Új Szó, 1975. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1975-09-22 / 223. szám, hétfő
flk ©gyík bérlő, a mozdony fűtő lngüJjBán jött Li ■■ a konyhába, borzas hajjal. Közönyös káli ■ pet vágva dobott az asztalra egy levelei. ■ ■ ■ — Ügy látom, a nagyságos asszonynak jött a levél. Biztosan a fia küldte, mert amerikai bélyeg van rajta. Az idős Matsonné öreges reszketéssei kapott utána, beteg ujjai izgatottan remegtek. Homályos szemeihez emelte, és ügyetlenül bontotta fel kötőtűjével. „A szemüvegem, a szemüvegem“, morogta, észre sem véve, hogy a mozdonyfűtő már elment, végigtapogatta az asztalt, a székeket, s majd felbotlott a láda sarkában. Az ablakpárkányon megtalálta a szemüvegét, ügyetlen mozdulattal feltét, fogott egy nagyítót, és így betűzgette a rövid sorokat. Nem, nem vette észre mogorva szűkszavúságukat, rejtett gőg jüket. Szesne kitágult a gyönyör izgalmától, szívére tette kezét, és szinte felkiáltott: — Aarne hazajön!... Aarne hazajön ... — susogta, másodszor halkabban, mintegy elcsodálkozva saját, váratlanul jött boldogságán. Aztán leroskadt egy székre, karjait görcsösen keb lére fonta, szeméből könnyek potyogtak: — Köszönöm, istenem, köszönöm, köszönöm! Aerne hazajön, több, mint két év után. Megint jóra fordul majd minden. Magához veszi az édesanyját, Aarne jó fiú, soha nem mondott egy rossz szót neki. . De hátha nem Is így van, hátha rossz útra tért... Szorongással telve ment a bérlők szobájába. Nem látta most a bevetetlen ágyakat, meg az elmosatlan edényeket a széken. „Bárcsak imá<>Kojt>io értem, mikor ilyen rosszul lótok" — gonűulta alázatosan. Nehezen bírta kibetűzni a dőltbetűs írást, tekintete mégis féltékeny gyöngédséggel kísérte a sorokat. (Iát mégis igaz: — Aarne hazajön. Az öröm és a sóvárgás elgyengítette a lábait. Le kellett ülnie egy pillanatra. Aztán nagy sietve felkötötte a fejkendőjét. EJ kelt mennie, hogy elmesélje, mi történt, hogy megossza örömét és boldogságát másokkal is. A házmester felesége éppen a lépcsőt mosta, és nem ment arrébb, amikor észrevette. Matsonné úgy szőlt, mintha valakit vádolni akarna: — Nemsokára hazajön a fiam... És ha megjön, majd megleckézteti a semmirekelő házmestert — gondolta magában —, aki szemtelenül bánik vele, meg a romlott bérlőit is, akik azzal fenyegetik, hogy kiteszik a saját házából. Aarne majd elviszi őt innen, finom új lakásba, ahol parkettás a fogadószoba ... Aarne szolgálót szerez, aki majd teljesíti minden kívánságát és tisztelettel mondja: „Igenis, Matsonné asszony — azonnal, azonnal, Matsonné asszony“. — Aha, aha már biztosan a kikötőben van, ugye? — A házmester felesége kajánul nevetett, aztán ki- loccsantotta a felmosóvizet Matsonné utón. De ő büszkén ment tovább, igaz, aztán gyámolatlanul tapogatózva indult lefelé a lépcsőn, a félhomályban ... Szívét nyugtalan gondolat dermesztette meg. Aarne mór megjött, ha a hajó mór a parthoz ért, akkor bizonyosan elkerülik egymást. Néhóny hete írt, de a postai út olyan hosszú volt, hogy édesanyja nem ok nélkül ment a partra — hiszen találkozni akart a fiával... Hótha mór többé nem tud kimenni oda... Úgy gondolta, hogy először a lónyához megy, hogy elmondja a hírt. és hogy ezzel is elfeledje minden keserűségét, amelyet a gőgös, haszontalan lány okozott a szívének. Cs Aarne bizonyóra nyíltan beszél majd Kyllivel, és megkérdezi tőle, hogy miért nem segítette öreg édesanyjót, miért nem óllt mellette. Kylli dőrén szi dalmazni foga, ha elmegy, de mégis el kell mennie hozzó, hogy elmondja: Aarne hazajön. Nyugtalansóga azonban oly nagy, hogy előbb mégis a kikötőbe megy. Villamosra száll, de véletlenül rossz kocsira, megijed, aztón öregesen botladozva átszáll egy másikra. Kis tóskójóból