Új Szó, 1975. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1975-09-01 / 205. szám, hétfő

T

iraót, mint a testi hibásak általában, félszeg ember volt. A társaság emiatt mellőzte is kissé, és különcként kezelte. Nevét is a kávéházban kapta. Szokatlan nevet adtak neki, amiben szmtén ott érződött valami olyasmi: aki különc, azt különleges név illeti meg. Süket és sánta volt egyszersmind, de az évek során beletörődött sorsába s keményen viselte nyomorékságát. Különben értelmes ember volt, a társaság odafigyelt szavára, ha olykor-olykor megszólalt. Timót már jóval túljárt az ötvenen. Erősen deresedett a haja. Hallgatókészüléke és a zsinóron lógó fehér füldugója kissé mitikussá tette alakját.

Aznap délután a nemzet háborús önpusztításáról vitáztak. Timót türelmesen végighallgatta, míg mindenki elmondja, amit gondol, csak azután szólalt meg.

— Elnézést uraim — pillantott fel —, de Limbach úr és mások is kicSit szűkén értelmezik az önpusztítás fogalmát. Az pedig, úgy gondolom, öreg hiba. Mert vegyük csak sorra, hogy mi is értendő voltaképpen önpusztításon. Azt hiszem, tévednek, akik csak az öngyilkosságot értik rajta. Nemcsak öngyilkosságok voltak a fronton. Senki sem vitatja, hogy voltak öngyilkosságok. Mert tény, hogy voltak. Szép számmal, már negyvenkettő nyarán is, de különösen decemberben és negyvenhárom januárjában. Sokakat a félelem, másokat a reménytelenség kergette az öngyilkosságba, de nem egy olyan is akadt, akit a megölt orosz katonák szelleme nem hagyott élni. Vagyis a lelkiismeretük. Hetekig nem tudtak aludni, lidérces álomképek gyötörték őket. Hogy megszabaduljanak a lelki kínoktól, sokan az öngyilkosságba menekültek. Főleg a gyengébb ideg- zetűek és az idealisták, akik az embertelen borzalmak közepette is meg akarták őrizni emberi tisztaságukat. Ami háborúban csaknem lehetetlen. És persze az erősen vallásosak, akik túlságosan komolyan vették a hitüket, és szó szerint értelmezték az isteni parancsolatot.

Timót enyhén raccsolva beszélt, s néha el-elhalt erőtlen fátyolos hangja. Bár meggyőzően hatott, amit mondott, tekintetét fürkészve ide-oda jártatta. Hogy hallja, nem szól-e néha közbe valaki, időnként be-bekapcsolta minikészüléke mikrofonját.

— Egyszóval — folytatta — az öngyilkosság nem meríti ki az önpusztítás fogalmát. Nem ám! Sok minden más is van még, uraim: vegyük például az öncsonkítást; rengeteg baka megpróbálkozott vele, csak hogy megmenekedjék a pokoltól, és ott van az eszelősség, meg a túlerő elöl menekülő vagy a kétségbeesésükben dezertált katonák tömeges lemészárlása, a különböző vallási szekták tagjainak a kivégzése Hogy miért végezték ki a szektásokat? Mert halálos fenyegetéssel se tudták rávenni őket, hogy fegyvert fogjanak a kezükbe. Meg aztán menynyi ember pusztult el a kisebb-nagyobb csetepatékban, amelyeket a német és a magyar, vagy a román és a magyar alegységek vívtak egymással. Már a negyvenkettes nagy nyári offenzíva idején is, de leginkább a negyvenhármas urivi és scsucsjei „gátszakadás“ után, a visszaözönléskor. A németek úgy puffantgatták le a fegyvertelen felváltó magyar katonákat, akár a farkasokat szokták az irhájukat mentő vadászok. Hadd lakmározzék a falka a sebeit nyalogató egyeden!

Timót egyre szenvedélyesebben beszélt. Hunyorgó szemében különös fény csillogott, ami nála annak a jele volt, hogy egyensúlyba jutott önbizalma.

— A fagyhalálról nem is beszélve. Mi más a fagyhalál is, ha nem önpusztítás... Ne vágjanak közbe, uraim. Tagadhatatlan, hogy itt objektív tényezők is közrejátszottak. Az csak természetes. Mert a borzalmas orosz tél — az adott dolog. Csakhogy miért nem fagytak meg az oroszok? Mert jobban bírják a hideget? Abban is van valami. De a döntő tényező a ruha, kérem. A meleg ruha! Sokszor ezen múlott a győzelem, vagy a vereség. Miért szenvedett hétezer — bizony ennyi — magyar katona fagyhalált? Mert a vezérkar nyári öltözetben küldte a hadsereget a nagy orosz télnek. Hát mi más volna ez, uraim, ha nem önpusztítás?! A nemzet önpusztítása. Azt vetik ellen, hogy akkor azt mondhatnám — önpusztítás volt egyáltalán oda menni? Mondjam, hogy mondhatnám?... Azt hiszem, ebben a kérdésijén ma már valamennyien egyetértünk. Azonfelül bizonyos vagyok benne, kevés ember ment oda önszántából...

