Új Szó, 1975. október (28. évfolyam, 231-257. szám)
1975-10-26 / 43. szám, Vasarnapi Új Szó
a®« A mai kereszténységről szóló valamennyi tanulmány, eszmefuttatás általában problémákról, sőt válságról beszél. M. Schooj holland teológus megállapította, hogy „az utóbbi időben az egész keresztény világban napról napra erősebben rendülnek meg a kereszténység alapjai". A „válság“ szót, amelyet még nemrégiben „az ellenség pro- pagandisztikus kitalálásának“ tartottak, kivették az idézőjelek közül, és állandóan ott szerepel az egyházi közírók szótárában. Egyesek közülük úgy vélik, hogy a „növekedéssel járó válság“ ez, másod azonban (ós ez a vélemény a jellemző) azt mondják, hogy az egyház válságáról, a keresztény tudat és az egyházi struktúra válságáról van szó. A kritikusan gondolkodó hívők, ahogy azt az egyik teológus kifejezte, „az értelem lehetetlen áldozataivá“ lettek. A helyzetet jól jellemzik t* keresztény szerzők munkáinak már a címei is: Egyházi tanítás — a hívők kétkedése. Meghalt az isten, Valláson kívüli kereszténység, Kereszténység az egyházon belül, és így tovább. A társadalmi haladás ellentmondásossága és dinamikája s az emberek élet és gondolkodásmódjában ezzel kapcsolatban bekövetkezett változások arra késztetik a keresztény egyházakat, hogy „elmélyítsék tudatukat önmagukról“ és elgondolkozzanak a tömeges ateizmus tényén. Az egyházi diagnosztika megállapítja, hogy a „modern kor“ feltételeinek átható befolyása van a vallási életre is. és oda vezetnek, hogy „egyre nagyobb tömegek szakítanak gyakorlatilag a vallással“. Szűkülnek a vallás szociális befolyásának lehetőségei, csökkennek társadalmi funkciói, csökken azoknak az országoknak a száma, ahol a vallásnak privilegizált ideológiai befolyása van, csökken az egyházak politikai és erkölcsi tekintélye stb. Amíg az első vatikáni zsinatot közvetlenül megelőző években (1869—1870) a világ lakosságának mintegy egynegyede volt katolikus, addig 100 ével később ez az arány (egyházi források szerint) kb. 16 százalékra csökkent. Egyre kevesebben hisznek a mennyben és a pokolban A szekularizációs folyamat (a világi gondolkodásmód elterjedése) különösen erősen azokban az országokban nyilvánul meg, amelyek a szocializmus építésének útjára léptek. így a Szovjetunióban ateista meggyőződésűnek vallja magát a felnőtt lakosságnak hozzávetőlegesen 70 százaléka, az NDK-ban pedig a lakosságnak 70—75 százaléka. A vallásossággal kapcsolatos szociológiái felmérések eredményei Szlovákiában azt mutatják, hogy hívőnek vallja magát a felnőtt lakosságnak kb. 55 százaléka. Figyelemre méltóak a tőkésországokban végrehajtott felmérések eredményei. Egy, az USA-ban végrehajtott közvéleménykutatás eredményei szerint a felnőtt lakosságnak 75 százaléka állítja, hogy a vallás általában elvesztette rá a befolyását. Egyházi lapok szerint Franciaországban a megkereszteltek száma a lakosságnak állítólag 80 százalékát teszi ki, de csak 20 százaléka tesz eleget rendszeresen vallási kötelezettségének. F. Haarsma keresztény szociológus megállapította, a holland katolikusod körében a vallási elképzelésekről végzett összehasonlító felmérések azt mutatják, hogy „egyre kevesebben hisznek a mennyországban és a pokolban“. A fejlődő országok egyre növekvő számú lakossága vagy egyáltalán nem kerül kapcsolatba a keresztény tanítással, vagy elutasítja ezt, mint a fehér gyarmatosítók ideológiáját. P. Arrupe, a jezsuiták rendfőnöke (generálisa) azt mondotta, hogy „az ateizmus világproblémává nőtte ki magát“ és hogy „egyre nagyobb erővel hatol be Ázsia és Afrika világába“. A szekularizációs irányzatok az egyház belső életét, ügyeit is érintik. Igen sok szó esik az egyház hierarchikus felépítésének válságáról, s ugyanakkor, ami ugyanennek az éremnek a másik oldala, a papság fegyelmének és tekintélyének válságáról. Egyre több az olyan lelkipásztor, aki (az egyház beleegyezésével vagy anélkül) megválik hivatásától. Számos országban lényegesen csökkent a papi