Új Szó, 1975. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-10 / 32. szám, Vasarnapi Új Szó

Ha megérte volna, ma lenne 8U esztendős Müiuil Mihajlovícs Zoscsenko, a szovjet orosz prózairodalom különleges tehetségű képviselője. Zoscsenku müvészcsalád sarjaként született. írói hajlama korán megmutatkozott. 1921-től jelennek meg írásai. Éles szemű humorista: szatirikus karcolatokat, elbeszéléseket ír. Csattanós történeteiben a társadalmi élet visszásságait, a nyárspolgár i szokásokat bírálja és pellcngérezi ki, hol csendesen évődve, hol pedig szarkazmusba hajló gúnnyal. Kifigurázza a bürokratát, a részeges munkakerülőt, a zsémbes társbérlőt, a félmüveit tudálékost, a protekcíóhajhászót. Ezekkel a jellegzetes figurákkal találkozunk a Nazar lljics SzinyebVjukov úr elbeszélései (1922/ és a Tisztelt polgártársak (1926) című kötetében megjelent humoreszkjeiben is. Az említetteken kívül több gyűjteményes kötete is napvilágot látott Humoreszkjei és elbeszélései közül számosat ismer a magyar olvasó. Magyar nyelven legutóbb 1960-ban adták ki »álogatott írásainak kötetét Verekedni nem szabad címmel.

Az alábbi humoros elbeszéléssel az író születésének 80. évfordulójára emlékezünk.

(k. j.)

Grígorij Ivanovics nagyot sóhajtott, és mesélni kezdett.

Én bizony, barátaim, nem szívlelem az olyan nőket akik kalapot hordanak. Ha egyszer az a nő kalapot visel meg selyemharis- nyát, vagy mopszlit cipel a karján, vagy aranyfog villog a szájában, az efféle arisztokrata jelenség az én szememben már nem is no, csak madárfütty.

Egyszer, persze, belehabarodtam egy ilyen arisztokrata hölgyikébe. Sétálgattam vele, sőt operába is elvittem. Ám az operában minden kiderült. Az operában teljes való Ságban feltárta ideológiáját.

A házunk udvarán találkoztam vele. Lakógyűlésen. Látom ám, ott áll egy amolyan puccos nőszemély. Harisnya a lábán, aranyfog a szájában.

Hát te honnan jössz, polgártársnő? Melyik lakásból?

— Én a hetesből — azt mondja.

Rendben van — mondom erre. — Légy

Udvőz.

Első pillantásra rettenetesen megtetszett nekem. Eljárogattam hozzá. A hetes lakásba. Fogtam magam, megjelentem hivatalos minőségben. Nos, polgártársnő, mondom, mi a tényálladék a vízvezetékkel meg az illem hellyel? Rendben működik?

— Igen — mondja —, működik.

Aztán csak beburkolózik egy nagy flanell- kendőbe, és meg se mukkan. Csak sebesen pislog, és villogtatja a fogát.

Mikor már egy hónapja járogattam hozzá: felengedett. Aprólékosabban felelgetett. Mondok: hogy működik a vízvezeték? Köszönöm, jól, Grigorij Ivanovics.

Telt-múlt az idő, sétálgatni kezdtünk. Ahogy kiérünk az utcára, rám szól, hogy karoljak belé. Hát karon fogom, és hallgatok, mint a csuka. Fogalmam sincs, hogy kezdjem az udvarlást, és szégyellem magam az emberek előtt.

No, egyszer csak megszólal:

Hogyhogy — azt mondja —, mindig csak az utcát fogjuk róni? Csak úgy szédül a fejem — azt mondja. — Maga mint gavallér és mint a hatalom birtokosa, elvihetne példának okáért az operába,

— Lehet róla szó — morgom.

Másnap épp küldött a tömb-bizottság operajegyeket. Egyet kaptam, a másikat meg Vaszka, a lakatos ajándékozta nekem.