éppen a jegyet kotoróssza elő, amikor kihull az összes pénze, de ő észre sem veszi. Amikor mór észrevette, azt gondolta, hogy ellopták tőle. Igen, mindenki lop, minden utas, minden embar; a házmester felesége, a bérlők, akik sosem fizetnek, akiknek a szobája majd elsiily- lyed a piszoktól... De Aarne hazajön, Aarne megbüntet mindenkit, aki rossz volt hozzá. Könycseppek gördültek az arcóra, ősz feje öregesen reszket. Rohan a partra, hideg szél fúj, de hajó nincs a kikötőben, csak a befagyott tenger fehérük. Ijedtség szóllja meg. Hót hogy érhet a hajó partot, mégha amerikai is, ha befagyott a tenger?l 'Aztán mégis reménykedni kezdett. Talán vannak jégtörő hajók, amelyek segítenek, és idehozzák. De a hajó csak nincs sehol... — Ö mégis vór, ott járkál a csípős széiben a rakparton, büszkén néz a járókelők szemébe, hiszen a fiát várja ... De a keze és lába már majd megdermed, betegebbik lába kegyetlenül fáj. Csalódást érez, mert még mindig nem jött meg a hajó. Ha lemegy Kyllihez, majd elmeséli ... Kylli üzletben dolgozik, pult mögött, ott van előtte a nyitott harisnyásdoboz, arca unott, türelmetlenül mondja: —■ Hát mi van már megint anya? ... Az asszony nem szereti, ha te ide járkálsz. Ne csacsiskodjál, hanem csak menj haza, mert megfagysz. Vasárnap majd újra elmegyek takarítani. MIKA WALTARI: A FIÚ HAZATÉR Matsonné kifulladt, szívéhez kap. Szeme kitágul aztán félig suttogva, meglehetősen kifejezéstelenül mondja: * — Aarne nemsokára hazajön. Kylli nem hiszi el. Anya már jó néhány éve csak Aarneről beszél, arról az időről ábrándozik, amikor hazatér, mert akkor majd minden-minden megváltozik... Anya tanította Aarnét, mint egyetemi hallgatót. Aarne adósságokat csinált, jogot tanult, semmirekellő volt, végül is mikor a tanulásból nem lett semmi, elindult Amerikába. Kylli hidegen viselkedett testvérével. — Mit csacsiskodsz már megint anya? ... — Nem... de komolyan.,. Aarne írt, Aarne nemsokára hazajön. — A mama diadalmasan és kissé szigorúan néz a lányára. De Kylli unottan válaszol: — Maradjon csak ott, ahol van. Itt úgyis csak mások nyakán lenne. Legjobb, anya, ha most nyugodtan hazamész. — A tá9kád már megint nyitva van... Bizony nagyon figyelmetlen vagy, elkél nálad a gyámkodás... Matsonné hát hazatér. De már nagyon-nagyon fáradt, elgyengült egész teste, már nem bír járkálni többé. És mintha keserű csepp keveredett volna örömébe. Mégis makacsul kapaszkodik ábrándjaiba, mindig ugyanazt ismételgeti és motyogja, a meglepetés öröme egészen megzavarta. Minden rendbejön, Aarne gazdag, Aarne nagy úr. Aarne biztosan bundában érkezik meg, sok útitáskával, hoz majd neki selyemkendőt, meg nyakláncot is. Aarne jó fiú. Múlnak a napok. Matsonné tejet melegít magának, száraz kenyeret aprít bele, és hideg krumplit eszeget. Ha majd Aarne itt lesz, akkor majd a szolgáló finom ételt készít neki. ő pedig karosszékben ül, csipkés főkötőben, és párna melegíti a lábát. Matsonné egyre nyugtalanabb, kevés megmaradt erejével megpróbál takarítani is, nehéz matracokat cipel az erkélyre, erőtlen kezével porol, sötétlő szemmel söpri a sarkokat, a felbőkben száll a por, köhögni kezd, s a por megint visszászáll a padlóra... A bérlők csak nevetik, de szitkozódnak is, amikor a reggeli félálomból felkelti őket a takarítással. Lassacskán megint eltelik egypár hét, és ő éjszakánként sohasem alszik. Gyakran felébred, felkel az ágyból, magára teríti a takarót, leül a karosszékbe, és csendben motyog magában. Nézi, nézi az ablak árnyékát, mintha megzavarodott volna ... Álmában a kis Aarnét látja, aztán a felnőtt Aarnét, aki nagyon jó fiú. Nem emlékszik arra, hogy valaha is rossz lett volna, még egy rossz szavára sem emlékszik. Az ő emlékezetében