Új Szó, 1975. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1975-09-29 / 229. szám, hétfő
kÖVESDI KAROLY* Az eperfa és gyökerei Tífiiib nagy eperfa volt a ía luban, de ez volt a legnagyobb és a legöregebb is. A házunk előtt állt, a kiskertben, a zöldség- és virágágyások között. Hatalmas lombja beárnyékolta a falatnyi kertet, ahol riadt szamócák és hagymák bújtak védelmező karjai alá. Nagyobb gallyaiból még az utca fölé is jutott. Ha a nap lemenőben rézsűt rástitőtt a fára, tarka színözönnel lett teli az udvar. Különösen őss-zel volt szép a színek és a formák táncoló sokasága. Amilyen nagy volt, olyan erős is. Törzsét hárman alig értük át, s a gyökereiből még az ud var alatt is találtunk, amikor a vízvezeték ' csövezetét raktuk le. Addig nem hittem, hogy egy fának akkora a gyökérzete, mint a lombja. A fát nagyapám ültette, fiatal korában. Azóta jó néhány év elszaladt, nagyapám a temetőben porlad, számomra ismeretlenül. Hároméves voltam, amikor meghalt. Csak egy apró történetet tudok róla, nem is tudom, illik-e elmondani. Akku riban már erősen ivott. Gyak ran látunk egészséges embereket tántorogni, csoda-e ha egy féllábú, rokkant ember utolsó menedéke az alkohol? Nem mentegetni akarom, hisz mint említettem, nem ismertem. Azon a nyári napon nagyanyám távolabbi rokonaihoz ment látogatóba. Anyám a mezőn, apám a gyárban dolgozott. Az öreg egyedül maradván otthon, azonnal keresni kezdte a szilvóriumot. Tudta, hogy van, azt is, hogy el van dugva, csak türelem kérdése volt, hogy megtalálja. (Csodálatos türelme vult az ilyesmihez.) Felforgatta a konyhát, a kamrát. Szekrényeket, edényeket, polcokat, tűzhelyet, aztán a szobákat vet te sorra. Ruhás szekrény, éjjeli szekrény, kályha mögött, ágy alatt, kályhában, asztalfiókban. Reménytelenül. S hogy mérget tetézze, az ajtórésen nyávogva jött utána a macska. Nézte az öreget, néha megnyalta a száját, aztán leült, s tovább nézte, és a szeme mintha nevetett volna. Mintha hosszan tani akarta volna 'ügyetlenségé ért. Ez feltüzelte az öreget kapta a söprüt, hogy odavág. A macska Ijedten ugrott vissza a konyhába, ő meg állt s nézte a söprü helyét, a szoba sarkát. Lassan fölragyogott a szeme. Állt a szoba közepén, a söprű lehetetlenül lógott a kezében, A pálinkás üveg a sarokban ál lőtt. Ezek után mi sem terme szelesebb, a macska egész nap becsben tartatott, az öreg meg leitta magát. Ezt később ő maga beszélte el a kocsmában, általános derültségét keltve. Persze az is lehet, hogy ő találta ki az égé szét. Nagy tréfamester volt. Háromlábú széke még a pad láson porosodik, meg egy nagy fekete láda, (ha így visszagon dolok, nem is olyan nagy) teli szögekkel, kalapáccsal, kaptafával, bőrökkel. Egyszer belekukkantottam, s az volt az érzésem, hogy egy emberi élet kútjába tekintik. Persze a kép hamis, csak a víztükröt látni, ami alatta van, azt nehéz azonosítani. De inég a felszíni csillogás is izgalmas dolog, s ne szerénykedjünk, ott van a kép zelőerő is. írásaiból soha egy sornyit sem találtam. Izgatott a dolog, hogy elbeszéléseket írt, sőt, egy színdarabot is, amit a faluban játszottak le valamelyik téli estén. Csupán egyetlen írását olvastam az akkori rozs nyói hírlapban. Egy szegény ember mókust fog az erdőn, és hazaviszi a tiának. Mikor otthon előveszi a tarisznyát, előre