Új Szó, 1975. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1975-11-17 / 271. szám, hétfő
H É-há, meglepetés vár — ölelt át apósom, Topáz Károly az előszobában. Rosszat sejtettem. Szerettem, ha Eszter nyit ajtót, szerettem a szemében ücsörgő örömöt, szerettem megkérdezni, hogy viselte magát a fiam; — Isten hozott — nyalábolt át apósom, én megszorítottam a karját, és borostás arcához dörzsöltem magam. — Úgy látszik, csuda jóban vagyunk — húztam vállam közé a nyakam, s vártam, mi lesz. — Gyere csak — suttogta, s a szobánk felé terelt —, gyere csak, meglepetés készült itt a számodra... Benyitottunk a kétszer három méteres kis szobába s hanyattesni készültem a bámulattól; a meny- nyezetig magasodva óriási, fából készült szekrény állta el utamat, gyönyörű, mesebeli bíitordarab, álmodni lehet csak ilyesmiről, angyalok tartották a felső polcokat, fafáklyák lobogtak a tetőzeten, faragott címerek az ajtókon, rézkilincsek tetovált kulcsokkal, s a földszinti tálalón ott aludt János, a fiam. — Mi a csuda? — böktem ki hirtelen. — Mi ez? — A nászajándékunk — rebegi Topáz Károly. — A mi kis szerény hozzájárulásunk fészketekhez. Gyönyörű antik darab, sokáig spóroltam rá, hát most végre megkaptátok. — Soha még Ilyet — tapogatom körül, Eszter az ajtóban semmiskedik. — Mit szólsz hozzál — kérdem, ő apjára pillant, aztán rámmosolyog: — Nekem nagyon tetszik — ejtegeti maga elé a szavakat, Topáz Károly átkarol bennünket, és önmaga nagy szívétől megindulva patakzani kezdenek xa könnyei, áthozza a demizsont, töltöget, és sokáig tartó boldogságot kíván. — Hát mégsem eresztettem egy szál Ingben férjhez a lányom — mondja. — Látjátok, ti már úri bútorok között élhettek, nektek már nem gond kedvetek szerint élni. — Iszunk és hálálkodunk, meghatódom én is, úgy érzem, csodaszép ez a szekrény, csakhát mellbevert, mert szóSimonffy András: —• Tizenkétezer forint volt —• veregeti meg az angyalok combját Topáz Károly —, nehezen jött össze, dehát most megvan, kis otthonunk büszkesége lesz ez egyszer, meglátjátok — magyarázza, mi meg keservesen érezzük magunkat ott a sarokban, csititgatjuk a gyereket, ne bőgjön annyit, hiszen nem látja-e, vendégek vannak. — Korán jött ez a srác — nevetgélnek a cimborák —, nagyon korán, hiszen hány éves is maga, fiatal öcsém? ... — Huszonkettő — válaszoigatlam. — Hohó, nagyon elsiették — kedélyeskedtek és még egyszer végigmérték a szekrényt, szemükben pedig furcsa csodálkozás mozgott: bolondok ezek, talán sohasem hallottak volna az óvszerekről, abortuszról. ilyesmi baráti tanácsokat hallgattunk végig, és egyszercsak megharagudtunk a szekrényre. Gyűlöltük — Tizenkétezer forinttal már majdnem befizethettünk volna egy szövetkezeti lakásra — mondtam, Eszter rámnézett, tudtam, régóta szorongatott gondolatot fogalmaztam meg így hirtelen. Rámnézett, átkarolta a nyakam, és megkérdezte: — Mondd, csakugyan elhamarkodtuk az életünket? — így lehet — szomorodott el —. ha nem vála szólsz. Leültem mellé, úgy megszorítottam, hogy beleszisszent: — Erősek vagyunk. Érted? Erősebbek mindenkinél . . . És eladjuk a szekrényt. A becsüs körülszimatolt a szobában. — A gyereket kérem levenni a tálalóról — mondta szárazon, odébb tolatta