Új Szó, 1975. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1975-11-16 / 46. szám, Vasarnapi Új Szó
C »retem a vadászebeket, de ki nem állhatom, hogy hívogassam az erdőben, uszítsam őket, a bozótban mászkáljak, és magam is úgy tegyek, mint valami kutya. Én így szoktam: elengedem az állatot, jómagam pedig nekilátok teát főzni, még akkor sem sietek, ha felveri a vadat; teázgatok, hallgatózom, és mihelyt elkapom a hangot, odasietek, helyemre állok — durr! és kész. En így szeretem. Volt egy ilyen kutyám, Ancsar. Most erdei „mumus“ áll sírja fölött az Alekszejev vágásban, a horpadásban, amely uz irtásföldre vezet... Nem én neveltem Anesart. Egy parasztocska hozta egyszer; jó tiövésű, formás kan kutya volt, szeme körül világos karika. Kérdem: — Lopott jószág? — Lopott — feleli —, csakhogy régen történt, kölyök volt, amikor a vöm kilopta a tenyészetből, most már ezért nem lehet semmi baj. Fajtisz- ta... — A fajtájához magam is érlek — mondom —, de hogyan hajt? — Derekasan. Elindultunk, hogy kipróbáljuk. Mihelyt kiértünk a faluból, elengedtük, és eltűnt, mint a kámfor, csak a zöld nyoma maradt az őszesfehér vadcsapáson... Az erdőben azt mondja nekem a parasztocska: — Valahogy elgémberedtem, nosza, rakjunk tüzet. „Ez nem szokás — gondolom —, nem űz gúnyt belőlem?" Nem, esze ágában sincs, fát szed, meggyújtja, leül. — De mi lesz a kutyával? — kérdem. — Te fiatal vagy — mondja —, én öreg, te nem láttál ilyet, de én kita- nítiak: a kutya miatt ne aggódj, tudja az a maga dolgát, az ő feladata az, hogy kutasson, mi meg teáznt fogunk. Es fölényesen elmosolyodik. Megittunk egy csészével. — Vau! Nyomban felpattanok. A parasztocska felnevet, nyugodtan tölt magának még egy csészével. — Hallgassuk csak meg, mit vert fel — mondja. Hallgatózunk. Az eb öblösen ugat, tempósan, keményen hajt. A parasztocska rájön: — Fókát kerget. Egy-egy csészével ittunk meg, de uz eb már vagy négy versztányit száguldott. És hirtelen elcsendesedett. A parasztocska arrafelé mutat: — Teheneket legeltetnek ott? Valóban, arrafelé legeltetnek a karacsunovőiak. — Tehénnyomra terelte a róka, most majd követni fogja. Igyunk még eggyel.* De a róka nem pihenhetett sokáig, az eb megint friss nyomott kapott, és kis körben keringett — nyilván „idevalósi“ állat lehetett. S amint kis körben indult el, a parasztocska abbahagyta a teázást, leöntötte a parazsat, széttúrta a lábával, és így szólt: —■ No, most aztán sietni kell. Nekiiramodtunk, hogy a tisztáson, a rókalyukak előtt útját álljuk. Alighogy elhelyezkedtünk, máris ott terem a róka a tisztáson, és a kan kutya a sarkában. A róka felfelé kun- korodó farkával a mocsár felé mutat, de a kutya nem hisz neki — happl nyakon ragadja, az meg — vijjl és vége; az eb leheveredik melléje, és a lábát nyalogatja. Ostoba neve volt: „Goncsar“, én meg örömömben felkiáltottam: — Ancsarl Így ragadt rajta aztán az Ancsar. Tudják, hogyan tárulkozik ki a vadászszív? Tudják, mikor reggel dér borítja a füvet, és napkelte előtt köd van, aztán felkel a nap ős lassanként visszahúzódik a köd, és az, ami köd volt, kékre válik a zöld lucfenyők és az arany nyírfácskák között, s aztán egyre messzebb és mesz- szebb kékleni, aranylani, csillogni kezd; így tárulkozik ki a zord októberi nap, és szakasztott így tárulkozik ki a vadászszív is: kortyolt a fagyból és a napfényből, tüsszentett egyet a saját egészségére, és minden szembejövő embert barátjának tekint. — Barátom — mondtam a parasztnak: — Miféle baj ért, hogy egy ilyen pompás