hivatás iránt érdeklődők száma. Ellentétek alakulnak ki egyrészt az alsópapság és a laikusok, másrészt a felettes egyházi hatóságok között. Konfliktusok alakulnak ki a papi hierarchián belül is, amiről a IV. püspöki zsinat (1974) is tanúskodik, amelynek folyamán kezdett jelentősen érvényesülni a „harmadik világ“ papjainak specifikus súlya A mai kereszténységen belül mutatkozó belső differenciálódás rendkívül súlyos bizonyítéka a politikailag szocialista orientációjú „baloldali“ irányzatok keletkezése. A jelenkori kereszténység válsága nem véletlen és nem átmeneti jelenség, hanem (ahogy azt a kommunista és munkáspártok 1969. évi moszkvai nemzetközi értekezletének zárónyilatkozata hangsúlyozta) aláássa ősi koncepcióját és kialakult struktúráját, a kereszténységnek a lényegét érinti. Ezt a válságot az ellentmondások törvényszerű következményének lehet tartani az egyházak konzervatív szociálpolitikai magatartása és a társadalmi haladás között, amelynek előharcosa a munkásosztály. A kereszténység válságának alaptényezői közé tartozik a kapitalizmus általános válsága ós az Októberi Forradalom győzelmével kapcsolatos forradalmi történelmi események. A szocialista építés gyakorlati sikerei a Szovjetunióban és más országokban a polgári társadalom által „természetesnek“ és „öröknek“ hirdetett egyházak diszkreditálásához vezettek. Nem kis szerepet játszott e tekintetben a Vatikán fasisztabarát, harcos antikommunista és szovjetellenes magatartása. A haladást nem lehet megállítani Az egyházi-vallási komplexum válságát azonban semmi esetre sem lehet azonosítani az ideológiai defenzívával. A kereszténység továbbra ts befolyásos felépítményi intézmény marad az osz- tálymegosztottságú világban. Ahogy mindig is igyekezett alkalmazkodni a mindenkori viszonyokhoz és ideológiájának béklyóiba vetni őket, úgy ma is erre törekszik. A jelenkori kereszténységre is érvényes Marx és Engels diagnózisa, amely szerint „a társadalmi viszonyok minden nagy történelmi változásával egyszersmind változásokra kerül sor az emberek nézeteiben és elképzeléseiben is, így tehát vallási elképzeléseiben is“. A kereszténység hivatalos szószólói tudatában vannak annak, hogy visszavonhatatlanul elmúlt az „Index“ (tiltott könyvek jegyzéke) és a „Syllabu“ Ideje, s hogy már nem lehet megtiltani vagy tétlenül nézni a haladást. Ezért hangsúlyozzák, hogy az egyháznaik a kor égető kérdései felé kell fordulnia és hivatásának magaslatán kell állnia. A válság leküzdésére és egyszersmind a keresztény ideológia hatékonyságának növelésére irányuló jelentős kísérlet volt a II. vatikáni zsinat (1962—1965) ós bizonyos értelemben az Egyházak Világtanácsának 1968-as uppsalai általános zsinata is. Mindkét zsinat (amennyiben összehasonlíthatók) a tanítás, a hit és a szervezeti felépítés „megújításának“ jegyében folyt le, tekintettel a világra, amely „felnőtté“ vált. (D. Bonhoefjer). Az egyházaik, amelyek hírhedtek a progresszív változásokkal szembeni ellenállásukról, szeretnének „élő sejtekké lenni az emberiség egészében“. Kezdik hirdetni, hogy „a haladás és a fejlődés eszméi helyet kapnak az egyházi tanításban“ (az öröm és a remény elve). A protestantizmus kebelében a „megújhodás mozgalmának“ s annak szükségességéről beszélnek, hogy „meg kell nyitni a vallást a változtathatatlan lényegéről szóló mai magyarázat előtt“. Helyesen kell értelmezni az ún. aggior- namentot (korszerűsítést); ez nem jelenti a kereszténységnek a világhoz való egyoldalú alkalmazását. Igaz értelme — eszmei-politikai: kiindulási pontja kell, hogy legyen az „evangelizálásnak“ és a jelenlegi világ képe alkalmazásának az egyház arculatához. A megváltozott és változó szociális és kulturális feltételekhez való alkalmazkodás egyik alapvető formája a kereszténység modernizálása. Rendkívül bonyolult folyamat ez, amely nem ritkán a „progresszivistákés a „konzervatívok“ közötti ellentétek útján megy végbe. A kereszténységben jelentkező új formák értékelésekor