Új Szó, 1975. október (28. évfolyam, 231-257. szám)

1975-10-28 / 254. szám, kedd

„A csehszlovákiai magyar prózában a szatíra, a groteszk humor hangja felettébb ritka Jelenség ..— olvassuk Zs Nagy Lajos Emberke, küzdj! cí­mű kötelének fül jegyzetében. A megállapítás, sajnos, igaz: hu- mortalan irodalom a miénk, ritkán csal mosolyt arcunkra. Ha valaki háború utáni,, ides­tova negyedszázados irodal­munkból próbálná megrajzolni nemzetiségünk jellemét, fele­más képet alkotna. Mert, hogy a sok példa közli! csak egyet említsünk, tájegységeink lakói­éi Zs. Nagy Lajos, aki éles te­kintetű, érzékeny figyelője a mindennapok életének. Legtöbb írásának ő a közvetlen vagy közvetett alanya, de lehetne bármelyikünk, hiszen ugyanab­ban a valóságban élünk. Mi is naponta tanúi, sőt olykor elő­idézői vagyunk kisebb-nagyobb, bosszantó, fájdalmas, emberies­ségeit megkérdőjelező esetek­nek, eseményeknek. Csakhogy amíg mi ‘elsiklunk fűtöttük, vagy hamar elfelejtjük, Zs. Nagy Lajost nem hagyják nyu­godni. Megörökíti, ismét emlé­EMBERKE, KÜZDJ! ZS. NAGY LAJOS PRÓZAI) KÖTETÉRŐL nak, legkülönbözőbb rétegeinek eredeti, bölcs humorából keve­set vihetne át vásznára. Mint ha kedvének, kedvünknek nem lenne nyara. Pedig van. Öröm­mel vettük kézbe ennek leg­újabb irodalmi bizonyítékát, Zs. Nagy Lajos szatirikus írá­sainak, novelláinak gyűjtemé­nyét, Emberke, küzdj! címmel. Tehát próza/i kötetben talál­kozunk újra a költő Zs. Nagy Lajossal, aki — nagysikerű versesköteteiből tudjuk -- oly sajátos, furc.ja viszonyban él a világgal: szereti — támadó­állásból. Amelyből jól szem- ligyre veheti, és — mert nem passzív szemlélődő, nem is le­hetne az — apró, mergezett nyilakat lövöldöz torz jelensé­gei felé. Vagyis küzd a maga módján a „felfegyverzeít“ vi­lág ellen, egy egységesebb, lakhatóbb világért. (Amelyet talán még jobban tudna szeret­ni, és már nem is csak táma­dóállásból). Persze, tudja, hogy az egyenlőtlen erők küzdelmé­ben ő a gyengébb fél. De hisz a győzelemben, „abban, hogy élből a Földből mégsem csi­nálunk közönséges krematóriu­mot(Vasárnapi Űj Szó, 1975. III. 30). Harcához a természe­tének, groteszk életszemléleté­nek megfelelő fegyvernemeket választott: a gúnyt, az iróniát és a szarkazmust. Mesterien forgatja őket nemcsak a költé­szetében, prózájában is. A já­tékos lelkületű, dús képzeletü költő prózaíróként is, ha akar­ja, a feje tetejére állítja a va­lóság egy-egy kiszemelt darab­ját. A technika civilizációs be­teges tüneteiről, életünk elszo­morító jelenségeiről, a fonák­ságokról a szatíra stíluseszkö- fceivel hegyezi ki mondanivaló­ját — gyakran a képtelensé­gig, az irrealitásig túlozva. A kötet írásai rövidek, tömö­rek, tiszták. Bennük sokat és mindig valami lényegeset mond kőzetünkbe idézi őket, hogy ne felejtsünk, hogy legyünk mások, jobbak. Mert a világ túlmeoha- nlzáltsága, kaotikus volta elle­nére is emberközpontú. Színes, változatos, jól szer­kesztett kötetben lapozunk. Témák, arcok, helyszínek, han­gulati síkok váltakoznak gyors egymásutánban. Az írások nem­csak szórakoztatnak, lelkiisme­retünket is megmozgatják, gon­dolkodásra, önvizsgálatra kény­szerítenek. Zs. Nagy Lajos, mi­közben derülünk, a tudatunk­kal is játszik, önmagunkra vagy embertársainkra ismerünk töb­bek között akkor, amikor elbur­jánzott kóros magatartásfor­mákról ír, amelyek rontják az emberi kapcsolatokat és elide­genítik az embereket egymás­tól; amelyek megkeserítik éle­tünket. Ír például a durva ka­lauznőről, aki csak a presz- szóban tud kedves