Új Szó, 1975. október (28. évfolyam, 231-257. szám)
1975-10-19 / 42. szám, Vasarnapi Új Szó
A Dél-jemeni Nemzeti Olajtársaságnál és a kikötőben tett kirándulás eszembe juttatja azt, amit a mezőgazdasággal kapcsolatban mondtak több ízben is Adenben: „Le- hetőségeink nagyobbal:, mint ameny- nyit hasznosítani tudunk belőlük.“ A lehetőségek újabb birodalmát jelenti a város egyik legrégibb ipari üzeme, a sólepárló is. A sólepárló telepekre elhagyott medencék mellett, különösen vigasztalan tájon vezet az út. Sheik Ottóméin lápos sós nyúlványait elhagyott, kiderült párlómedencék szegélyezik: ma'I kilencven évvel ezelőtt ezen a környéken indult meg a sótermelés. A medencék, a gyűjtőhalmok ma már a jelenlegi üzem elszórt előőrsei a műút mentén. A telep központjában, pálmafák árnyékában, mint egy vidéki szultáni kúria, húzódik meg a vállalat kőn; pontja. Dr. Awiar Dilsoz vezérigazgató légkondicionált Irodájában fogad. Elegáns, ötven körüli úr, ha a világ bármely más pontján találkozom vele, és ha szemmel kell felbecsülnöm a foglalkozását, a kereskedő szakma mel’stt szavazok. Valóban, mindjárt a s-jkereskedele.n helyzetéről, problémáiról beszél. — A munka itt indiai kezdeményezésre indult annak idején, kifejezetten export-elképzelések alapján. Fölén Indiába szállítottak az első években. Ez maradt az exportszállítmányok jő célpontja akkor is, amikor egy olasz vállalat vette át a kitermelést, de az olaszok Kelet-Ázsiába, Afrikába is exportáltak. Az angol gyarmati uralom alatt sokáig egyedül ez az üzem képviselte a nagyipari termelést. A második világháború után azonban megváltozott a kereskedelmi helyzet: az azóta függetlenné vált India maga is exportál, nem is szólva Kínáról. Leállt az üzlet: 1969-ben az olasz vállalat bezárt. 1970-ben államosítottuk a telepet, arr.ely ’Iső világháború-korabeli technikával bajlódik. Korszerűsíteni kell, mert a jelenlegi finomítási színvonal már nem üti meg a nemzetközi i.iércét, és százezerszám állnak raktárainkban az eladatlan zsákok. Két lehetőségünk van pillanatnyilag: vagy ENSZ-, esetleg más segéllyel, kölcsönnel fejlesztjük a jelenlegi telepeket, vagy pedig felújítjuk a termelést az elhagyott Little- Aden-i sómezőkön. A jó minőségű termék természetszerűleg most is exportálható: Iapán és Észak-Afrika piacai várják az adeni sót. A sói. párló tizenöt négyzetkilométernyi területén Abuul Rauf Abdul Rahman termelési igazgató kalauzol. Végigjárjuk a nagy, természetes tartályokat, ahol egy két hónapig párolog a só, hogy kisebb tartályokba kerülve, előkészíthessék a finomításra. Maalla, Aden üzleti negyede mostani technikánk nemcsak nagyon balesetveszélyes, de hatástalan is. A gyár leltári összértéke 25 ezer dinár. Termékei — hát nem is nagyon kelnének el másutt. Mégis később láttam néhány darabját „külföldön“, Dhofarban, az omani partizán harctéren, a szabadságharcosok sátraiban. Az indiai származású igazgató megáll mellettem, amikor lehorgonyzok a présgép előtt, és számolom, hány tálat, illetve tálnak szánt lemezt ront el a gépezet. — Azért itt már nemcsak a gépeket, az embereket is „korszerűsíteni“ kell — bukik ki belőle, amikor végre a nyolcadik hiábavaló próbálkozás után csak világra jöu egy hibátlan darab. EGY MODERN ÜZEM Kétszázötven ember dolgozik a telepen, amely agyonhasznált csilléivel rozoga iparvágányaival úgy fest, mint egy reménytelenül szétrozsdásodott pokolbejárat. A só marja, rozsdásítja a