Meg se néztem a jegyeket. Persze, nem egymás mellé szóltak. Az enyém a földszintre, Vaszkáe pedig a karzat legtetejére.

Hát elmentünk. Helyet foglaltunk az operában A hölgyike az én jegyemmel, én meg a Vaszkáéval. Trónolok a kakasülön, és egy mákszemnyit se látok a hölgyből. Bár, ha kihajolok a korláton* látom. Csak rosszul. Unatkozom, egyre jobban unatkozom, aztán csak leballagok. Látom, épp szünet van. És ő sétálgat a szünetben.

— Jó estét — mondom.

— jó estét.

— Kíváncsi vagyok — mondom —, mű ködik-e itt a vízvezeték?

— Honnan tudjam? — mondja erre.

Fogja magát, és elmegy a büfébe. Én utána. Járkál a büfében, és''szemléli a pultot. A pulton tál. A tálon sütemény.

Én meg afféle gúnár módjára, afféle írmagnak hagyott burzsuj módjára keringek körülötte, és javaslatot teszek:

— Amennyiben szándékában áll egy süteményt elfogyasztani — mondom —. ne zavartass.! magát. Fedezem a költségeket.

— Merci — azt mondja.

Ér nyomban odalibeg azzal a szemérmetlen járásával a tálhoz, és hopp. bekap egy krémest.

Csakhogy vajmi kevés a pénzem. Legfeljebb ha három süteményre elég. Mialatt ó jóízűen eszik, én nyugtalanul kutatok a zsebeimben, és ujjaimmal tapogatom, mennyi a vagyonom. És a vagyon: édeskevés.

Hopp, most nyeli le a második krémest. Köhentek. És hallgatok. Amolyan polgári szégyenlősség kerít hatalmába. Még azt mondhatják: sóher gavallér.

Csak körözök, mint a kakas, ö pedig ka cag, és bókokat szeretne kicsikarni tőlem.

Azt mondom:

— Nem kéne elfoglalni a helyünket? Csöngettek, alkalmasint.

Azt mondja erre:

— Nem.

És fogja a harmadik süteményt.

Azt mondom:

Nem lesz ez sok éhgyomorra?

Mire ő:

— Nem — azt mondja —, már megszok tam.

És nyúl a negyedikért.

Ekkor a fejembe szökik a vér.

— Nem teszed visszal — mondom.

Erre megijed. Tátva marad a szája. Nekem meg szikrát hány a szemem mérgemben. Mindegy, gondolom, legfeljebb nem sé tálok vele többet.

Visszateszi. Odafordulok a kiszolgálónő- höz:

— Mennyivel tartozom a három elfő gyasztott süteményért?

A kiszolgáló közömbösen viselkedik: ér tetlennek álcázza magát.

— Ennyi és ennyi jár — azt mondja — a négy elfogyasztott süteményért.

— Hogyhogy négyért?! — mondom. — Mikor a negyedik ott van a tálon.

— Azt már nem feleli erre. — Ámbá tor ott van a tálon, az ízlelés, valamint az ujjakkal való érintés megtörtént.

— Még hogy izlelés! — mondom. — Már megbocsásson. Ezek a maga zavaros rém képei.

A kiszolgálónő közömbösen viselkedik, csupán az orrom előtt hadonászik.

Közben, persze, odagyülik a nép. Csupa szakértő.

Az egyik azt állítja, hogy megtörtént az ízlelés, a másik azt, hogy nem.

Kifordítom a zsebeimet — persze, minden kacat kiszóródik —, a nép vihog. Én nem. Én a pénzemet számolom. Kiderül: épp hogy elég négy süteményre.

Hiába minden vita, a keservit.

Fizetek. Aztán a hölgyhöz fordulok.

— Fogyassza el, polgártársnő — mondom. — Fedezve van.

Ám a hölgy nem mozdul, Szégyellj elfogyasztani.