az ágyat, aztán motoszkálni kezdett Kolóniáiban, próbálgatta a zárakat, nagyítóval vizsgálta a faragásokat, kopogtatott, hallgatózott. — Értékes darab — közölte végül. — öt-hatezer forintot megér. SZEKRENYLAKOK bányi. Méregetem és hirtelen törpe kis senkinek érzem magam mellette, körüljárom, mustrálgatom, barátkoznék, de nem sikerül. Leülök az ágyra: — A Kisasztal? — kérdem. — Kivittem — mondja Eszter. — Nem fért el másképp ... Ránézek, odabújik mellém, fejét a vállamra hajtja, nem kell kérdeznem, mire gondol, tudom úgyis, kucorgunk tanácstalanul, két arasznyira tőlünk sunyi fennköltséggel vigyorog a szekrény. Kihúznám az alsó fiókot, de félúton megakasztja az ágy lába, lappogatom tenyérrel a polcokat, megtapogatom az angyalokat. — Szép lábak — mondom Eszternek —, csakhát fából van mindegyik. — Ne haragudj rám — ölel át. — Ne légy dühös apámra ezért, évek óta gyűjt rá. Mij; feleljek? Nehéz válaszolni. — Dehogy — simogatom Eszter arcát. — De hol lakunk mi ezután? — Nyomasztó, szűk folyosó lett a szoba, lefekszem hanyatt Eszter ágyán, felém magasodik, rámdől ez a csavaros építmény. — Koloniál — jön be Topáz Károly, és szemével végigsimítja még egyszer. — Koloniál — suttogja alázattal. — Egész életemben egy ilyenre vágytam, de hát most már legyen a tiétek, ne kezdjétek ott, ahol én, nélkülözéssel, hónaposszobával Ferencvárosban. Egymásra villanunk Eszterrel és felpattanunk: — Károly bácsi, csak nem képzeli! Csak nem gondolja, hogy kisajátítjuk ezt a szekrényt. Szívünk békéjét veszélyeztetné, ha legalább addig, míg lakásunk nincs, nem Károly bácsi szobájában állna... Itt meg, ugye, úgysem tudunk megmozdulni sem tőle ... Megbántódva ingatta fejét: — Nincs — feleli kimérten. — Odabent még ennyi hely sincs... Különben is a tiétek, nektek vettem, ha nem kell, hát nem kell, adjátok el — s kivonul sértetten. összenéztünk Eszterrel, ő borús képemre pillant: — Megbántottad — mondja —, pedig látod, milyen klassz gyerekágy lesz Jánosnak ez a fiók — s kihúz egyet a rézleffentyűnél fogva — hálót szerkesztünk köré, úgy, hogy egyetlen mozdulattal le lehessen venni, betolni a fiókot, s máris eltűnt a gyerekszoba. Ki is próbáltuk a dolgot, bevált, bólintottam hát, s tudtam, hárman várnak már otthon: Eszter, János és a szekrény. Esténként rendszerint bevittük a kis kétágú létrát, felállítottuk, s törölget- tük a port a szekrényről, akadt azon mindig éppen elég, nem is beszélve az apróbb javítanivalókról, karcolásokról, lakatosmunkákról. Legnehezebben az angyalokkal boldogultunk, a por megült az hajlatokban, csak fogkefével lehetett tisztára suvickolni mélyedéseiket. Néha, hanyatt dőlve az ágyon, felré- vedtem Koloniál iszonyú magaslataira, a fafáklyák lángjai felé, s arra kellett gondolnom, a magunk barátai helyett egyre gyakrabban kopogtatnak be hozzánk Topáz Károly borivó cimborái, gyönyörű darab, suttogják, szemük fo- rintosnyira tágul a vágyakozástól, megtapogatják, méricskélik a csodát, mi meg hárman, a sarokba húzódva mo- fiolygunk szerényen, ahogy illik. Keveselltük. A soron következő ítész elragadtatást mutatott, alacsony, cvikkeres férfi volt, izgatottan tapogatott Koloniál körül, széket kért, ágaskodott, szimatolt. — Meglepő... Igen