őrül a gyerek örömének. Mekkora a döbbenet, amikor látják, hogy hiányzik. A mókus megkerül, a bűnös (faMalinók István: Tágkép A Gyürön mogorva füstbuddhaként törökülésbe merevedett o köd, fehér kőtömbök ráncaiban megdermedtek a gyöngyöző mohaszemek. Fény hasít a kovafelhők burkolta csöndbe - széles szoknyájukat fejükre borítják a ringó húsú asszonyok óriásgombák. Futnak, combjukra sarat fröcsköl az izmok ritmusa. Öklömet zsebembe gyűröm Kazal alatt ellobbant az első kövérmellű férfiemlék Mázik István: * Gilányi Sándor: Tarka függönyöket horgol az őszből ifjodik anyám sárgu levelekből MIÓTA és MIELŐTT közt leszek én is vándor Kép o történelem: apám hátán véres barázdát szántott a korbács de anyám méhében már új kor fogant Bánatodra keretet életemből tetetek Miért késtél hitújító szerelem Zöld rét alatt kavicsok közt ült szivem luvégi cigánygyerek) elnyeri büntetését, a történetnek vége is lehetne, de nincs, mert megszökik a mókus, szinte kigúnyolva őket; hiába, a szegény «mbert még az ajándéktól is elüti a sors. Első olvasásra csalódást keltett bennem a történet. Stílusa se tetszeti, meseszerűsége se, éreztem, hogy ki la Iáit az egész. Mit vártam tőle? Jól megszerkesztett, súlyos mondani való jú, gördülékeny stílusú írást? Hisz nem volt hagyta a beszédet, s bütykös ujjaival cigarettát sodort. Ilyenkor minden figyelmét az ujjak nak szentelte, csak aztán fordult hozzám. Minden alkonyaikor vártam az öreget, a - kis pádon kuporogva, vagy ha történetesen ő előzött meg, eldobva játékot, mindent, futottam ki a kapun, le a kispadra. Egy este azonban elmaradt. Nem tudtam mire vélni a távolmaradását, átmentem hozzá. Benyitottam a kapun, és szétnéztem. Fiatalok irodalmi rovata író Egyszerűen teremtett magának egy szűk mesevilágot, ahová néha meghúzódott a nyomorúságán röhögő világtól. Egy másik öreg képe merül föl előttem. Ősz hajú, sokat próbált ember volt, s alkonyaikor mindig átjött a szomszédból. Leült mellém a kispadra, a kapu előtt. Alapjában véve vidám kis öreg volt, most is látom huncut mosolyát. (Mikor eltemették, eltűntem, hogy ne is lássam a koporsóját — különös érzékkel ragaszkodtam ah hoz, hogy az élő kép, a mosolygós, a kicsit cinikus arc maradjon meg emlékezetemben.) Leült mellém a pádra, s néha minden bevezető nélkül — mintha csak magának beszélne — mesélni kezdett óriáskígyókról, háborúról, pénzről, emberi huncutságról. Néha abbaCsodálatos füves udvara volt a ház előtt, apró kamilla virágokkal, illatosakkal, a fészernek lámaszkodva egy körtefa. Kis nyomorult fácska. Úgy támaszkodott a falnak, mintha rokkant lett volna. A szobában kevés bútor volt. Néhány szék, kis szekrény, komód, ágy. De a falon képek voltak, s könyvek a szekrény tetején, magasan fölrakva. Az öreg egy széken ült, vastag pokrócba burkolózva, s olvasott. Jöttöinre csak egy gyönge mosoly ült az arcára. Beteg volt. Ezentúl többször is meglátogattam a szobájában, ebben a sötét börtönben, ahol csupasz égő lógott a mennyezetről, s a komód tetején gigászi birsalmák sorakoztak. Dohos szag itatott át mindent, s a könyvek mögött hamarosan észrr- vettem a borosüvegeket is. Né ha ő Is borszagú volt. Ez a furcsa szoba egyre ellenszen vesebb lett nekem. Utáltam a sötétséget, a szagát, ugp érez tem, összenyomja a kis öreget. Egyszer majdnem bajt