De mindezeken túl van még, amiről beszélni kell. Az ostoba parancsokról és az emberi konokságról. Sok magyar katona vesztette el emiatt ifjú életét! Magam sohasem szerettem a túl makacs embereket. Ne értsenek félre, nem vetem én el egészen a k£- nokságot, mert kell, hogy egy kicsit konok legyen az ember, ha el akar érni valamit ebben az életben. De aki túl nagy teret enged a konokságnak, az veszedelmessé válik mások számára. A túl makacs emberi — aki következésképpen önző is — persze, sohasem hajlandó engedni, mert szilárdan hiszi, hogy csak neki lehet igaza. És az igazát bizonygatva

STANISLAW GROCHOWIAK:

KANON

A költészet havat oagy kormot lélegzik Ha havat — fekete minden cserje Ha kormot — leporolja a szerelmesek Vagy a hóhérok egyaránt Fehér tenyerét.

A költészet feje éjben égő csipkebokor Mely mögül az egyszarvúnk dugják ki fejüket Es az arannyal megvasalt csőrü hollók Lányok térdén Daganatok

A költészet apja — istene — favágója Az a reszketeg hátgerincü öreg Kinek arca oly szenvtelen Mintha korbáccsal vágták volna végig Vagy mint a fellegekben eltűnő Ördög árnya

TÖTH LÁSZLÓ fordítása

Kopócs Tibor illusztróciójo

Kövesd! János:

általában elvekre, előírásokra, rendszabályokra és gyakran az „ügyre“ hivatkozik. A kevésbé makacs természet viszont többnyire meghátrál, mert nem akarja fölöslegesen fecsérelni energiáját. És így sok szór a túl makacsak, az önzőbbek — győznek, pedig ... az igazság a másik oldalon van.

És előáll a kritikus helyzet, az életveszély.

De miért mentem ilyen messzire, uraim? Mert úgy érzem, távolról sem merítettük ki a témát.

Negyvenkettő július tizedike táján, amikor a magyar csapatok elérték a Dont, hozzáláttunk a vé- dőállásoik kiépítéséhez. A földmunkákat nagyobb- ' részt a muszos századok ... vagy ahogy másképpen mondták — büntetőszázadok végezték. Hogy milyen volt a magyarok védőállása, arra mos't nem akarok kitérni. De hogy a nagy orosz téli támadáskor néhány óra alatt befújta a hó, az bizonyos. Mintha csak ki se ásták volna. Még a harckocsiárkok is eltűntek...

Elég az hozzá, hogy szeptember végére befejeződött az állások kiépítése. Következett a drótakadályok lerakása, és az aknatelepítés. Micsoda munka volt! Ezt már csak mi árkászok végeztük. Értettem az árkjíszmunkát, de igen veszélyes dolog volt. Az oroszok igyekeztek zavarni védelmi vonalunk építését. Időnként oda-odaereszteltek egy-egy géppuskasorozatot. Nekünk pedig az árkok előtt kellel mozognunk. Egészen védtelenül.

Timót mély lélegzetet vett, majd újra nekilendült:

— Nagy gondot okozott az is, hogy nem volt elég műszaki záróanyag. Hiába könyörgött a századpa- rancsnokunk, nem kaptunk elég szögesdrótot és aknát. Főleg harckocsi-aknából volt igen kevés. Azt suttogták, azért nincs, mert szövetségeseink több mint kétszáz kilométerrel az arcvonal mögött rakatták ki a magyar aknatartalékot. Igen szűkén, éppen csak a fő védelmi vonal elé tellett egy egysoros drótakadály. Harckocsiaknából pedig még kevesebb jutott. A szakaszparancsnokunk meg is mondta: jó, ha minden öt méterre jut egy az ezred körletében a harckocsiveszélyes megközelítési vonalakon. Igen sok gondot okozott ez a századparancsnokunknak. Űjra meg újra meghányta-vetette a dolgot a szakaszparancsnokokkal, de sehogy se tudtak zftldágra vergődni. Az árkászmunkát ráadásul még az is késleltette, hogy a zászlóaljparancsnokok csak sok huzavona után tudtak megegyezni abban, mi tekinthető egyáltalán harckocsiveszélyes terep- szakasznak. Az ezredparancsnok kijött a helyszínre és sokszor csúnyán leteremtette a zászlóaljparancs- nokokat, visszautasítva minden javaslatukat:

— Úgy látom, egyiküknek sincs érzéke az utász- munkához — jelentette ki. — Még szerencse, hogv jómagam valamikor utászként szolgáltam. Csináljanak tehát mindent úgy. ahogy én parancsolom.

A századparancsnokunk csak a fejét csóválta. Néhány napra rá, hogy felterjesztették az aknatelepítési tervet, megjelent a körletünkben a hadtest- törzs műszaki tisztje. A századparancsnokunkkai mindent aprólékosan megbeszélt.

— Szakszerűtlen a telepítési tervük —- mondta a százaiparancsnoknak. — Mi ütött magukba, hogy félméteres távközzel akarják telepíteni az aknákat?!