kutyát pénzért Idegen kézbe adsz? — Jó kézbe adom a kutyát — felelte az —, a bajom pedig paraszti: a tehenem a fagyos zöld sarjával meg- hűtötte magát, felfúvódott és megdöglött; újat kell vásárolnom, tehén nélkül a paraszt nem lehet meg. — Tudom, hogy nem lehet meg, nagyon sajnállak. És mit kérsz a kutyáért? — Hát egy tehenet kérek, neked kettő van, add nekem a tarkádat. Odaadtam Ancsarért a tehenet. Hej, micsoda ősz volt azl Az erdőben nem hívogattam, nem uszította» a kutyát, nem szúrtam ki szememet az ágakkal, hanem csak mentem szép lassan az ösvényeken, gyönyörködtem, amint napról napra aranyszínűre válnak a fák; olyan császármadarakkal foglalkoztam, ösvényeket tiportam, füttyentgettem, és azok maguk futottak oda hozzám az új ösvényeken. így telt a pompás idő; egy csípős, fagyos reggelen pedig felkelt a nap, enyhén melegített, és délben minden levél lehullott a fákról. A császármadár nem válaszolt többé a csalogatásra. Eleredt az eső, rothadni kezdett a lomb, beköszöntött a legszomorúbb hónap — november. Nekem nem szokásom, hogy csapatostul járjak az erdőbe vadászni, szeretek lassan, meg-megállva, elszoruló szívvel barangolni az erdőben; akkor minden kis állat a barátjának tekint, mindenféle szárnyast nagyon szeretek nézegetni, mindenen csodálkozom, s csak azt lövőm le, ami nekem dukál. És nekem az a legrosz- szabb, amikor csapatostul az erdőbe mennek, lármáznak, és vaktában mindent lepufogatnak. Megesik azonban, hogy betoppan valamilyen nyájas pajtás, hozzáértő vadász — akkor szívesen elkísérem; ez másféle öröm, de szintén jó: jó embernek mindhalálig örülök. Nos hát, november elején írt nekem Moszkvából egy vadász, azt kérte, hogy velem együtt cserkészhessen. Mindnyájan ismerik ezt a vadászt, ezért nem is mondom meg a nevét. Persze, nagyon megörültem neki, válaszoltam, és ő hetedikére virradó éjjel beállított hozzám. Épp a legjobbkor: előtte hullott a pompás, első hó, és pontosan hetedikére elolvadt: latyak volt, hideg eső szemerkélt. Egész éjjel nem aludtam, aggódtam, nehogy az eső megzavarjon, elmossa az éjszakai nyomokat. Éjfél után azonban szerencsére feljöttek a csillagok, és reggelre a nyulak már derekasan futkároztak. Pirkadatkor, a hajnalcsillag fényénél, megteáztunk, beszélgettünk kedvünkre, s amikor az ablakon túl fel- kéklett az ég, Ancsarral elindultunk mezei nyúlra. Az őszi vetés ezen az őszön köz-' vetlenül a falu szélén kezdődött, és a gabona ezen az őszön sűrű, tömött, élénkzöld volt, akár az ember is meg- ehette volna. És a mezei nyúl annyira belakott a vetéssel, hogy akár hiszik, akár nem, fürtökben csüngött belsejében a zsír, majdnem egy fontnyit lefejtettem mindegyikről. Ancsar vidáman nyomot fogott, keringett egy keveset, aztán kiismerte magát a csapáson, és elindult nyílegyenesen a vacok felé. Az erdőben ekkor olvadt, zizegés hallatszott. A mezei nyúl nagyon fél ettől, kioson és le- kushad nálunk az irtásföldön, az Alekszejev vágással szemközt. És megértettem Anesart, hogy a zöld vetésről az irtásföld felé tartott —- vagy inkább a műveletlen parlag felé, a horpadáson futva végig. Az egyik helyre a barátomat állítottam, a vízmosás szélére, magam pedig a másik oldalt helyezkedtem el, ő nem látott engem, de én úgy láttam őt, akár a tenyeremet. Terv persze vadászatnál is szükséges, csakhogy ritkán alakul terv szerint. Várunk, várakozunk — de nincs hajtás, és Anesart mintha a föld nyelte volna el • — Szerjozsal — kiáltom. 