Új Szó, 1975. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1975-09-15 / 217. szám, hétfő
AlwJni szerettem volna, rossz kedvem volt. Ekkor beállított Miska, hogy felolvassa az elbeszélését. — Zárd be az ajtót — mondta, és egy palack bort húzott elő a zsebéből. — Ma nagy napom van. Befejeztem az elbeszélése* met. Azt hiszem, megfogtam az isten lábát. Igyunk, pajtás. Sápadt és verítéke« volt az arca. — Bolondok, akik azt állítják, hogy nincs boldogság a földön — mondta. — Az ihlet a boldogság. Tegnap — egész éjszaka írtam, észre se vettem, bogy megvirradt. Aztán kószáltam a városban. Gyönyörű reggel a város: harmat, csend, és alig járnak az utcán. Még áttetszőén reszket minden: fagyoskéken, szellemlebegéssel, zsengén közelít a nappal. Igyunk, pajtás. Egészen biztosan érzem: ez az elbeszélés fordulópont az életemben. — Miska töltött magának, és egy hajtásra kiitta. Az ujjai remegtek. Bámulatosan szép keze volt: finom, fehéi\ sima kéz, ujjhegyei egész keskenyek. — Ezt az elbeszélést el kell helyezned valahol — folytatta. — Akárhol elfogadják. Mostanában szemeteket közölnek. A protekciótól függ minden. De én komoly ígéretet kaptam. Szuhotyin mindent elintéz. — Miska — mondtam, — legalább átnézhetnéd az elbeszélésedet, hiszen még egy vesszőt sem javítottál benne. — Bagatell, pajtás, ráér aztán is... Otthon kinevetnek. érted? Rira bien qui rira le dernier. Én hallgatok. érted? Majd egy év múlva meglátjuk. Akkor majd jönnek hozzám bocsánatot kérni... — Az üvegben már fogytán volt a bor. — Ne igyál, Miska .. . — Kell az izgalom... felelte. — Tegnap éjjel negyven cigarettát elszívtam. — Füzetet vett elő. Vastag füzet volt, nagyon vastag. Arra gondoltam, inkább megkérem, hagyja ott. De amint rápillantottam sápadt homlokára, amelyen kiduzzadt az ér. félrecsúszott szánalmas nyakkendőjére, így szóltam: — Ide figyelj, te Tolsztoj, aztán ha majd önéletrajzot írsz, ne feledkezz meg rólam ... Miska elmosolyodott: — Te csirkefogó — felelte —, nem értékeled a barátságomat. Kényelmesen elhelyezkedtem. Miska a füzet fölé hajolt. Csend és félhomály volt a szobában. — Ezzel az elbeszéléssel olyan művet akartam alkotni — kezdte Miska —, amelyet az álmok felhője burkol; finom remegés és könnyű homály; jelzésekkel dolgozom ... Utálom az élet durvaságát, utálom. — Elég volt az előszóból — mondtam, — olvass ... — Belefogott. Figyelmesen hallgattam. Nem ment könnyen. Unalmas, tehetségtelen munka volt. Egy tisztviselő beleszeret valamilyen táncosnőbe, ott tén- fereg az ablaka alatt. A táncosnő elutazik. A tisztviselőnek fáj, hogy megcsalatva látja ábrándos szerelmét. Nemsokáig figyeltem oda. A szavak unalmasak, ósdiak voltak, laposra gyalultak, mint a deszka. Nem lehetett látni, miféle ember az a tisztviselő, ki ez a táncosnő. Miskára néztem. Szeme tűzben égett. Ujjai a ki-> aludt cigarettákat morzsolták. Tompa, keskeny arca, amely olyan volt, mintha kontár iparos faragta volna nagy kínnal, most csillogott; vastag előreugró sárga orra és halvány, rószaszínű, duzzadt ajka fénylett, s František Hrubín: ELŐSZÖR A nap, immár utolsó pikkelyig kidörzsölte durva kezed, s ifjú koromban voltál. Sajnáltam a vén szádra hullt lányos mondatokat halloni. Egymáshoz így simultunk, éjben rángatódzó két összecsukott szárny __ / Mennyi ily reménytelen szárny létezik, mennyi vö t és mennyi lesz e földön! / Fuldokolt az éjszaka: bárcsak egy kis csillageső hullana! Éreztem, miként csukódik be vélem kései vágyad szerelmed. Hitvány maradékát ekkor leönötte a fénylő hold és régvolt táncmulatságok kürtjei röhögtek rajtunk, lihegő kettősfogaton, kik rángó mozdulatokkal akartunk elfutni végkép