meglepő — mondotta, aztán leült egyetlen székünkre, mi jneg elé az ágyra, és csüngtünk ajkán. — Kérem — kezdte. — Önök nem tudják, mekkora érték birtokában vannak. Ez egy neogót darab a tizenhetedik századból. Valamelyik erdélyi nemesi családé lehetett a címerek után ítélve, becslésein szerint tizenöt-tizenhétezer forintot megér. — Holió — kiáltottunk fel, de lehűtött bennünket: — Itthon sajnos nincs kereslet ilyen bútorok iránt. Ha akadna valaki, aki megvenné, legfeljebb néhány ezer forintot ad érte. Elszomorodtunk. — Igényeltek lakást a tanácsnál? — kérdezte. — Több mint másfél éve — bólogattunk. — És? — Négyszázharminc fiatal házas van előttünk. És öt-hatgyermekes üzletlakások. — Hm-hm — csóválta fejét. — Persze persze. — S úgy mondta, külföldről nagy az érdeklődés a régi bútorok iránt, ha saját költségünkön beszállítjuk a szekrényt az üzletbe, megfelelő százalék ellenében hajlandók eladni JAN KOSTRA: O s z Hogy élni milyen nagyszerű, őzt ősszel Ismered fel, mikor gyümölcsöt érlel és szőlőfürtje nehezül. Hogy milyen szörnyű a világ, s az ősz is mily goromba: pelyváját szerte hordja a könyörtelen igazság! Öh, te ősz, mézzel csorduló, asszonykarokban megbúvó! S a frissiben megsült cipők, s a bor is a kelyhekben ... Nos, ízleld meg nyelveden, milyen a keserű való. L. Gály Olga fordítása (Borzi László felvételeJ Négy rakodómunkás nyögte lefelé Koloniált a lép. csőházban, meg én. Háromszázötven forintból meg- úsztuk az utat. Elbúcsúztunk Kolóniáitól, és elnevettük magunkat az utcán. Kolóniáiról néhány hónapig nem érkezett hír, lassanként meg is feledkeztünk róla. Jól éreztük, magunkat, igaz ugyan, hogy Topáz Károly nem szólt hozzánk néhány hétig, csakhát megbántott mosolya maradt meg azután is, nem haragosunk lett, de „közömbösünk“, ami talán még rosszabb. ¥— Lehet, hogy megszerettük volna azt a szekrényt — mondotta néha Eszter. — Talán elfértünk volna benne, nem kellett volna megbántani szegény öreget. — S aztán egyszer 'előállt vele, haját igazgatva, leszegett fejjel, tétován: — Ha úgysem veszi meg senki, haza kellene hoznunk... Nem gondolod? Még nem késő. Leültem vele szemben, és megkérdeztem, szeret-e még, azt felelte, igen, bízik-e bennem, bólintott, ne kínozzam már, de Topáz Károly mégiscsak az apja, szereti és nem felejti el soha, mit tett érte, egyedül nevelte fel,- nehezen és küszködve, most meg megbántotta, nagyon megbántotta, hát ez az igazság, semmi más. Rosszkedvű napok következtek, eljött az, amitől féltünk: feszült közöttünk valami, hallgató esték, ingerültebb szavak váltották egymást, Koloniál .hiánya állt közénk, mígnem egyszercsak levél érkezett a minisztériumból, s bennünket az önálló lakás tenyértapasztó, bizalmas közelsége igézett, remegtek az ujjaim, forgattam a borítékot, nézegettem a pecsétet, bevonultunk a szobánkba, leültünk, s nem mertük kimondani, hogy egyre gondolunk. Eszter odabújt mellém, s így egyszerre tudtuk meg, hogy Koloniált a Műemlékvédelmi Bizottság védettnek nyilvánította, tudatták velünk, hogy külföldre nem adhatjuk el, valamint logunkban áll tetszés szerinti időpontban kiállításra vinni, sőt, ha a tárolási körülmények nem felelnek meg Kolóniáinak, megbírságolhatnak