szem előtt kell tartani ezek apologeti- kus jellegét, s egyszersmind különbséget kell tenni aközött, ami egyházilag kötelező és aközött, ami az „újítók" követelménye. Az elméleti vallási tudatban végbemenő változásoknak nem mindig kell, hogy megfelelő visszhangja legyen a tömeges vallási tudatban, amelyben — a körülményekhez képest — megrnarndnak a hagyományos elképzelések. Megmarad azonban ténynek, hogy a keresztény egyházak ideológiájuknak igyekeznek érvényt szerezni, mégpedig olyan formában, amely tekintettel van a „modern civilizációra“. Az aggiornamento kiterjedt és bonyolultan differenciált spektrumában egész sorát lehet megkülönböztetni az egymástól kölcsönösen függő és egymást kölcsönösen kiegészítő jelenségeknek. A „megújhodási“ mozgalom egyik vezérmotívuma az a törekvés, amelynek célja intellektualizálni a vallást és vonzóbbá tenni a kritikai gondolkodású keresztények számára. A keresztény teoretikusok e célra a filozófiai idealizmus különböző formáit használják fel (pl. a kereszténység egzisztenciali- zálását); az eddig általános érvényességű tomizmust modernizálták, vagy a teilhardizmussal stb. cserélték fel. Vannak kísérletek a bibliai történetek „de- mitologizálására“, ami a bibliát illeti, megszűnőben van a sző szerinti ragaszkodás a bibliai szövegekhez, és elterjedőben van szabadabb, „korszerűbb“ magyarázata. Minden ilyen kísérlet fölött azonban éberen őrködik az egyházak tanítói tekintélye. Az egyházak — átértékelve viszonyukat az ateizmushoz — bevallják, hogy részben ők is hibásak ennek kialakulásáért. Miután sikertelen volt az ateizmus teljes és éles elvetése (amely olyannyira jellemző volt az utolsó Piusok főpapi tevékenységére), megindultak a kísérletek az ateizmus belső bomlasztá- sára és arra, hogy kézbe vegyék mint a „kereszténység szekularizálásának“ különleges esetét. Ezzel egyidejűleg megváltoztak az istenről és az emberről alkotott híigyományos elképzelések is; kiemelték az isten párbeszédét az emberrel; bizonyos mértékben „lágyult“ az abszolút ellentét az isteni és az emberi között, úgyhogy most úgymond „összeolvad, átfedi egymást a földi és az égi“. A marxista—leninista kritikának ezzel összefüggésben egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteni ezeknek a módosításoknak ideológiai értelmét, amelyre V. I. Lenin a forradalmi hullám 1907-ben bekövetkezett apályának idején rámutatott. Egy Gorkijhoz intézett levelében azt írta, hogy az akkoriban elterjedt „istenkeresés“, illetve „istenalkotás“ a teizmus erősítésének érdekében igyekezett megfosztani az isten eszméjét minden „elavulttól“ és „primitívtől“ , és oda irányult, hogy a túlhaladt hagyományos istenképzet elfogadhatóbb formában, vagyis mint „a szociális értéket felébresztő és szervező eszme“ jelenjék rneg újra. Ezzel akarták jobban biztosítani a vallási ideológia osztálykiszolgáló szerepét. A modernizálódás folyamata elől nem térhetett ki az egyház belső szervezete és működése, de ennek irányító központja, a Vatikán sem (püspöki zsinatok életre hívása, az olyan népszerűtlen intézmények, mint a Szent Offi- cium, Tiltott könyvek indexe eltörlése, új kongregációk, titkárságok, bizottsá gok stb. szervezése). Az egyház válságára való tekintettel kezdtek nagyobb gondot fordítani a laikusok szerepére. A II. vatikáni zsinat határozatai értei mében a laikusok alapvető tényezői kell hogy legyenek a világ „evangeli- zálásának“. A liturgia, a szertartások területén végrehajtott újításokat ugyan nem lehet a vallási élet leglényegesebb megnyilvánulásának tartani; helytelen lenne azonban alábecsülni jelentőségüket, mert ezek is fontos eszközei a vallási ideológia terjesztésének és szilárdításának (a templomok, az istentiszteleti helyek modernizálása, a mise „demokratizálása“, a nemzeti nyelvek használata a szertartásoknál, a helyt szokások tiszteletben tartása stb.). A vallás presztízsének csökkenését meggátolandó, és annak érdekében, hogy egységes frontot alakítsanak ki