a halálból. Ríjünk fölött a szédítő naprendszerek tere ragyog. . .. Először merített ürességükből szívem. Kiss Károly fordítása AZ ÉN DALOM Ha kételyekkel telt, ha bánatos, Ha fölzökog, ha repes örömében, Legyen csak hu lám, zúgó és habos, Jövőnkhöz siettében. S legyen az emberrel tele. S ha már fogoly, hát legyen rab: szívekbenl S riassza bármi, vagy vérezze be, De emberien zengjen! Gereblyés László fordítása • 65 évvel ezelőtt született FrantiSek Hrubín, o cseh költészet kiváló alakja lassan feltartózhatatlanul elömlött rajta az alkotás mgabiztos ujjongása. Nyomasztóan sokáig olvasott. Amikor befejezte, suta mozdulattal zsebébe rejtette a füzetet, és rám nézett ... — Nézd csak, Miska — kezdtem lassan —, még alaposan végig kell gondolnom az egészet... A téma nagyon eredeti, van az egészben valami érzékeny finomság ... De nézd csak, a megírása ... Még csiszolni kellene, tudod ... — Három évig érleltem ezt a művet — felelte Miska. — Persze, vannak még benne érdekesebb helyek, de mondd, milyen az alapbenyomás? Iszaak Bábel: IHLET Sejtett valamit... A szája .megremegett, össze- györnyedt, és ijesztő mohósággal szívta a cigarettáját. — Miska — mondtam neki akkor —, gyönyörű dolgot írtál. Még nem tökéletes a technikád, de ne félj, ca viendra. A fene essen beléd, mi minden nyüzsög a fejedben ... Miska rám emelte a tekintetét, a szeme most olyan volt, mint a kisgyermeké: szelíd, csillogó és boldog. — Gyere ki a levegőre — mondta —, gyerünk, megfulladok itt. Sötétek és csendesek voltak az utcák. Miska megfogta a kezemet, úgy beszélt hozzám: — Biztosan tudom, hogy van tehetségem. Az apám azt akarja, hogy keressek magamnak állást. Én nem szólok senkinek. Ősszel felköltözöm Petrográdra, Szuhotyin mindent elintéz. — Elhallgatott, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, aztán újra beszélni kezdett, most már csendesebben. — Néha érzem az ihletet, kínoz, gyötör. Olyankor tudom, hogy úgy csinálom a dolgot, ahogy kell. Rossz alvó vagyok, esténként rémképeket látok, fojtogat a szomorúság. Három órát is forgolódom, mire elalszom végre. Reggelre aztán fáj a fejem, tompán, iszonyúan. Csak éjjel tudok írni, amikor körülfog a magány, amikor csend van, amikor csak a szívem ég. Dosztojevszkij mindig éjszaka írt, és teát ivott olyankor. Én cigarettázom ... Tudod, a füst vastagon áll a mennyezett alatt... Odaértünk a házukhoz. Az utcai lámpa fénye az Dúdor István: MUNKÁS (széni cijz> arcára esett: felhevült, sovány, sápadt, boldog arcára. — Most jön a harc, öregem — mondta, és még szorosabban markolta a kezemet. — Csak Petrográdban lehet befutni igazán. — Te Miska — mondtam —, dolgozni kell... — Száska, édes öregem — felelte, és harsányan, gyámkodón elnevette magát —, ne félts te engem, van nekem magamhoz való eszem, nem pihenek én a babéraimon. Gyere el holnap. Elővesszük újra a szöveget. — Jól van — mondtam —, eljövök. Elváltunk. Hazamentem. Nagyon, nagyon szomorú voltam. ELBERT JÁNOS fordítása Cuth János: Arcához oda-odacsapott a meleg fuvallat, a haj töviskoszorút vont az öreg feje köré. A fiú bévül volt, ahol egy tulipános láda állt, és egy gáztűzhely. A tulipános ládán ült, és a gitárját hangolta. Haja ébenfa keretként övezte leányos arcát. Az öreg beszólt a fiának, valahányszor eltolta a taligát az ablak alatt: — Ha körülnéznél, beszélhetnének a fényes szerszámnyelek. De te ahelyett mindet kiütöd a kezemből. — Visszafelé aztán már zör- gött az üres taliga, és az öreg nem szólt be, de lelassított és hallotta, hogy még mindig a gitár szól. Mikor megrakta a taligát a frissen kevert betonnal és megemelte, olyan volt a keze, mintha gyökerekből fonták