Új Szó, 1975. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1975-09-08 / 211. szám, hétfő

A

z utca képe: nem észlelhető rajta semmi változás. A szokottnál talán kicsit több teherautó zakatolt szerte a városban, de ezt a közlekedési rendőrök közt csak a legéberebb vehette észre. Egyáltalán fel sem tűnt, legalábbis eleinte, hogy este, sötétedés után és a néptelen reggelek szürkületében ezek a teherkocsik, melyek eddig látszólag céltalan száguldoztak utcák hosszat, hirtelen megálltak egy-egy ház előtt, hogy különös, szekrényforma, ládaszerű gúlaidomokat rakjanak le, melyekkel a sofőr és a kocsikísérő többnyire rendkívül gyorsan el is tűnt a kapuban. Néhol tíz vagy még annál is több ládát hurcoltak be egyetlen kapun, úgyhogy a nagyon kései, illetve nagyon korai járókelők el is csodálkoztak: ugyan hová, kinek szólnak, s minek ezek a szállítmányok? Többek között egy reggel Friedrich W. Schmall is csodálkozva figyelt fel ilyen jelenetre. Éjszakai munkájából tért haza, s mindjárt megpillantotta a kocsit, melyből hosszúkás ládákat hordtak be a házba, ahol lakott. A lépcsőn kérdezősködésére a szállítómunkások csak ziháló lélegzetüket fújták az arcába, és az erőfeszítés artikulátlan hörgésével válaszoltak. Az első emeleten, a lakása alattiak egyikén, feltűnt Schmallnak, hogy az egyik lakás nyitott ajtaja mögött sok ilyen láda tornyosul már; továbbmenve az a homályos érzés lett rajta úrrá, hogy a lakás tulajdonosának olyan volt az arca, mint egy sápadt, izzadság verte nagy hólyag, rajta két fekete pont: az iszonyatba dermedt pupillák.

(2)

Napközben, mikor Schmall kenyérért szaladt le, a házmesterné állt elébe a lépcsőn, eltorlaszolta útját, kötényébe törülgette csuromvizes kezét, és suttogva kérdezte: tudja-e már, mi történt? Schmall nem tu(1)

Günter Kunért:

dott semmiről. Az asszony majdnem a füléhez nyomta a száját, s riadtan lehelte:

— Helmbrecht úr hullákat kapott. Tizenkét darabot.

így igazolódott be egy csapásra a Iádák-keltette homályos feltevés; de hogv miért és mi végre hozatott a lakására Helmbrecht úr ilyen gondosan csomagolt halottakat, Schmall nem fogta fel ésszel. Erről is a házmesterné világosította fel:

— No nem, nem ő hozatta. Neki kellett átvennie. Ezek azok, akiket ő gyilkolt meg. Én tudom.

Az étsszony sebtiben letérdelt, újra a kifoszlott Súrolórongy fölé hajolt, s további beszélgetésre semmiképp sem volt hajlandó, süket maradt Schmall számára, aki néhány megválaszolatlan kérdése után vállat vont és tovább sietett lefelé, hajtotta az éhség.

(3)

A péküzletben a pék felesége szolgálta ki: a nő kívánatos teste, melyet máskor kéjsóvár pillantásokkal méregetett, ma fonnyadtnak, betegnek látszott. Máskor eleven szeme vörös volt és kisírt, s még jobban könnybe lábbadt, mikor Schmall óvatlan kérdésére azt felelte: férje az éjszaka súlyos rohamot kapott — szív-infarktusnak nevezik —, okozójául a péknö akadozva emlegetett egy vénasszonyt:

— Valamikor a férjem elgázolta. Évekkel ezelőtt. Nagyon régen. Férjemet felmentették, merthogy síkos volt az utca eső után. És most nekünk hozzák el a hullát.

Hangja fültépő rikoltássá élesedett:

— Mivelhogy a temetők megteltek. S minthogy Elsa Nidermeier magánzónő elhunytéért őrá hárul

a felelősség, hivatalosan így rendeltetett. Itt van ni, a szállítólevél! — És zokogva lobogtatott egy cédulát.

Friedrich W. Schmall elfogódottan nézte a péksüteményeket, a duzzadt, repedezett cipó-szájakat, melyek most egyetlen vigasztaló, résztvevő szót sem akartak súgni neki. Sőt: szíve mélyén (ott, ahol a legmélyebb) hájas elégedettség mocorgott: úgy kell a péknek! Majdnem elnevette magát. Torkába ficánkoló kortyogás ujjongott: úgy kell annak az élelmiszerüzérnek.

Gyorsan kifordult a boltból. Könnyed léptekkel sietett haza. Utcájába ^rve megpillantott egy égszínkékre lakkozott hűtőkocsit, amint búgva megindítja a motort. Schmall megtorpant, és a kocsi közvetlen mellette haladt el. A félhomályban csak a sofőrjükéből villant szemébe néhány részlet: egy vérmes arc, természetellenesen csillogó szempár, rövid, parázsló szivarcsonk egy mosolygó száj sarkában; mozdulatok árnyéka suhant tova és tűnt el.