az „istentelenek világával“ szemben, a keresztény egyházak elállták a kölcsönös ellentétek szitásától. A zsinati terminológiában a protestánsok úgy szerepelnek, mint „különvált testvérek“ Az általános érdekek odavezettek, hogy a Vatikánnak felajánlották a (protestáns) Egyházak Világtaiiácsában való tagságot. A szocialista program megvalósítása a Szovjetunióban és más országokban, valamint a marxizmus—leninizmus eszméinek vonzó ereje és forradalmasító szerepe a tőkésországokban és a „harmadik világban“ arra késztette az egyházat, hogy vizsgálja felül és újonnan fogalmazza meg szociális tanításának egyes aspektusait. Például a Mater et Magistra körlevél a „népi kapitalizmus“ előnyeinek elismerésével nem az „új kor gazdasági és szociális újjászületésének alapokmánya“, aminek az egyház propagandistái minősítették, hanem a burzsoá reformizmus alapokmánya lett. A „szociális kérdés“ megoldásának keresztény tervezete az emberi személyiség misztifikált, absztrakt, nem osztályjellegű felfogásán alapszik. „A kiegyensúlyozatlanság, amiben a mai világ szenved, összefügg a mélyebb kiegyensúlyozatlansággal, amely az emberi szívben gyökerezik“ — így szól a inai kereszténység szociálreformista mottója. A lényeg változatlan A modernizálási irányzat a jelenkori keresztény egyházakban olyan jelenség, amelynek messzire ható az ideológiai jelentősége. Ha a tudományos ateista nevelés hatékony akar lenni, ezt tekintetbe kell vennie, anélkül, hogy valamiképpen is túlbecsülné jelentőségét. „A modernizált vallás különböző formát elleni harc — írta J. Jaroszlavszkij, a szovjet ateista front élenjáró képviselője — sokkal nehezebb, de még szükségesebb, mint a primitív vallásosság elleni harc.“ Semmiképpen sem változik ugyanis a jelenkori vallás jellege; a legradikálisabb „újítási“ tervek hátterében is ott van az elméleti feltételezés, hogy ;,az igazi fejlődés nem tud kiküszöbölni, sem megváltoztatni lényeges dolgokat“. A II. vatikáni zsinat után az egyház ugyan igyekszik sokszor új utakon haladni, de alapvető céljai ugyanazok maradnak. % Bizonyságul szolgálnak erre egyebek között a Portugáliában lejátszódó események is, ahol a katolikus klérus nyíltan kiállt az ellenforradalmi akciók támogatására. A Le Mond francia polgári lap ezzel kapcsolatban ezt írta: „A katolikus egyház, amely 15 hónapon át burkoltan fenyegetett az új rendszer ellen, az ország északi részén élére állt a kommunisták elleni keresztes hadjáratnak. A portugál egyházi hierarchia eddig megmaradt régi biztonságának fogságában. Megbízhatóan támogatta Salazart és a gyarmati háborút egy olyan országban, amely hivatalos adatok szerint 80 százalékban katolikus, megcsontosodott elvekhez ragaszkodott, és ellenséges érzületet táplált mindenfajta reformmal szemben.“ Az egyház szociális szerepének értékelésekor teljes mértékben megnyilvánul annak a lenini elvnek a jelentősége, hogy a politikai klerikalizmus célja a „keresztény társadalom“, vagyis a kapitalista társadalom védelme a szocializmussal szembeni ellensúlyként. Ez az elvhű hozzáállás nemcsak hogy nem zárja ki, hanem egyenesen feltételezi a jelenkori kereszténységben végbemenő bonyolult diferenciálódás ismeretét. A nemzetközi munkásmozgalom minden alkalmat felhasznál a kommunisták együttműködésére a keresztények demokratikusan gondolkodó rétegeivel, és igyekszik bekapcsolni őket az imperializmus és a háború ellen, a demokráciáért és a békéért folyó harcba. A kommunista pártok képviselői örömmel vették tudomása' o keresztény egyházaknak a békeerők moszkvai kongresszusán való részvételéi, ugyanúgy, mint azt a támogatást, amellyel a keresztény békemozgalom az európai biztonsági és együttműködési konferencia -helsinki záróközleményében kifejtett elvek iránt viseltetik. A marxisták és a keresztények közötti dialógus magvát nem az alapvető teológiai kérdésekről folyó viták, hanem a jelenkori világ égető problémái képezik. Dr. JOSEF KAROLA A földiek és az égiek összeolvadása?