Aarne mindig jó volt hozzá. Mindig rendes gyerek volt, soha egy rossz szót nem mondott anyjának. — Matsonné ezt mind elmeséli a szomszédasszonyoknak, akik a konyhában tesznek-vesznek és időnként sóhajtoznak. Kávét főz nekik, ,, fényűzővé“ válik, pazarol. Kalácsot vesz, és már nem kever cikóriát a kávéba, hiszen Aarne nemsokára megjön. Az öregasszonyok kérdezgetik tőle, hogy mivel foglalkozott Aarne Amerikában — de ő nem tudja, nem is ért az ilyesmihez. Különféle régi leveleket kotor elő, amelyek évekkel ezelőtt erkeztek. Eredeti munkáról írt Aarne, hídépítésről, meg rézbányáról, Aarne nyugtalanul vándorolt az egész kontinensen át. Természetesen munkavezető volt. vagy mérnök, vagv az is lehet, hogy egymaga bányákat fedezett fel . . Az öregasszonyok bökdösik egymást, vihogva mennek fel a lépcsőn, hogy kávét igyanak Az öreg Matsonné megzavarodva járkál. Egyre gyakrabban szalad a kikötőbe, de senkinek sem meri elmesélni és dideregve sétál a fagyban. Kylli megharagszik, szidja is, ő ilyenkor ijedten néz félre. Megint ellelik egypár hónap, anya nyugtalankodik a fiáért. Hátha vihar, volt, hátha elsüllyedi a hajó? Amerika messze van... És újra kimegy a kikötőbe. Végre egy nap estefelé, elég későn, amikor már nem számít semmire, megszólal a kis lakásban a csengő. Idegen, magas férfi. Matsonné sötétülő szemei végigjárják, váltónak hajlásúban, arcában valami ismerős van. . Szívéhez kap: Aarne! — Hát itt vagyok .:. — A fiú bejön az előszobába, leveti vékony felöltőjét, útitáskáját az egyik sarokba teszi. Matsonné úgy szaladgál, szegény, akár egy kot- lós. A konyhában ott botladozik, összecsapja kezét-, szemét elhomályosítják a könnyek. — Aarne. Aarne, hót mégis megjöttél öreg édesanyád örömére, hál mégis megjöttél! Aarne arca lesoványodott és megkeményedett, szája szögletén keserű ráncok, szeme nyugtalanná vált. Nézi a piszkos konyhát, érzi, hogy szaga van az ágyneműnek, undor ül ki arcára. Nézi anyját a félig megzavaradott öregasszonyt, és tele van visszataszító idegenkedéssel. — Van valami ennivaló anya? Turkuból vonattal jöttem... — mama kávét főz és vajaskenyeret készít. El akar futni, hogy ennivalót kölcsönözzön a szomszédoktól, de a fiú nem engedi. Szégyenli éhségét, szülővárosa pedig idegen neki. Ösztönösen érzi, hogy az élet itt is ugyanaz a keserű, és kérlelhetetlen, amely falként emelkedett erőfeszítései előtt az idegen földön. Nem segít semmi. Ez Itt az otthon, emlékeiben szép, most pedig csak egy piszkos odú, az anyja félig megzavarodott, a nővére barátságtalan. — Ne csacsiskodj anya! — A mama megpróbálja átölelni, megcsókolni arcát száraz ajkával, ö hevesen ellöki magától. A mama lábai megtántorod nak, leül, nem érti Aarnét. Aarne kifáradt. Holnap ... holnap már új életet kezd. ^ — Csinálj csak valami fekhelyet, akár a földre... A mama még jobban megzavarodik, ha nem tud itt aludni a fia, akkor persze drága szállodába megy majd. — Itt a földön — értetlenül bámul a fiára.. Semmit sem válaszol. Aarnén nincs bunda, nem hozott nagy útitáskát, amelybe ajéndék férne. Mintha elpattant volna valami a lelkében. Semmit sem ért már. Babrálja fájós ujjait, a szomszéd öregasszony meg a házmester jut az eszébe. Nem tud gondolkozni. A fiú már alszik a földön, kimerültén, keserű vonások az arcán. A mama nem tud aludni. Szíve telve furcsa szorongással és kételkedéssel — éjnek idején felkel, magára teríti a takarót. Egy széknek a szélére ül. félhangosan motyog magában, és egyre csendesebb lesz. Utolsó megmaradt erejével saját képzeletébe kapaszkodik Aarne megjött. Holnap új életet kezd. Aarne jó gyerek, édesanyjának soha egy rossz szót... Holtteste úgy összezsugorodott és oly könnyűvé vált, hogy a fiú fel sem