volna. Ahogy megindult, á cementes lé ki-ki- csapott a taliga oldalán. Az ablak alá érve, ismét beszólt az öreg: — Apáink is.. . Ha kemény volt a de- dékaljuk a jászolban, pelyhes ágyakról álmodtak. De hiába cipelték napjaikat a munka oltárára, álmaikból mégsem lett valóság. — A következő térés után még mindig a gitár idegen hangjait hallotta, és beszólt: — Nagyanyád is fiatalon, mosolyogva szabadult meg az életétől. — Itt letette az öreg a taligát, tenyere élével letörölte a homlokát, és kezét a nadrágjához fente. Egyre csak a gitárt hallotta, és így folytatta: — Korán megőszült hajával, támaszt kereső szemével a nagyanyád a halála napján, azon az egyetlen napon szép volt. Még valami vidámság is volt benne, ahogy enni kért. Serényen kutattam ennivaló után, de nem találtam mást, csak ecetes uborkának a levét. Megitta és meghalt. — Az öreg bizonytalanul nyúlt a taliga után, és végtelenül lassan emelte fel. Visszafelé ismét megállt az ablak alatt, és beszólt a fiának: — Segíts. — Inkább te is hagyd a talicskázást. — Hálátlan volt a föld, hálátlanok az állatok, há-: látlan a hatvan esztendő. Most kárhozzam el, mikor eredményes a munkám? — Aztán az öreg meghallotta, hogy bent megszólal a hegedű. Egy ideig hallgatta égre emelt tekintettel, de a hegedű hamarosan elhallgatott. Az öreg szólította a fiát, és mivel nem kaKét henger között pott választ, bekukkantott az ablakon. A fiú már nem volt bent. Az öreg mintha sok évet öregedett volna, úgy bal* lagott a hátsó udvarba. Esetlenül állt az udvar közepén, nem vette észre a fiút, aki az árnyékban ült egy téglarakáson. A fiú a napot figyelte, amint vörös korongja elsüllyedt a nádfalú pelyvás, és az épülő ház sarkánál. Szomorú szemmel látta, amint apja testét az árnyék és a vöröslő fény kettészabta egy megfoghatatlan vonásban. — Holnap vihar lesz — mondta az öreg, mikor észrevette a fiát. — Apám, én már megálmodtam, amint könnyű, világos ruhában lépdelsz a kertben, a rózsáidat metszed, vagy a nyugágyban pihensz a fák alatt. — Ezt tanultad tőlem? — A hármasszekrény aljában van egy kartondoboz. Világos, nyári öltönyt találsz benne. — Ezt nem gondolhatod rólam ... Reggel a fiúnak néhány barátja érkezett, gitárokat hoztak és sok dobot, amelyeket leszögeztek a szoba padlójára. Autó hozott utánuk ládákat meg mindenfélét. Aztán kitört a zivatar. Reszkettek a méla, egér- lyuggatta sárfalak. — Fiam, hiszen a zeneiskolát sem ... — Ez kemény muzsika öreg. a legjobb mesterektől, a Deep Purple, és a Jethro Tull együttesektől tanulunk, — mondogatták a fiúk. — öreg, a fiad külföldre megy hangversenyezni, már készül az első hanglemezünk. Az öreg az udvar végébe hallagott, vitte magával a kartondobozt. Az épülő ház vakolatlan falai közül összeszedegette a szerszámait, berakta a nádfalű pelyvásba. A pelyvás falából kihúzott egy maroknyi nádat, meggyújtotta, és a törekkupacra dobta. Az öreg megcsókolta a kartondobozt és a tűzbe hajította, a szerszámok közé. A doboz fedele felkunkoro- dott, elővillant a fehér ruhaanyag, és a tűz fényénél a szerszámnyelek is felcsillantak. * Cuth János Komáromban élő fiatal prózaíró. Írásaival a Vetésben találkozhattak olvasóink. Az Irodalmi Szemle több novelláját közölte. Moszkva új külszínházában bemutatták a 18. századbeli V. Paskevics orosz zeneszerző Szkupoj (Fösvény) című vígoperáját. Az operái első ízben 200 évvel ezelőtt mutatták be Pétervárott. J. Levasov zeneszerző, aki az opera kottáira egy irattárban bukkant rá, az egész partitúrát Jelújította, Hogy zongorára írhassa át a dallamot, a kottákat át kellett ültetnie a ma használatos kottarendszerbe. (Felvétel CSTK — TASZSZ) 1975 IX.