lenni, mo­solyogni, egy po'hárka konyak előtt, (Az idegességről); a fia­tal „doktor úrról“, aki egy öt­venhárom éves, munkában meg­fáradt, beteg embert leöregez, és nem akar elsősegélyt nyúj­tani, mert nem csúsztatnak a zsebébe borravalót (Felháborod­tam). Zs. Nagy Lajos érdeklő­déssel figyeli a nagyvilág ese­ményeit is. Elkedvetlenítik a háborúkról, a bombázásokról, a gyilkosságokról ás más, em­bertelen cselekedetekről érke­ző hírek. Egy tisztább, emberibb együttélésre vágyik. Derűs hangvételű karcolataiból ki-ki- sejíik a szomorúság, (Tervek a holdban, Derű, Vasárnapi séta, A repülő csészealjakról). Meg­lepő gondolattársítások, szelíd ellenpontozások növelik ex­presszív erejét, feszültségét ezeknek az írásoknak. De azok­ban a karcolatokban és no- vellisztikus humoreszkekben is föllelhetők, ’ amelyekben saját életének, riporteri munkájá­nak vagy riportútjain szerzett élményeinek egy-egy pillana tát rögzíti; vagy amelyekben belső, tudati történésekről ír — szellemes, "bájos, fanyar hu­morral. Ironikus, csipkelődő mondataival önmagát is célba veszi. Zs. Nagy Lajos akár ,,privát kínjairól“, akár választott té májának hőséről ír, rólunk ír, míndannyiunkról, a huszadik század, a technikai civilizáció küzdő „emberkéiről“. \ külön­féle jó vagy rossz helyzetek­ről, a mi helyzeteinkről, nem ritkán abszurd helyzeteinkről. És bízik, és biztat — amolyan „zsélyis“ módon. Az Emberke, küzdj! című kö­tetet hét novella egészíti ki. Mielőtt röviden szólunk róluk, idézzük a költő néhány monda­tát az említett Vasárnapi Új Szóból: „ ... Szeretek én ám minden írói és költőt, egy kíné telivel. Ki nem állhatom a hu- morlalan írói ... /í humortahin írásmű olvasása olyan, mint ho fűrészport rágcsálnánk.“ Nos, Zs. Nagy Lajos humorának jel­legzetes hideg és meleg színei a novellának is markáns je gyei. Novelláinak szereplői zilált lelkű, túlhajszolt, magánytól szenvedő egyensúlyukat vesztett emberek, akik önmagukkal sem tudnak mit kezdeni. Szerelem re, szeretetre vágynak, mint egyetlen menedékhelyre — hiá­ba. Akár elérik, akár nem: ve­szíteniük kell vagy maradniuk az elvesztő sodrásban, mert nem ők az urai cselekedeteik nek. Helyzetük, állapotuk, vi­selkedésük illusztrálására kép­szerű groteszk és abszurd ele­meket épít be 2s. Nagy Lajos, természetes könnyedséggel. No­velláiban minden megtörténhet, anélkül hogy erőszakoltnak vagy mesterkéltnek éreznénk. A szereplők gyakran metafo­rikus síkokban mozognak, és egyes szegmentumok esztéti­kailag súlyosabbá ős többjelen tésűvé válnak. (Zátony, Mit ugrálsz, Jónás?, A villamos). A villamos egyébként inkább egy remek kis abszurd drámának nevezhető, mint novellának. Ez úton szeretnénk rá fölhívni színházi szakembereink és iro­dalmi színpadi rendezőink fi gyeimét. Végezetül még annyit, hogy az Emberke, küzdj! szépen, gon­dosan kivitelezett kötet: Ko pócs Tibor munkáját dicséri. Ő készítette az Illusztrációkat is, amelyek egyszerűek, hangú latosak, az írásokhoz hangol­tak. Nélkülük szegényebb lett volna a könyv. így örömmel vet tűk kézbe, és élvezettel olvas tűk. (Madách, 1975). BODNÁR GYULA A PRÁGAI NEMZETI SZÍNHÁZ a szlovák fővárosban A Bratislavai Zenei Ünnepségeken vendégsze­replő operaegyüttesek sorát a Pirágai Nemzeti Színház zárta le. Cseh vendégeink Dvofák egyik legnépszerűbb művével, a Jakobinussal mutat­koztak be a szlovák főváros közönségének. Kár, hogy a meghirdetett másik előadásuk a fősze­replő váratlan megbetegedése miatt elmaradt. A Hippodamia halála című melodrámát ugyanis nagy