(4) /

Az övével szomszédos ház előtt sokan összeverődtek. Nyakszirtből felszegett fejjel néztek egy ablakot a magasban. Schmall megtudta, hogy oda negyven ládát szállítottak fel. Valaki így szólt:

— Dugig lehet már a lakása!

Egy másik:

— Már nincs több hely odafönn. A postafőtaná- csos már a vécébe szorult.

Egy férfi olyan halkan mormogott, hogy a körül állók közül csak Schmall hallhatta meg:

— Ezt bizony nem gondolta volna, mikor agyonlőtte őket. Méghozzá sajátkezűleg... Azok már megelégelték a háborút, a posta főtanácsos bezzeg nem. De akkor még nem is volt postafőtanácsos...

Schmall halkan, csak mintegy maga elé diinnyö- gött:

— Mit fog az most csinálni?

A másik lepke-könnyedséggel vállat vont, és most már rendes hangerővel beszélt:

— Nem lehet biztosan tudni, mit csinálnak a szállítmányok címzettjei. Tegnap letartóztattak egy embert, amint éppen hullarészeket gyömöszölt a szemétládába. A felesége egyes darabjai voltak, a házáért vette el az illető. v

— Megölte?

—»Nem úgy, ahogy ön képzeli

A férfi udvariasan elköszönt és továbbállt. A többiek is elszállingóztak, hiszen nem történt semmi. Schmall hazamenet azon töprengett, voltaképpen miből tudták a szállítók megállapítani a címzettek felelősségét. És mekkora bűnrészesség kell ahhoz,

hogy hulla essék rá? Az osztó igazságnak eddig nem tapasztalt fajtája működött itt, s ez szorongást keltett Schmallban. Hátha tévedések csúsznak be, ami igen könnyen meglehet, hiszen az igazságszolgáltatás mindig tévedésekkel jár; és ha egy tévesen címzett szállítmány véletlenül teljesen ártatlant rémítene halálra, ez esetben vajon ki kapná meg az ijedtében elhunytnak a porhüvelyét?

Ingerülten kapta be Schmall a szendvicseit, hogy minél előbb szabaduljon kínosnál kínosabb gondolataitól, menekülhessen a menyasszonyához, akinek kedves arcát ma jobban áhítozott látni, mint valaha.

(5)

Útközben virágot vett neki. Mikor a lány utcájába ért, nyugaton még ott derengett a háztető-körvonalak fölött valami a violaszín sugárzásból. De az utcára már ködös-homályos sötétség borult. Gyors léptekkel ment be a házba, amely előtt teherautó parkolt, rajta divatos fém-katafalk villogott félelmetesen, néhány lámpás gyér világosságában. Friedrich W. Schmall már megjárta a lépcső felét, amikor föntről szállítómunkások ziháló légzésével együtt olyan szagot érzett, amelyben keveredett a doh és a fertőtlenítőszerek bűze, s még valamié, ami roppant kínosan érintette. Ezért a lehető leggyorsabban szeretett volna túlhaladni a felfelé kaptatók cso- portján, ámde azok ügyesen eltorlaszolták az útját, s így Schmallnak mögöttük és egy elég kicsiny láda mögött kellett tovább lépkednie, fokról fokra.

Végre elérték azt az emeletet, ahol menyasszonya, -Felicia Wirwark lakott. Még mielőtt Friedrich W. a lakásajtóhoz furakodhatott volna, az egyik munkás megelőzte. Friedrich W. Schmall megijedt. UtálGeo Milev:*

(részletek)

12.

Talpon o nép -i kalapáccsal rohan előre,

csupa pernye, sziporka a bőre, sarlója süt a mezőre, gönce nyirok, didereg, fekete robot-sereg, tűrt - s nekikeseredik.

/ Nem a zsenik

titánók

tiltakozók

szóhadarók

ígérgetők

haszonszedők

nem a pilóták

pipiskedők

nem is irócskák s tábornokok lokálés bártulajok nem is zenészek spekulánsok / Mások: munkások földműv'''''"V goromi ,/ügyűek örökké prédák analfabéták huligánok profánok

vadkan-pofások - baromi sorsú sereg: százezerek a nép »

a tömeg.

* Bulgária államünnepe alkalmából közöljük a bolgár szocialista költészet egyik jelentős alakjának. Geo Milevnek versét.

Veszve vagy isten!

Végtelen azúr hidakról csigán, kötélen

leeresztjük a mennyet a földre, itt lesz az éden.

Eljön,

virul az átkozott vérünkkel áztatott földön,

így lesz, a bölcsek, poéták megírták.- Urak nélkü!, isten nélkül Szeptember májussá szépül.