okozott a fa. Persze ő nem tehetett semmiről, sót később ö lett a dolog áldozata. A szom széd gyerek egy délután ni- .lecsúszott az ágon, s ot; maradt, függve, kapálódzva. Alii a ke mély aszfalt, fölül a nagy, mérhetetlen magasság. Két kézzel kapaszkodott és sivalko- dott. S hogy a dolog ne legyen olyan egyszerű, a nagyanyja éppen arra járt. Mikor meglátta az út fölött csüngő unokáját, elkezdett jajveszékelni, majd lerogyott a padra, s on nan csődítette össze a felvégei. Mikor a gyereket leszed lem, csak szipogott ijedtében, hang ját vesztve, s futva indult ha zafelé, nyomában bottal hado nászó nagyanyjával. Mikor apám kezében megial tam a fűrészt, szerettein volna, ha eltörik. Nem értettem, miért kell elpusztítani, s nem is tud tam elképzelni, hogy ezentúl az ablakon kinézve a zöld lom hozat helyett a poros utat fo gom látni, s a csúf, lélektelen házakat. Ha tárgyilagosan nézzük a dolgot, apám nem tehet semmiről. Előbb-utőbb lepottyant volna róla valaki, no meg a te lefonhuzalnak is útját állta. A fák mindig útját állják valakinek. És a fák nem tudnak vé dekezni, ezért meg kell halni uk. Persze az eperfa nem hajt meg azonnal. Még most is él kicsit emlékeim közölt, néha hallani vélem susogását s a záporhoz hasonló kopogást, mikor megrázva egy-egy gallyát, pat togva hullott róla az eper. Túl nagy és túl szép volt ahhoz, hogy azonnal eltűnjön. Lassan megy el, mint a sokat átélt öregek, s ha tavasszal ve teményezíink a kiskertben, néha megkoppan az ásó valami kemény dologban. A haldokló fa karjaiban. LUDO ZELJANKA: Meglepetés Egy nyári délután történt. A kormánykerék mellett ült, és maya sem tudta, hogy a fővárostól hány kilométerre van, amikor az országút szélén karcsú alakot pillantott meg Mar messziről észrevette. Az ismeret len feleme’te jobbját. Edgár megállt, ajtót nyitott, és a nőt maga mellé ültette. Valami neve! mondott, de ki jegyzi azt meq ilyenkor. Ami a nő úticélját illeti, csak annyit említett, majd idejében szól, ha ki akar szállni. Tíz percnyi út után megszólalt: szeretnék én is autót vezetni. Ez nem olyan nehéz, felelte Edgár. Autóvezetői tanfolyamon kell részt ven nie, ott mindent megtanulhat. Képzelje, mondta a szőkeség, Nyugat Néihetországhan gazdag, te hetös nagynénim van. Azt írta, autót küld, hu sikeresen levizsgázok, és hajtási engedélyt szerzek. Ennél mi sem könnyebb, ha akarja színesen segítek. Ezt előre is megköszönöm, de figyelmeztetnem kell, hogy a vizsgákon kétszer megbuktam. Hogyan lehet ez?, csodálkozott Ed gár. Ügy, ha magam ülök a kormánynál, rész két ni kezd a kezem. Az országút mellett erdő húzódott. Edgár ie állította a kocsit. Egy kicsit pihennem kell, nem jön velem? A nő tétova mosollyal válaszolt. Muradt. Húsz perc múlva, amikor Edgár visszatért, u hölgy is, az autó is eltűnt. Nézd a szemtelenje, még hogy reszket a ke/.e, ha a kormány mellé ül. És tényleg reszketni kezdett, amikor meglátta a forgalmat ellenőrző rendőr alakját, aki jelt adott a megállásra, lár művezetői jogosítványát kérte, de ahogy ránézett a kocsi számtáblájfira, úgy elkezdeti ne vetni, hogy a nő egész testét átjárta a remegés. No végre! Megtaláltuk a keresett Vo'gnt, me lyet pont egy hete loptak el Nitrán ^ szőkeség sóbálvánnyá változott Méri Mihály furditá»» 1975 IX. 29. Susil Weerarathna felvétele