érdeklődéssel vártuk, mert Fibichnek ezt a művét nálunk eddig még nem játszották. Dvofák Jakobinusának előadását nagy ér­deklődés előzte meg, amit elsősorban azzal magyarázhatunk, hogy a prágai felújítása né­hány héttel ezelőtt volt. Nem mellékes szem­pont az sem, hogy ezt az operát immár negyed évszázada nem játszották Bratislavában. A Jakobinus a Rusalka után a zeneszerző leg­sikerültebb és legtöbbet játszott operája. Népi ihletésű, érthető zenemű a szó legnemesebb ér­telmében, amely a cseh ember jellemző tulaj­donságát emeli ki, humoros, szellemes jelenetek­ben. A rokokó kori tipikus kisvárosi környezet­ben játszódó történet a cseh nemzet zeneszere- tetét is hangsúlyozza. A megkapó jeleneteket Dvofák muzsikája teszi még varázslatosabbá. A sorrendben a tizenegyedik prágai felújítás rendezője Karol Jer nek volt, a díszleteket Kvé- toslav Rubenik érdemes művész készítette, míg a zenei betanítást Jozef Kuchinka végezte el. Jer- nek rendezése nem sokban tér el a már látott Jakobinus kreációtól. Hű maradt a már kialakult hagyományokhoz és bőven merített Dvofák uta­sításaiból is. J érnek rendezésében mindennek megvan a megfelelő funkciója, logikája. A ren­dező szorosan együttműködött a díszlettervező­vel, s ennek az eredménye, hogy az előadásnak megfelelő légköre, hangulata és végső seron si­kere van. Kvötoslav Bubeník díszletei tág teret nyújtanak a játékhoz. A díszletek élénk színe és a fényeffektusok ugyancsak hozzájárulnak a megfelelő légkör kialakításához. A Jakobinust — miként más operákat Is — ezúttal szintén kettős, néhány esetben pedig hármas szereposztásban játsszák. Tulajdonkép­pen helyes megoldás ez, hiszen a társulat élen­járó művészein kívül a fiatalok is megfelelő le­hetőségekhez jutnak, töretlenül fejlődhetnek és bizonyíthatják képességeiket. Emiatt azonban egy-egy előadás színvonala jórészt a szereplők­től, pontosabban az adott szereposzlástól függ. Sajnáljuk, hogy prágai vendégeink nem a lég erősebb összeállításban jöttek Bratislavába, hi­szen olyan neves művészek hiányoztak, mint K. Berman, I. Zídek és R. Turőek. Több esetben így csupán átlagos teljesítmény tanúi lehettünk. Benda szerepében a még mindig fiatalos Benő Blachut jól kidolgozott és kellő temperamentu mű alakítást nyújtott. Ladislav Neslu/ba Filip porkoláb szerepében inkább .i hangjával tűnt ki, mert a színészi meg jelenít ős sok kívánnivalót hagyott maga után. A fiatal művészek közül Jaroslav Majtncr (Bohus) és M arcéi a Maehotko vá (Julié) keltett .elsősorban megérdemelt fi­gyelmet. Többet vártunk viszont Anna Bortlová tói (Terinka), Miroslav Svejdcj/ól és Rudolf Jedliőkától (Vilérn gróf), akiknek énekesi és színészi teljesítménye csupán átlagos volt. Jo zef Kuchinka zenei betanítása becsületes, pre­cíz művészi munka. A kifogásunk csupán annyi, hogy több esetben nem éreztette kellőképpen Dvofák muzsikájának lirizmusát és humorát. A Jakobinus előadását az említett hibák elle­nére is örömmel fogadtuk, s reméljük, rövidesen ismét sor kerül a Prágai Nemzeti Színház ope- raegyüitesének bratislavai vendégjátékára. Külö nősen a már említett Fibich művet, valamint Cikker operáját, a Coriolanust tekintenénk meg szívesen. ALFRÉD GABAUER ÚJ FIL MEK KÉT FÉRFI AZ ÉRKEZÉSÉT JELENTI (cseh) Félkész áru, illetve félresike­rült vígjáték. így summázhat- nánk az új cseh film „értéke­it“. Mert mi tagadás, két fér­fi az érkezését jelenti című film mind a mondanivalóját, mind a téma feldolgozását te­kintve mellékvágányra siklott. Mert miről is szól a