Az emberi ész,

feltör és úr lesz az égen.- Föl, csak föl! A föld lesz az éden -i így lesz.

NAGY LÁSZLÓ fordítóso

Reggel (Kontár Gyula felvétele)

kozó érzés tört rá, s terjedt el egész testében, mint valami hirtelen bénulás. Csendesen visszakozott, lába hátrafelé tapogatta a lépcsőfokokat. Két-három lépés, két-három lépcsőfok, lefelé.

Felicia nem vette észre. De ő meglátta a kinyíló ajtóban a lány arcát; az arc elkeskenyiilt, beesett, amint felismerte, mit hoznak neki. Szemének, orrlyukainak, kitátott szájának mély árnyékai nagyon hasonlítottak ősrégi némafilmek agyonsminkelt lárváihoz. Ilyen filmkocka képét vitte el magában Friedrich, mialatt észrevétlenül lesurrant a lépcsőn.

(6)

Ezt a képet néhány nappal később megsemmisítette a vágy. Schmall éjszakai munkájából egyenest Feliciához rohant, aki mint mindig, most is vidáman ölelte magához, és óvatosan helyezte el , a férfi kalapját az előszobatükör alatt. Mikor ismét feléje- fordult, megtorpant, s vizsgálódva nézett rá: megijedt, mert azt hitte, hogy Friedrich beteg; a szobába vezette, azzal, hogy rögtön teát készít neki. De Schmall csak fürkészve szimatolt, s rekedten kérdezte:

— Hol tartod?

— Hogyhogy hol? Mit? — A leány felvonta szemöldökét. Friedrich karon ragadta, nem engedte ki a szobából:

— A koporsót. A kicsi koporsót, ami tegnapelőtt érkezett.

Felicia arcát vérhullám színezte sötétvörösre:

— Szégyellő magad! Szégyelld magad! ... És nem nézett rá.

Ki akart bontakozni a szorításból. Schmall ezt mondta— Jó, volt egy gyermeked. Nem teszek neked szemrehányást. Csak segíteni akai'ok rajtad. Hisz biztosan szenvedsz...

Felicia egy lökéssel eltaszította és zavartan kiáltott:

— Ne játsszunk mozit! — S mert Friedrich W. még tovább faggatta a gyermek felől, a nő dacosan - felszegte fejét: — Elégettem a tűzhelyen. Ha mindenáron tudni akarod. — És válla remegett: — Olyan régen volt! Talán múzeumot csináljak a lakásomból? Hiszen nekem itt vagy te... — S már közeledett, simult volna hozzá, de Schmall eltolta magától. Felicia erre tfetőtől-talpig ráviílantotta talányos szemesugarát, s nyomban a konyhába ment teát forralni. Mialatt ő hangosan, zavartalanul csörömpölt az edényekkel, Friedrich nesztelen eltűnt a lakásból. ö bűnösök között a7 egyetlen bűntelen.

(7)

Megint néhány nap elteltével a háza előtt talált egy sötétzöld kombit. Felírás nem volt rajta. Ügyet sem vetve rá, bement a házba, s felfelé indult a korlátba kapaszkodva. Mogorva dünnyögés mormolt elébe, amint felért arra a lépcsőfordulóra, amely az ő lakásához vezetett. Ajtaja előtt, melyen ott díszlett névtáblája, munkások várakoztak egy karcsú ládával. Meghallották lépteit* és arccal feléje fordulva moccanás nélkül néztek a szemébe, ő feltart- hatatlanul továbblépett, egyenest a rámeresztett pillantások közé. Közönyt tettetve emelte lábait, szilárdan eltökélve, hogy elmegy a saját lakása mellett. Holmi véletlen látogatóhoz igyekezett hasonlítani, legalábbis ahogy ő képzelte. Nyilván nem játszotta elég meggyőzően a szerepét, mert mikor már majdnem túljutott a saját ajtaján, a sofőr megállította: nem tudja-e hol lehet Friedrich W. Schmall? Saját neve hallatán ebben a szokatlan helyzetben Friedrich W. megdöbbent. Hiszen ő tudta, hogy ártatlan. Lám, most bekövetkezett a tévedés, amitől félt.

Mit csináljon ő, az isten szerelméért, egy idegen hullával a lakásában? Tagadó fejcsóválást akart tehát produkálni. De az egyik szállítómunkás felkat- tantott a láda fejrészén a fedőlapot, s mikor a hirtelen kíváncsivá lett Schmall odahajolt, meglátta a koporsóba szegezett Felicia Wirwarkot. Egy kis örökkévalóság múltán Schmall felegyenesedett, elővette kulcsát, kinyitotta lakásának ajtaját, és némán eltűnt mögötte. A munkások ugyancsak szótlanul felemelték a ládát, és követték őt a lakásba. A sofőr elégedetten bólintott és kipipált egy nevet a listán.

Lányi Sarulta fordítása