szerszámokat, a felszerelési tárgyakat. És beleeszi magát a bőrbe, a ruha alá, szétmállasztja a lábbelit — amelyet itt, ezen a munkahelyen még a legszegényebb munkás sem nélkülözhet. Az évi (1973) terv 150 ezer zsáknyi só kitermelését és csomagolását írta elő, de mint az igazgató mondta — ki tudja, hová szállítjuk majd? Az elmaradottság pénzbe kerül, márpedig a korszerűtlen tisztítóberendezések miatt a mi sónk színes, vöröses, további finomításra szorul, és töröltek bennünket a kedvezményezett sóexportáló országok listájáról, amelynek magasabb árat fizetnek. A sólepárló ingoványos földnyelvekkel kapcsolódik Aden többi részéhez, a városszélhez, ahhoz, ami közigazgatásilag még a fővároshoz tartozik — az Első tartományhoz, összeér a sósivatag és a homoksivatag. A kopárság, a pusztaság — és egy újabb reménység. AMCO Az Ipari- és Közgazdasági Minisztériumban egy közgazdasági eszme- futtatást hallgatok meg, mielőtt elindulunk az AMCO, az Arab Gyufagyár megtekintésére. Az állami -magán vegyes vállalat iskolapéldájaként emlegetik az Arabian Match Companyt, amely Indulása pillanatában megszabadult mindenfajta idegesítő konkur- renciátólf Ahogy feketecímkés dobozai megjelentek a piacon, abban a pillanatban el kellett tűnniük az importalt vöröscímkés gyufaskatulyáknak. A gyár egyetlen nagycsarnokában a főmérnök kalauzol. Importgépek aprítják az importfát, import-technológia alapján készítik elő az importvegyszert. Csak az iparszervezési módszereket nem importálták sem Japánból, sem Kanadából, a gépekkel együtt, mert a gépek nem illeszkednek semmiféle összehangolt termelési ciklusba, az anyagot köztük kézzel mozgatják. De hát ez a legkevesebb: itt igazán nincs munkaerőgond. A mérnök bevezet az igazgatói irodába, ahol két íróasztal és két direktor trónol. Az egyik képviseli az alapító magántőkét — a másik az államot. A tőkés igazgató, Szaleh Szalim Bathawab, nemcsak a gyufagyárat vezeti, ő reprezentálja a magánvállalkozást a Nemzeti Dohány- és Cigarettagyárban is. Kelet-Afrikából telepedett vissza Adenba, és hozta a pénzét is. Száz- húszezer dinár kellett a gyár alapításához, ehhez az állam adta a telket, Szaleh pedig az összes pénzt. Az alapítólevél szerint a vállalkozás 80 százaléka az övé — 20 százaléka az államé. Ebben az arányban osztoznak meg a hasznon is, lega4ábbis addig, míg a befektetett tőke meg nem térül. Akkor aztán megváltozik az arány — érvényre jut majd az állam túlsúlya. ■* Szaleh Szalim Bathawab bízik a rendszer erejében, és adott szavában. Szinte sértésnek veszi, amikor ez ügyben kérdezgetni próbálom. Üzleti érveket hoz fel, amelyek egyébként szívesen hangoztatott hazafisága mellett az ő érdekeltségéről is elég meggyőzően hangzanak. — Innen elmenekült a tőke, eltűnt a konkurrencia. Lehetőség van arra, hogy más vállalkozásba is bekapcsolódjak. Nincs itt versenytárgyalás, meg ilyesmi! Viszem a pénzt — és fogadnak. Sokat érnek az üzleti kapcsolataim is. A disszidensek ezektől is megfosztották az országot. A gyár — két műszakban hatvan munkást foglalkoztat — egészen kis vállalkozás. Alkalmazott itt mindenki — a tőkés igazgató csakúgy, mint az állam. Szaleh a profiton kívül fizetést is kap. „Bére“ ötszöröse a mun- kásfizetés-átlagnak. De máris jól vizsgázott iparszervezőként: a gyár elkészülte utáni negyedik hónapra már mindenki tudta feladatát, ismerte munkájának legapróbb technikai trükkjeit, fogásait is. A cégszerű aláíráshoz mindig szükséges az ő kézjegye — és távollétében csak két igazgatótanácsi tag helyettesítheti. Tervei felől érdeklődöm. — Fejlesztjük majd ezt az üzemet is. Ügy tervezzük, hogy előbb-utóbb 300 ezer dinárra emeljük az alaptőkét és abból 51 százalékkal részesül az állam, 49-cel meg én. ALUMÍNIUM- IPAR Az ütött-kopott gyárat 1922-ben alapították, az idő tájt szerelhették fel benne a legmodernebb gépeket is. Présgépek ezek, sajtoló-, nyomó-ko- losszusok, amelyek az importált — Ausztriából, Japánból, Hongkongból hozott — alumíniumlemezekből lavórokat, köpőcsészéket, teáskannákat, lábosokat, fazekakat készítenek. Szíjáttételek sisteregnek az emberek feje felett — csattognak a kerekek, mint egy régi-régi cséplőgépen. — Belső piacra termelünk — mond ja kísérőnk, egy technikus —, és már itt az ideje az automatizálásnak. A Egyik legizgalmasabb adeni „ip-arí kirándulásunk“ aztán másnapra maradt, — mert mindennel végeztünk, a Cola- és Üdítőitalgyárban már befejezték a munkát. A gyárat 1961-ben alapította»;, és pontosan tíz esztendeig volt magánkézben. A Canada Dry, a Pepsi-Cola és a Coca-Cola harcolt itt az üdítőital-piacért — méghozzá mint a muzulmán világban, tehát a szeszmontes italokat igénylő környezetben természetes — tetemes haszon reményében. A függetlenség után a tőkés tulajdonos Szaúd-Arábiába emigrált — ügynökei azonban Adenben is remekül képviselték érdekeit. Az ügynökök az alapító okmányokra hivatkozva, rendszeresen gondoskodtak a tőkeátutalásról, majd pedig alap- anyaghiányt emlegetve, csökkenteni akarták a termelést. — Valamennyi üzemben az volt az ellenség módszere, hogy a síbolás mellett szándékosan apasztani akarta a termelést? — kérdeztem hitetlen- kedve, de újdonsült barátaim nem vállalkoznak nagyobb arányú általánosításra, inkább azt javasolják, majd az üzemekben, a műhelyekben nézzünk utána, mi is történt akkor, és mi a helyzet ma. A gyárban Szaleh Ahmed Abdullah felügyelő ott folytatja a tájékoztatást, ahol abbahagytuk előző nap a beszélgetést. — Szabotázsra gyanakodtunk, ezért ellenőrző bizottságot szerveztünk. A dolgozók kézbe vették a technikai irányítás mellett a gazdasági ügyintézést is. Es meglepő dolgok derültek ki. Az innen kicsempészett tőkéből a volt tulajdonos Szaúd-Ará- biában két üdítőital-gyárat alapított. Pedig ez itt, ahol beszélgetünk most — valóban gyár, nagyüzem Automata gépsorok gondoskodnak az üvegek tisztításáról, fertőtlenítéséről, laboratóriumokban elemzik állandóan a kikevert alapanyagot, jól megszervezték a karbantartást is. Ez a gyár állhatna a világ bármely sarkában, — mindenütt korszerű üzem benyomását keltené. — A volt tulajdonos rafinálton intézte a pénzügyeit. A dolgozóknak például nem készpénzben fizetett, hanem csekkeket adott, azzal az ígérettel, hogy majd a jemeni állam beváltja, és így jutnak munkabérükhöz. Emellett eladósodott még a kiskereskedőknél is, őket is becsapta. Bejárjuk a gyárat: tisztaságtól ragyognak a gépek; az emberek is tiszták, de az egész üzemet áthatja valami édeskés, émelyítő szag. Nem illat ez — szag. Az arab ember általában édesszájú; az üdítőnek szánt italok is cukrozottabbak, mint amit az európai ember megkíván, és aki hetekig ezt fogyasztja, annak a leheletét is áthatja ez az erőteljes szag. KRAJCZÁR IMRE A brit gyarmatosítók után maradt luxusstrand Dél-jemeni tájakon ^ n.i i. ^ ■■»! fi«* mmmmmmmmm mh mmm m t jtTi mwnrra i JL_ y jp \— / L _/ ^ J _ LI I_1