Ekkor egy bácsika közbeszól.

— Ide vele — úgymond —. majd én megeszem.

És meg is eszi. Az én pénzemen.

Elfoglaljuk a helyünket a nézőtéren. Végignézzük az operát. Aztán megyünk haza.

A ház előtt azt mondja nekem jóféle polgári hangsúllyal:

— Elég disznóság a maga részéről. Aki nek nincs pénze, ne járkáljon hölgyekkel.

Erre azt mondom:

— Nem a pénz boldogít, polgártárson. El nézést az intő szóért.

így aztán el is vállunk.

Sehogy se tetszenek nekem az arisztokratikus hölgyek.

RADVANY1 ERVIN fordítású

ÍIY reggel, ahogy beléptem a hivatalomba, a könyvelőnő éppen vette a kabátját meg a kalapját, s könny szivárgott a szeméből. Április volt, s bántam is én, hogy csak heti tizenöt dollárt keresek egy tetves temetkezési társulatnál? Nem viseltem-e éppen új kalapot és cipőt, nem indított-e a Déli Pacific minden hétvégen különlegesen alacsony díjszabású különvonatokat Montereybe, s én nem Montereybe megyek-e holnap? Nem arra készül tem-e, hogy másnap vonatra szállók, s kirándulok a félszigetre?

Úgy képzeltem, hogy szombaton délig dolgozom, aztán Charleynál ejfogyasztok egy de- Luxe vagdalthúst tizenöt centért, majd lesietek . a Déli Pacific harmadik kerületi pályaudvarára. veszek egy kedvezményes bérletet Montereybe, fölkapaszkodom a vonatra, s szombaton délutántól hétfő reggelig szabad vagyok, mint a madár Megveszem a Saturday Evening Post legújabb számát, s Montereyig egész úton elbeszéléseket olvasok.

De amikor beléptem az irodába, Mrs. Gilp- ley, a könyvelőnő éppen vette a kalapját, s könny szivárgott a szeméből.

Abbahagytam a fÜtyörészést, s körülnéztem. Az irodát nyugodtnak találtam. Mr. Wylio irodájának ajtaján maradt némi rés, ezen át láttam, hogy a főnök az asztala mögött ül. •Más nem tartózkodott a közelünkben. Az óra nyolc húszat mutatott, s ez egyszer tömérdek sok zajt csapott ahhoz képest, hogy máskor alig hallja az ember a menését.

— Jó reggelt, Mrs. Gilpley — szóltam.

— Jó reggelt, Joe — válaszolt Mrs. Gilplev.

Nem léptem egyenesen a szekrényhez, hogy

beakasszam a kabátomat, majd az asztalomhoz siessek, mert tudtam, hogy valami nincs rendjén, s beláttam, hogy nem lennék udvarias, ha csak úgy odamennék, beakasztanám a kalapomat, majd ülnék az asztalomnál, s nem próbálnék a végére járni annak, ami nincs rendjén, nevezetesen, hogy miért veszi föl Mrs. Gilpley a kalapját meg a kabátját, s miért sír. Mrs. Gilpley koros hölgy volt, bajuszos, esett vállú, száraz és ráncos tenyerű, és senki sem szerette Mrs. Gilpleyt, de a világ áprilisba fordult, én új kalappal és új cipővel hivalkodtam, s szeptembertől áprilisig közös irodában dolgoztam Mrs. Gilpleyvel, éppen a téli hónapokban, s lm éppenséggel nem is szerettem őt, ha éppenséggel nem is rajongtam érte, meg kell adni, hogy Mrs. Gilpley jószívű öreg hölgy volt, s nem tehettem, hogy csak úgy menjek, beakasszam a kalapomat, s kezdjem az űj napot. Szólnom kel lett.

— Mrs. Gilpley —• szóltam —, történt va lami?