ébredt, amikor anyja a székről halk koppanóssal leesett, és úgy maradt fekve a földön, gyámolatlanul és mozdulatlanul, mint egy ruhacsomó. GOMBÁR ENDRE fordítása Benedek Marcell még nem volt húszéves, amikor lefordította E. Ros^- tand Princesse Lointaine-jét, amit a budapesti Nemzeti Színház Napkeleti királykisasszony címen mutatott be és még ugyanabban az évben részt vett a Thália Társaság alapításában. Idézem Lukács György 1955-ben írt szavait: „Három fiatalember, alig kikerülve a gimnáziumból: Benedek Marcell, Bánóczl László és én, ötven évvel ezelőtt elkezdtünk tervezni, hogy Magyarországon is legyen realisztikus színművészet... Mindazok közül a művészi irányzatok közül, amelyek ebben az évtizedben felléptek, a Thália volt az egyetlen, amely ... a munkásosztály művészi felvevőképességére apellált.“ 1904-ben jelent meg a Don Juan feltámadása című verses regénye, 1912-ben mutatta be a Nemzeti Színház a huszadik század első évtizede nemzedéki problémáit boncolgató Az erősebb című drámáját. Az első világháború pokoltüzében pernyévé égtek a milleneumi Magyar- ország hazug kulisszái és Benedek-AZ EMBER UGYÖZHETETLEítT Marcell 1919-ben szívvel-lélekkel vett részt a középiskolai tanárság radikális mozgalmaiban. De a Magyar Tanácsköztársaságot a nemzetközi tő^ késnacionalista reakció megbuktatta és Benedek Marcellt megfosztották tanári állásától, de nem foszthatták meg meggyőződésétől, a saját tételébe vetett hittől: „Az embert nem törheti meg semmiféle viszontagság, az ember legyőzhetetlen“. Benedek Marcell, egész élete és életműve bizonyítja, hogy mindenkor a haladás nyomvonalát követte, erkölcsi tisztaságáról visszapattant a horthy-terror minden szennyes meg- félemlítési szándéka, hogy soha egy pillanatra sem vállalt azonosságot a tiszti egyenruhába bujtatott dzsen-* troid gyilkosokkal, sem azok irodalmi szolgalegényeivel, a Herzog-Herceg Ferenc típusú kurzuslovagokkal. Radikális polgár volt és radikális polgár maradt, aki népe szolgálatát tartotta legfontosabb kötelességének, aki azt hirdette, hogy az irodalomtörténet művészet és az irodalomtörténész feladata az, hogy megkedveltesse az irodalmat. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Benedek Marcell számára a felszabadulás jelentette a második, — talán az igazi — pályakezdést. 1947-ben je» lent meg Az irodalmi műveltség könyve című műve, 1957-ben a Shakespeare, 1960-ban A kis könyv a versről, és minden művére jellemző, amit egyik méltatőja állapított meg: „Az író elveti a tudományos művek szokásos ballasztját, az életrajzi és bibliográfiai adatok tömegét, s a modern esztétikus szemével válogatja ki óriási anyagából (az első emlékektől a jelenkorig) mindazt, amit a mai olvasó is élvezni tud. De nagyon hiányos lenne az emlékezés, ha két rendkívül Jelentős művéről-tettéről megfeledkeznénk. Az egyik az, hogy 1924-ben az Ady bre viárium című alkotásával Benedek Marcell az elsők között jelölte ki Ady •világirodalmi rangját, a másik pedig az, hogy még ugyanabban az évben A modern magyar irodalom című művében ugyancsak elsőként adott ősz szefoglaló értékelést az akkor „baloldalinak“ bélyegzett írók munkásságáról. Egy 15 évvel ezelőtt megjelent cikkében írta: „A korok egymásba fonódnak. Tizenhét éves koromban részemül jutott az a megtiszteltetés, hogy kezet szoríthattam Jókai Mórral. Ez a kéz valamikor Petőfiét szorította meg. Néhány esztendővel később kezet csókolhattam Prielle Kornéliának*. Ezt a kezet valamikor Petőfi is megcsókolta [sőt, meg is kérte). Kortársaim sora ifjúkorom öregeitől öregkorom Ifjaihoz vezet. Talán lesznek közöttük, akik egy emberöltő elmúltával emlékezni fognak arra, hogy kezet szorítottak velem.“ PfiTERFI GYULA 1975. IX 22