— Én se hallottam még ilyesmit — jegyezte meg tapintatosan a századosunk.

— Azontúl, hogy ellenkezik az aknatelepítési előírásokkal, anyagpazarló és rendkívül veszélyes is a tervük. Ezt Várday ezredes úrnak is tudomására kell hoznom.

Azzal elment a törzstiszt. Egy-két napig csend

volt. Egy szombati napon utasítást kaptunk az ezredparancsnoktól, hogy sürgősen lássunk hozzá az aknatelepítéshez. Ki is vonult egy szakasz, és megépítettük az aknamezőt, fél méterre rakva le a német ötkilós harckocsiaknákat. Ilyen hatalmas tányéraknákkal még sohasem volt dolgunk. Borzasztóan be voltunk gazolva: mi lesz, ha felrobban valamelyikünk kezében.

Egész idő alatt idegesek voltunk, mert Várday ezredes is kint tartózkodott a helyszínen. „Személyesen kívánta irányítani“ a munkát. Tudtuk, hogy a zászlóalj-parancsnoktól a szakaszparancsnokig minden tiszt helytelenítette a telepítési módot. Mi is. Igen hegyeztük a fülünket, mit beszélnek az óvóárokban egymásközt a tisztek.

— Nagy baj lesz ebből, őrnagy úr! — mondta a századosunk az egyik zászlóalj-parancsnoknak.

— Ostobaság, az biztos. Micsoda önfejű ez a Várday! — hallottuk a választ.

Elkészült az aknamező. Megint csend lett egy napig.

A rákövetkező este ismét jön a parancs: azonnal lel kell szedni az egész aknamezőt, mert túl sűrűn telepítették. Az ezredparancsnok majd epeömlést kapott. Állítólag egészen a hadsereg műszaki parancsnokáig jutott az ügy. Ö rendelte el az aknamező felszedését.

Ki szedje fel az aknákat? ... Aki lerakta. így hát sötétedés után, amikor feljött a hold, megint kivonult a s-zakaszunk harmincöt emberrel. Csuda veszélyes játék volt. A századparancsnok külön-külön figyelmeztetett mindannyiunkat, hogy legyünk óvatosak, mert valamennyien aknasorok között leszünk.

— Azt hiszem, világos a dolog — mondta. — Ha valaki óvatlanságból vagy tudatlanságból felrobbant egyetlen aknát, az egész szakasz kirúg a világ kéményén.

Vigyáztunk mi, nagyon vigyáztunk. Csakhogy a túlsó parton észrevették az orosz figyelők, mit művelünk, és aknavetőtüzet zúdított ránk. Amikor láttuk, hogy több kettőnél, menekülni próbáltunk. De hogyan, merre? Mikor minden félméteren a halál leselkedett ránk. Elég, ha csak megcsúszik az ember lába!

Pillanatok alatt lángra borult az egész aknamező. Iszonyat mekkora volt a robaj! Ott hasaltam alig tíz lépésnyire az első aknasortól. Mintha csak a Katyusák ugattak volna az ember fülénél, úgy dör- rentek el sorozatosan az aknák. De a föld, a szétfröccsenő föld volt a legborzongatóbb! Ügy csapott tel a magasba, akár a láva a tűzhányóból, hogy aztán forrón aláhulljon, mindent betemetve a közelben. Hirtelen eltűnt a hold... Nem érzékeltem, milyen vastagon borított be a föld. Mitnha a kútba esett volna az ember... Kis kézilapátommal ástam ki magam a felszínre. Éppen jókor '— a szám teletapadt, és nem volt levegőm. Már az eszméletlenség határán jártam. Ha nincs a kislapát — megfulladok. Ki tudja, hányan vesztek ott közülünk éppen azért, mert megfulladtak a nagy földtömeg alatt.

Az aknamező teljesen eltűnt. Óriási kráterek tátongtak a helyén.

A szakasz harmincöt emberéből csak négyen maradtunk meg.

Timót lepillantoll az asztal alá.

— Fél lábamat térden alul átlyugatta a szilánk. Azt gondoltam, levágják. De meghagyták.

Amikor hátravittek és Kurszkban kórházba kerültem, még nem tértem egészen magamhoz. Folyton köpködtem, pedig már homok nem volt a számban, és csak az aknákra tudtam gondolni. Napokig csak a nagy dörrenéseket hallottam, de valahogy messziről. Úgy, mint az uszoda ricsaját, ha víz alá merül az ember. Egy reggel, amikor felébredtem, megszűnt a nagy robaj. Csend lett. Egészen csend. Igen megörültein! Végre nyugalmam lesz, gondoltam. Odajön hozzám az ápolónő, beszél hozzám, de én nem hallok egy szót se. Csak látom, hogy nyitogatja a száját, és mutogat is valamit. Egy darabig mozgott a szája, aztán mérgesen rám nézett és otthagyott.

A dörrenések még egyszer hallatszottak. De igenigen messziről. Aztán csend lett. Nagy csend. Végképp.

Amikor úgy-ahogy felépültem, hazaküldtek.

Azóta így élek — örök csendre ítélten.