bennünket. Összenéztünk és nevetnünk kellett, apró kis rán- gások futkostak karomban, merevedni kezdett a nyakam, aztán elmúlt az egész, s harmadnapra hazaérkezett épen és egészségesen Koloniál. Poros volt, két kulcsa elveszett útközben, de megérkezett. — Hova tegyük — kérdezték az izzadó emberek, „oda“ mutattam a kisszobába, Eszter később úgy mondta, le- vertnek látszottam; az utat persze mi fizettük, a munkások még így is csóválták a fejüket: — Külön szoba egy szekrénynek, nem mondom... A mai viszonyok között. — Értékes szekrény — magyaráztam. — Megérdemli. Hárman vigyázunk rá állandóan ... A férfi az ajtónak támasztotta fáradt önmagét és nevetett: — Pedig, ha tudnák ... Ami igaz, az igaz, majdnem elejtettük odalent... Majdnem tűzifa lett belőle, dög nehéz ez kérem, dehát idefent van, ez a lényeg. Eszterre néztem, aztán az emberre, furcsa izgalom fogott el: — És — dadogtam —, és mondja, menynyibe kerülne leejteni ezt a szekrényt? Elengedni a lépcsőházban ... jla netán elszakadna a gurtni... Különös arckifejezéssel mért végig: — Na, azt nem kívánom magamnak — mondta. — Jó pár ezres, mi? — S elnézte az angyalokat. — Nem úgy értem — magyaráztam. — Hanem akarattal, szándékosan megfizetném . .. Most már alaposabban szemügyre vett. Először engem, aztán Koloniált. — Azt nem lehet — mondta. — Azt nem tesszük meg. Semmiért sem. Nagy érték ez kérem, szép darab. Koloniál visszaérkezett hát, újra elhelyeztem fekhelyem az alsó fiókban, János tálalója alatt, bár furdalt a lelkiismeret, tartottam már ettől a szekrénytől. Eddig nem mertem tegezni, most meg egyenesen úgy éreztem, ön-nek kell szólítanom, hallgatag volt, hatalmas és védett. Mi meg, védtelenek, tisztogattuk, kenegettük, Eszter hálót font János fiókja köré, de bármennyire is óvtuk volna Koloniált, használnunk kellett, vizes karikák gyűltek a tálalók lapjain, apró karcolások érték, s egyszer, a tálca sarkával Eszter leverte az egyik faangyal fejét. Mégis úgy éreztük: törődnek velünk, havonként, később gyakrabban is, vendégünk érkezett, sárga arcú férfi, „olyan a feje, mint egy gitár“ mondta egyszer Eszter, halvány homloka mögött sápadtkék erek reszkettek, és én féltem, hogy verseket is ír. Megszagol* gatta Koloniált, hömmögött, bólogatott, nem szerette a hálót a fiók körül, de nem tett jelentést, kávéval kínáltuk, vagy ha úgy esett, leszaladtam egy üveg borért, jól találta magát, eljátszott Jánossal, és valami különleges tartósító krémet is ajánlott, ami megvédi a korhadástól Koloniált. Később a feleségét is elhozta, jó barátságba keveredtünk, csak a szekrény árnyékolta kapcsolatunkat: korhadni kezdett. — Nem lesz ez így jó — mondotta barátunk —, tönkremegy ez a bútor, előbb utóbb lakást kellene szereznetek. — Honnan? Miből? — méláztunk rá szerényen, s ő törni kezdte fejét. — Van egy rokonom a lakáshivatalban — mondta —, műgyűjtő ő is, beszélek majd vele. így történt, hogy Koloniál másodjára is útrakelt. Elég sötét, de kényelmes garzonlakást kaptunk a Lujza utcában. Nagy volt ez a szoba, nagyobb, mint képzeltük volna, s Koloniál olyan kicsivé zsugorodott fala mellett, hogy lassanként már nem is tudtuk, miért tűnt annyira félelmetesnek valamikor. 1975. X. 17.