0, bocsánat, nem akurtam megmondani ennek a vadásznak a nevét, hiszen valamennyien ismerik őt, no de Szergej sok van nálunk. — Szerjozsa — kiáltok —, hívd An~ csart! . Vadászkürtömet odaadtam neki, Ő nagy mester a kürtölésben, és szereti Is. És alighogy Szerjozsa a kürthöz nyúlt, látom: Ancsar felénk szalad a horpadásban, járásából nyomban megértettem, hogy ugyanazon a nyomon halad, és arra is rájöttem, hogy azt a mezei nyulat róka vagy bagoly űzte ki a vackából, és mér túljutott • horpadáson, Ancsar pedig a sarkában van. Amikor a kutya barátom mellé ért, látom, hogy az felemeli puskáját és céloz ... Semmi sem történt volna, ha abban a percben eszembe jut, hogy éppen ugyanerről a helyről egyszer én is emberfejre céloztam, és csak kis híja volt, hogy meg nem öltem; egy nyúlprémes sapkát viselő ember ment a horpadásban, és csak a sapkáját láttam, s már csupán a ravaszt kellett volna megnyomnom, amikor hirtelen előbukkant az egész fej. Ha ez emalussza a füvön, a zöld füvön, mint valami ágyon. A nagy fákról súlyos Őszi cseppek hullanak a kicsikre, a kicsikről a bokrokra, a bokrokról a fűbe, a fűből a földre, bús suttogás kószál az erdőben, és csak a föld színénél csitul el: az anyaföld csendesen magába fogad minden könnyet... Én pedig könnytelen szemmel nézem mindezt... „Nos, hát — gondolom —, rosszabb is előfordul, alkalmasint embert is ölnek.“ Roskoványi István illusztrációja lékezetembe őtlík, akkor megértettem volna, felülről csak a prémje látszik, odakláltok és ő megáll. De arra gondoltam: barátom csak szórakozik, mint ez a városi vadászok állandó szokása, a sok állástól ellustult lovaké. Azt gondoltam, tréfál, és egyszerre csak: durrl Csendes idő volt, az egész füst a horpadásba ereszkedett le és mindent elborított. .. Én megdermedtem, s nyomban eszembe jutott, hogy magam is kis híján emberfejre lőttem erről a helyről. A kék füst ráborult a zöld horpadásra. Vártam, vártam, a másodpercek éveknek tűntek, de Ancsarnak se híre, se hamva: a füstből nem bukkant elő. Amikor a füst eloszlott, hát látom: as én Ancsarom örök álmát Sokat próbált ember vagyok, hamar összeszedteirttt magam, és már azt fontolgattam, hogyan viselkedjem leghelyesebben barátommal, hogyan bánjak vele minél nyájasabban — hiszen tudom, neki sem könnyebb, mint nekem, azért vagyunk vadászok» hogy a bánatot őrömmel mossuk le. Ciganovő- ban minden, házban akad kisüsti, hát elhatároztam: átmegyünk Ciganovőba, és italba fojtjuk azt, ami történt. Miközben ezt gondolom, ránézek a barátomra,. és elcsodálkozom: lement szemügyre -venni a megölt Anesart, aztán visszatért a helyére, és úgy áll ott magában, mini ha még mindig a hajtásra várna. r,.,, Hát ez meg micsoda? — Hopp! — kiáltom. •-•■■■ Nem. válaszol. — Kire lőttél? Hallgatta rtMiriÜÜ Így Elá: Feli Leü dent i Látí töt, di nyilvá lép és — 1 Mej — « sabbai Szá — I És I Ülő kürtöl foglal varjú lok, n szén c Ilyen dig el nyoml ember ra? A szérűé mindé a kút' sem li és tud mi sei tőle, < szólok Kit , — f glg az vőba, oda, é meg i hal Iga lahol , — 1 és fúj] szereti tőle a hallok is füle Meg - É Arra szik. „No nincs De i — l' menj, köthet — I amarr: felejts Ami] lrányb fújni 1 tát ke „Hiá ben, a akadt, történi Ezért bér s igyunl ge.“ Igaz övei sze, b vele e félét f ha föl gödörl pet vá totta 1 formáj homál’ tőle, r Hát 0( re, ek emlék« Álló Szerjo „Kit C! Eső A nag nak a ra, a nedves togás fuss, 1 bán cí könnyi Ogy den ú és a 1 a kút) tel né; — I dóm. - det tai — ez Aztá s átm< — 1 zsa — mindéi Elsá Ittui éjszak menny lékeze ■ i :u • . • dj i Mihail Prisvin:
