy a levesben hús is van. A leveséből hús szagát éreztem áradni felém, s pisztolyomat kiraktam az asztalra, de az öregasszony tagadott, görcs rángatta arcát és fekete ujjait, elborult, és megrémültem, meglepő gyűlölettel nézett rám. De semmi sem mentette volna meg, kivertem volna belőle a lelket a pisztollyal, ha meg nem zavar Szaska Konyajev, vagy más néven Krisztus Szaska. Harmonikával a hóna alatt lépett a házba, gyönyörű lába lötyögött a csámpásra taposott csizmában. — játsszunk el egy nótát — mondotta, s rám emelte sötétkék, szendergő jégdarabokkal zsúfolt szemét —, játsszunk el egy nótát — mondotta Szaska, a lócára ült. és játszani kezdett mintegy bevezetésként. Ez a cifrás előjáték mintha valahonnan messziről szállt volna, a kozák félbeszakította, és kékes tekintete unalmat sugárzott. Megfordult, és jól tudván mivel járhat kedvembe, rázendített egy kubáni dalra „Mezők csillaga — szólt a nóta —, mezők csillaga szülőházam felett, meg anyám bánatos keze ...“ Szerettem ezt a dalt. Szaska ezt jól tudta, mivel mindketten — ő is, akárcsak én — 1919-ben hallottuk első ízben a Don torkolatánál Kagalnyickaja faluban Egy vadász tanított meg bennünket erre a nótára, aki a védett terület vizein űzte vadorzó mesterségé Ott a védett terület vizeiben rakja le ikráit a hal, ott tanyázik a madarak tenger sokasága. A folyó torkolatánál elképzelhetetlen bőségben szaporoISZAAK BABEL: Nótaszó dik a hal, szinte merítőkanállal vagy csupasz kézzel is lehet fogni, és ha az evezőt a vízbe állítja az ember, akkor úgy marad állva, a halak tömkelege tartja az evezőt, és sodorja magával tovább. Ezt saját szemünkkel láttuk, és sohasem felejtjük el a kagalnyickajai védett terület vizeit. Eddig minden rendszer megtiltotta itt a vadászatot, s ez a tilalom igen helyes, de 19-ben a Don torkolatánál elkeseredett háború folyt, és Jakov, a vadász, aki ott a szemünk láttára űzte tiltott mesterségét, hogy figyelmünket elterelje, egy harmonikát ajándékozott századunk előénekesének, Krisztus-Szaskának. Szaskát megtanította a saját dalaira, ezek között igen sok szívbe markoló, régi dallamú nóta volt. Ezért aztán mindent megbocsátottunk a sanda orvvadásznak mert hát szükség volt ezekre a dalokra: akkor még senki se látta a háború végét, és egyedül Szaska tette dallal és könnyel lágyabbá fárasztó útjainkat. Véres nyomok jelezték ezeket az utakat. Nyomunk felett nótaszó szállt. így volt ez a Kubánban meg a zöldhadjáratokban, így volt 'ez az uráli meg a kaukázusi hegylábaknál, így van ez mind a mai napig. Szükségünk van a dalra, senki se látja a háború véfét, és Krisztus-Szaska, a század dalosa, még nem érett meg a halálra ... S ezen az estén, amikor így becsapódtam a gazdasszony káposztalevesén Szaska félig elfojtott és tántorgó hangjával megbékéltette velem a világot. „Mezők csillaga — dalolta —, mezők csillaga szülőhazám felett, meg anyám bánatos keze ...“ Én pedig a szoba egyik zugában, elnyúlva az áporodott szénán, hallgattam nótáját. Az ábrándok hasogatták a csontom, az ábrándok dobálták alattam a rothadó szénát, az ábrándok forró áradatán keresztül alig láttam az öregasszony körvonalait, aki tenyerébe támasztotta fonnyadt arcát. Lehorgasztott fővel állt ott a fal mellett, néma dermedtségben, még akkor sem mozdult meg, amikor Szaska befejezte a játékát. Szaska befejezte, félretolta a harmonikát, ásított egyet, és mint valami hosszú álom után, felnevetett, s látván az özvegyi ház elhanyagolt állapotát, kezével letörölte a port a lócáról, és kiment egy vödör vízért. — Látod, lelkem — mondta neki a gazdasszony, hátát az ajtófélfához dörzsölte, és rám mutatott —, a te fellebbvalód hazajött az imént, és rámförmedt, toporzékolt, leverte mindenünnen a lakatokat, s rám fogta a pisztolyt. Isten elleni vétek ez — fegyvert emelni rám: hiszen asszony vagyok! Ismét megdörzsölte hátát az ajtófélfánál, aztán fiára dobott egy irhabekecset. Fia ott horkolt a rongyokkal leterített széles ágyon, a szentkép alatt. A gyerek néma volt, szétfolyó, nagy fehér vízfejjel, lába akkora volt, mint egy felnőtt férfié. Az anyja megtörölte a fiú mocskos orrát, s visszajött az asztalhoz. — Gazdasszony — szólt ekkor oda hozzá Szaska, és megérintette a vállát. — Ha kedve van, szívesen megvigasztalom. De az asszony úgy tett, mintha nem is hallaná. — Nem láttam én semmiféle káposztalevest — mondotta, s orcája megrándult —, elmentek már az én káposztaleveseim, rám most már csak pisztolyt fognak, persze, ha akadna egy jó ember, szívesen el- enyelegnék vele, de annyira lefogytam, hogy még a vétekben se lelném örömömet. Egyre hajtogatta bánatos panaszát, s motyogva a fal felé tolta a néma kisfiút. Szaska odafeküdt melléje a rongv-fekvőhelyre, én pedig igyekeztem elaludni, álmokat kezdtem szőni, hogy kellemes gondolatokkal aludjak el. VESSELY LÁSZLÓ fordítása 1975. XI. 24. KOPÖCS TIBOR ILLUSZTRÁCIÓJA Ró bert Rozsgyesztvenszkij versei: Ha távoli tájak ölén...