film? Egy félszeg és tapasztalatlan fiatalember, Valenta bevonul katonának. Megismerkedik egy lánnyal, s amikor a dolgok már a legjobb úton vannak, kide­rül, hogy a hőn szeretett kedves leányanya. Ennek ellenére Va­lenta hajlandó őt feleségül ven­ni. Esküvő után az asszony azonban visszatér a gyermek apjához. Valenta viszont a gyermeket nem hajlandó áten­gedni a szüleinek. A sztori vázolása után tu­lajdonképpen nem lenne érde­mes á filmről több sznt~vosztó­ba; tó el erről a filmről. Az al­kotók ennek a célnak felszí­nes ábrázolásmóddal és muta­tós hatásokkal akartak eleget tenni. S ez annál érthetetle­nebb, hogv a filmet olyan te­hetséges rendező alkotta, mint Václav Vorlíöek, akinek nevé­hez több sikeres vígjáték fű­ződik. A filmnek nincs igazi mély­sége, az egyes szereplők cse­lekedetéből hiányzik a motivá­ció, a műfaj meghatározhatat­lan, a néző nemigen tudja el­dönteni, hogy melyek a komoly részek, s melyeket szánták ne­vetésre. Rokonszenves, bogy az alkotók szólni akartak a fia­talok életének problematikus kérdéseiről is. Sőt, még azt is megnyerőnek találjuk, hogy a komoly dolgokat vidáman akarták „tálalni“. Az életszerű­séget, a problémák megoldását Jaromir Hanzlik a cseh film egyik jelenetében getni, ha nem vetődne fel a történet etikai és erkölcsi ol­dala. A szocialista művészet •— tehát a filmművészet — célja mindig is az volt és lesz, hogy gazdagítsa az ember érzelmi életét, formálja erkölcsi arcu­latát, kellemes szórakozást nyújtson és gondolkozásra kész­tessen. Márpedig mindez a leg­jobb szándék mellett sem mond­azonban nem így képzeljük el. Mert az effajta ábrázolásmód­nak nem sok köze van az iga­zi művészethez. így aztán nem csoda, ha az egyébként jóne­vű ás valóban tehetséges szí­nészek, (Jaromir Hanzlik, Jor- ga Kotrbová, Josef Somr, Stel■> la Zázvorková, Vladimír Mén- kik) nem tudtak mit kezdeni szerepükkel. Az amerikai western egyik kockája; a képen Jane Fonda Mesterségbeli tudással ké­szült western, pontosabban a vadnyugati kalandfilmek paró­diája ez az amerikai film. Fl- liot Silverstein paródiája igen hatásos: az amerikai vadnyu­gatról kialakult évszázados mí­toszokat rombolja, a legendá kát oszlatja szét. Humorosan, ironikus hangvé­telben meséli el egy fiatal ta­nítónő, Catherine történetét. A fialal teremtés békésen élt ap­ja farmján mindaddig, míg ide­genek szemet nem vetettek földjükre. Cat, hogy védje ap­ját a betolakodóktól, felkere­si ;,a dicső idők“ egyik mester- lövészét és segítségét kéri. Kid csillaga azonban már letűnt, akárcsak a dicső múlt. Hová lett boszorkányos ügyessége? A mesterlövészt már csak a nosztalgia és az ital élteti. A leány, az apja meggyilko­lása után bosszút esküszik és Cat Ballou néven bandát ala­kít. Elképzelése^ enyhén szól­va is nevetségesek, úgy tűnik, mintha még minTlig a régmúlt időkben élne s nem veszi észre, hogy a vadnyugat felett is el­járt az idő, oda is betört a ci­vilizáció. Cat a bandájával vo­natot rabol, de rajtakapják. Ha­lál vár a fejére, s már-már fel­akasztják, amikor... Cat balladáját Nat King Colé neves néger dzsessszénekes ad­ja elő. Catet pedig nem kisebb híresség játssza, mint /ane Fon- da. Kidet, a mesterlövészt l-ee Marvin alakítja, aki teljesít­ményéért Osoar dijat kapott. Kár, hogy a film tízéves késés­sel kerül forgalmazásra; bár kiállta az idő próbáját, egy-egy részén azért mégiscsak érző­dik az idő vasfoga. —j/m—• m 1975­X. 28. A NYUGAT LÁNYA _____________________(omerikoi)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom