Új Szó, 1975. október (28. évfolyam, 231-257. szám)
1975-10-13 / 241. szám, hétfő
A kutyás férfi K éső ősz volt. Korán sötétedett. A folyó parti kisváros elcsendesedett. Sehol egy fény, egy hang. Mintha teljesen kihalt volna. Az idős asszony lefekvéshez készülődött. Halk kopogós az ajtón. Felkapta a fejét. Vajon ki lehet? Nem mintha félt volna. Nem félt ő már semmitől. A haláltól sem. Éppen eleget élt ahhoz, hogy ne féljen tőle. Az utóbbi napokban felszólították néhányszor, hogy költözzön el a veszélyes övezetből, mert baja eshet, de ő maradt. Ha meg kell halnia, haljon meg itt, ahol felnevelte az öt gyereket, s ahonnan elkísérte utolsó útjára a párját. Nincs már sok értelme az életének. A kopogás megismétlődött. Kinyitotta az ajtót. A küszöb előtt középkorú, eléggé magas, borostás állú férfi állt, ölében egy kutyával. — Gajdosné? — kérdezte az idegen. — Én volnék... — mérte végig az asszony tétován az idegent. — jöjjön már beljebb! ... Ha megpillantják a fényt egykettőre idepuffantnak a folyón túlról... — Jó estét! — köszöntött az idegen, miután belépett a konyhába és körülnézett a szegényes lakásban. A tűzhely melletti sámlira ült. — Engedelmé- ví*I ... Átcsapott a hideg ... A kisvárosban és a folyóparton húzódó állásokba németek tartották a frontot, a túloldalon meg oroszok. Al- 'konyattájt gyakori volt a lövöldözés, aknázás, most azonban szokatlanul nagy volt a csend. Néha ugyan felröppent a magasba egy-egy világító rakéta, hogy hosszú füstcsíkot húzva maga után a folyóba hulljon, de más nem történt. Az asszony némi csodálkozással fürkészte az idegent, még inkább ölében a kutyát, a fekete szőrcsomót. A kutya kicsi volt, alig öklömnyi s pihekönnyű. Értelmes gombszemével bizalmatlanul pislogott vissza az asszonyra. Áz idegen hallgatagon ült. Nem valami beszédes, gondolta az asszony, majd csak kinyögi, mit akar. — Hova nyílik az az ajtó? — kérdezte a férfi sokára. — A szobába. — Hát a másik? — Az meg a kamrába. ^ — És onnan? — Azon túl nincs semmi. — Pince van alatta? — Nincs. — Hova rejtőzik, mikor nagyon lőnek? — A dunna alá — vonta meg a vállát az asszony. Az idegen felállt, benyitott a kamrába s a.küszöbről körülnézett. Nem volt bepadlásolva. A falhoz létra támaszkodott, azon lehetett feljutni. Visszaült a helyére. — Mi van a padláson? — Semmi... Még egér sincs ... Éhen pusztulna ... — Rágyújthatok? — Nyugodtan, engem nem zavar, az enyémek is mind füstöltek, még a legkisebbik fiam is, a Jóska ... isten nyugosztalja ... A férfi maga mellé tette a kutyát és megsimogatta a fejét. A kis oktalan állat hálásan pislogott fel rá. Állát a két mellső lábára fektette s úgy pihent. Láthatóan otthonosan érezte magát a langymelegben. Néha kilökte és meglebegtette a kis piros nyelvét. — Mit tud Jóska fiáról, Gajdos néni? — kérdezte az idegen váratlanul. Egykedvűen szívta a cigarettáját. — Ismeri a fiamat? — kérdezte az asszony megremegő hangon. — Mit tud róla? — kérdezte újra a férfi. — Semmit... — felelte az asszony kútba hulló reménnyel. —- Elvitték, elsirattam, ennyi az egész... Eleredt a könnye. — Jóska biztonságban van — mondta a férfi. — Biztonságban?... Hol? — Ott túl a folyón . . — Messziről jött ember azt mond, amit akar — mondta az asszony, bizalmatlanul sandítva az idegenre. Lábát lógatva ült az ágy szélén, sóhajtott. — Nem hiszek én már senkinek sem ... — Pedig biztonságban van. Tegnap beszéltem vele. — A folyón túl? — hitetlenkedett az asszony. — Talán még üzent is valamit . . jegyezte meg keserűen. — Igen. . . Azt üzeni, hogy a szekrényben, az ünneplő kabátjának a belső zsebében fontos iratok vannak. Arra kéri, hogy azokat az iratokat adja át nekem. — Mást nem üzent? — Csökoltatja ... mpg hogy nagyon vigyázzon magára ... Az asszony szemét ismét ellepte a könny. A szobába ment, kis ideig matatott a szekrényben a ruhák közt, s az iratok valóban ott voltak a belső zsebben. Igazat beszélt az idegen. — Tessék! — adta át a borítékot. Észbe kapva most döbbent meg csak igazán. — Jézusmárjám! Hogy került maga ide át a folyón?! A férfi eleresztette füle mbllett a kérdóst, s a borkék tartalmát kezdte tanulmányozni. A fontos tervrajzok pontos képet nyújtottak a német állásokról, a lőszerraktárakról és egyebekről, sőt a parancsnoksági épület is be volt rajzolva. Gajdosné az idegent figyelte. Látva, hogy annak öröm játszik az arcán, s hogy mennyire ragyog a szeme, furcsa gyanú kezdett benne csírázni: hátha ez az idegen nem a fia barátja, hanem gárdista vagy a Gestapo embere?!... Hátha csak azért jött ide és férkőzött meséjével a bizalmába, hogy tei'helő bizonyítékokat szerezzen a fia ellen?! Semmi kétség: ez az ember ellenség! Különben hogyan tudott volna épségben átjutni a folyón, mikor még egy madár sem szállhat át észrevétlenül? Tehetetlen kínjában homlokát kiverte a veríték. Anyai ösztöne veszélyt érzett: ez az ember a fia életére tör. Márpedig akkor nem viheti magával a terhelő bizonyítékokat. De hogyan akadályozza meg, hogyan szálljon szembe gyenge asszony létére egy életerős férfival, hogyan, mivel pusztítsa el, hogy megmentse a legkisebbik fia életét? Tehetetlenségében és elkeseredésében sírni kezdett. Az idegen vigasztalni próbálta, de hasztalan. — Félek... — buggyant ki önkéntelenül az asszonyból a szó. — Csak nem tőlem, Gajdos néni? — Nem magamat féltem én, elhiheti... Az asszony hanghordozásából és bizalmatlan, gyűlölködő tekintetéből azt érezte ki a férfi, hogy az asszony nem hisz neki, s ki tudja miért, veszélyt érez. — Ha tűzre dobnám az iratokat, megnyugodna, Gajdos néni? — De nem dobja, mert sokkal fontosabbak azok a papírok magának, mint a... Tudom én, hogy nagyon fontos papírok azok ... — Fontosak, Gajdos néni — mondta a férfi nyugodt és kedves hangon, hogy visszanyerje az asszony bizalmát. — Sokat köszönhetünk a fiának, különösen akkor, ha sikerül az iratokat baj nélkül átjuttatni a folyón. — Átjuttatni... hát át akarja jutatni? — kérdezte az asszony felcsillanó reménnyel, bár még mipdig bizalmatlanul pislogott az idegenre. — Mégpedig pontban éjfélkor... — Megsimogatta a kutyát. — Majd Morzsa átviszi... Ugye, kiskutyám? — Beléfagy a pára ebben a hidegben. — Szívós és okos kutya ez, Gajdos néni... — A kutya érdeklődéssel figyelte a gazdáját, szeméből értelem és hűség sugárzott. — Éppencsak beszélni nem tud... Ha akadna egy kis ételmaradék ... megetetném, mielőtt útjára bocsátom... — Maradt egy kis paprikáskrumpll a lábos alján... Ha megfelel, szívesen odaadom ... — mondta az asszony megelevenedve. Most már látszott rajta, hogy oszladozóban a bizalmatlansága. Gazdája biztatására a kutya egykettőre befalta az ételt. — Más kezéből nem fogad el semmit ... — Még ilyen kutyát! — álmélkodott az asszony, s hogy teljesen kinyilvánítsa a bizalmát mindkettejük iránt, simo- gatásra emelte a kezét, de félúton megállt a karja: megfeszült a kutya teste, a négy lába mintha a földbe szúródott volna, a szőre felborzolódott s vicsorítva felmordult. — No, nézd csak, tán meg is harapná az embert — Nem harap, csupán védekezik — mosolyodott el az idegen először, mióta ott üldögélt, majd kiadta a parancsot: — Morzsa, köszönd meg a vacsorát! A kutya a fenekére ült, felemelte a két mellső lábát, harangozott, s aprót, bizalmasat vakkantott. — Még ilyen kutyát! — álmélkodott újra meg újra az asszony. — Csak nagyon kedveli? — Hűséges társam . . . sok veszélyt átéltünk már közösen, nem csoda, ha a szívemhez nőtt. Nagyon szeretem ezt a kis szőrcsomót... A kutya mintha bólogatott volna bizonyításul, s boldog nyüszítéssel furako- dott a gazdája ölébe. Éjféltájt az idegen viaszosvászon zacskóba csomagolta az iratokat, majd gyakorlott kézzel a kutya hasa alá kötötte. Játékos ugráltatás következett, utána pedig az ellenőrzés: nem áll-e túl szorosan a pakk, esetleg nem lazult-e meg. Mindent rendben talált, s pontban éjfélkor útjára bocsátotta. — Vidd, vidd, kiskutyám, fuss, vigyázz és ide gyere vissza! Értetted: ide gyere vissza! Morzsa a nyitott ajtón kisurranva belevillant a ködös éjszakába. Vitte, röpítette az ösztöne ... — Kötve hiszem, hogy visszajön — mondta az asszony távolba meredő szemmel, s a hideg vízre gondolva, megborzongott. — Minden bizonnyal visszatér, ha nem veszik észre a németek és nem puskázzák le — mondta a férfi. — Morzsát ismerik a németek ... Gajdosné hitetlenkedve csóválta a fejét. Az idegen pár hasáb fát dobott a tűzre, hátát a falnak támasztotta s hunyott szemmel virrasztott. Fáradt és kimerült volt, éhes is. Az asszony nem zavarta, hagyta, hadd pihenjen, pedig ezeregy kérdés ült a nyelvén. Az idegen elszundított. Hajnaltájt ismétlődő géppisztoly sorozat riasztotta fel. Belefülelt a falakon túli világba, de semmit sem hallott. Süket csend ölelte körül. Órájára pillantott: már vissza kellett volna térnie. Vajon miért késik? Baj érte? Talán éppen az imént oltottálf ki az életét? Elszorult a szíve... S ha egyáltalán megjön, hoz-e újabb utasítást? ... Ha zacskóval tér vissza, akkor igen, akkor újabb feladat megoldása vár rájuk. Elege van, nagyon belefáradt már... Morzsa halk nyüszítéssel és kapirgá- lással jelezte az ajtón, hogy megjött, hasán a zacskóval, csuromvizesen. Reszketett minden ízében. Az idegen rongydarabbal dörzsölte a szőrét. Az asszony felült az ágyban. Tágra- meredt szemmel bámulta a fekete szőrcsomót. Mtnt a csodát. Futó léptek dobaja közelített a házhoz. Riadtan néztek egymásra. — Németek! — jujduK lel az asz- szony. — Gyorsan fel a p niisra. a kémény mögé! Siessen! A férfi felkapta a kuiyat, a kamra sötétjében kitapogatta a létrát és felsietett a padlásra. Meglelve a kéményt, mögéje kuporodott és lélegzetvisszafojtva várta a fejleményeket. Csak most ne hagyja cserben a kutya, estleg ugatásával el ne árulja ... Két német dörömbölt az ajtón. Hiába méltatlankodott, hogy miért háborgatnak egy öregasszonyt éjnek idején, félrelökték Gajdosnét és mindent átkutattak. Az egyik német — a fiatalabbik — • benyitott a kamrába. Zseblámpájának sugara felfutott a létrán, majd kioltva a fényt, lövésre kész géppisztolyával ő is felóvatoskodott. Pillanatnyi dermedt csend és várakozás után fényt nyilait a padlás sötétjébe. Az Idegen férfi ölében a kutya teste megdermedt s a szőre felborzolódott. Mindennek vége, gondolta a férfi: a következő pillanatban morgás vagy ugatás következik és akkor ,. Közben a nSmet nagy óvatosan fellépett a padlásra. A kutya teste még inkább megfeszült... s a fény, a kérlelhetetlen hideg fény körbe-körbe járt... Mielőtt a kéményre szúrt volna, az idegen pillanatnyi habozás és tétovázás után határozott: tíz ujja Morzsa nyakára fonódott majd ráfeszült, mint a bilincs ... Az idegen testét elöntötte a veríték, úgy érezte, hogy a saját torkát szorítja, szinte fuldoklott. Kis híján fel ja j- dult, de a közelében ólálkodó halál őt is elnémította ... Közben a kis vézna testecske elernyedt a szorításában ... Könözsi István: A „Falusi motívumok“ című ciklusából. Visszatekintek - emlék. Előre nézek. Vásznam Képéhez megtaláltam: Csordul az arany festék. Tűz-velő tartson - derék, S feszülj izomzat, mintha A nap rád ajtót nyitna; Száz kéz helyett festenék. A RANY FESTÉKKEL fe Idő vászna tűrd el, Támasszam létrán hozzád, Közelről lássam orcád: Már nincs rajta bűnjel! Falum, te nyújtózz nagyot, Ébredj és üss a kézre, Mely sarat szórt a képre, S rossz álomba ringatott LOVIÇSEK BÉLA: Ébredj és sarkallj - végrel A vászonra, arannyal, Téged festelek hajnali Ahogy megmosdat - szépre