Rámutatott Mr. Wylie külön irodájának nyitott ajtajára, s intett, hogy ne beszéljek, akasszam be a kalapomat, s menjek a dolgomra.

Értem, gondoltam. A főnök kirúgta.

Annyi esztendő után.

— Mrs. Gilpley — szóltam —, ön, ugye, nem veszítette el az állását?

— Fölmondtam — felelte.

— Nem, ön nem mondott föl — mondtam.

— Nem vagyok gyerek. Nem fog engem el altatni.

Mrs. Gilpley heti huszonliét-ötvenért dolgo zott. Heti nyolcat keresett, mikor a temetkezési társaságnál állásba lépett. Engem Mrs. Gilpley munkakörébe vezettek be. Heti tizenötöt kerestem, s az öreg hölgynek ajtót mutattak. Nos, tartottam szerencsémnek, hogy van állásom, s le akartam utazni Montereybe, és remekül éreztem magamat az új, három dolláros cipőben meg az új kalapban, de az, hogy Mrs. Gilpleyt ilyen idős létére megrí- kassák, sehogy se volt ínyemre.

— Mrs. Gilpley — mondtam —, ma reggel azért jöttem be, hogy fölmondjak, és lül is mondok. Egyik bácslkám Portlandban él, most nyit szalócsboltot, oda készülök, iiogy a számláit kezeljem. Nem fogok egész életemben egy temetkezési társaságra gürizni. Fölmondok.

— Joe — mondta Mrs. Gilpley —, maga is tudja, hogy nincs magának bácsi kaja Portlandban.

— Valóban? — kérdeztem. — Ön elámulna, ha tudná, hányfelé vannak nekem bácsikáim. Torkig vagyok ezzel a foglalatossággal. Halottak lakcíme után szimatolni. Pokoli távlat rgy fiatalembernek.

— Joe — szólt Mrs. Gilpley —, ha fölmond, míg élek egy szól se szólok magához.

— Fütyülök én az összes temetkezési társulásokra — mondtam. — Mire megyek én azzal, hogy halottak után szimatolok?

— Magának nincsenek barátai ebben a vá rosban, Joe — mondta Mrs. Gilpley. — Maga nekem mindent elmesélt, azt is, honnan jött, és hogyan él itt Friscóban, és én tudom, milyen az élet. Magának kell e>z az állás, és ha fölmond, mélyen meg fog vele bántani.

— Mrs. Gilpley — mondtam —, mit gondol, hogyan érzem én magamat? Belépek, és kitúrom önt az állásából? Nem szép cselekedet. Ön ezt a munkát húsz esztendőn keresztül, vagy még tovább végezte.

— Joe — mondta Mrs. Gilpley —, maga most szépen fogja magát, beakasztja a kalap ját, és munkához lát.

— Nem csinálom — vágtam rá. — Most rögtön fölmondok.

Mentem egyenesen Mr. Wylie irodájába.

Mr. Wylie volt a társaság alelnöke, öregúr, lapos orrú, magas és szórakozott, kemény ka lapos. Fukar.

Mentem egyenesen az irodájába.

— Mr. Wylie — mondtam —, ma reggeli hatállyal kilépek

— Hát ez mi? — kérdezte.

— Fölmondás — felelteim.

— Miért? — kérdezte.

— Nem elég, amit keresek —- mondtam.

— Mennyit akar? — kérdezte.

Pajtás! Azt hittem, ki fog rúgni. Gondoltam, sokat kell kérnem, csak úgy kénysze- ríthetem rá, hogy kirúgjon. Ügy cselekedtem.

— Heti harminc dollárt akarok — vágtam ki.

— Maga még csak tizennyolc éves — mondta. — Ekkora fizetés korai volna, de talán el tudjuk intézni.

Mi az ördög! Ha így próbálom tisztába tenni az ügyet, ha úgy akarok végére járni a dolognak, hogy sok pénzt kérek, sosem érek célt. Heti harminc dollár elég lenne arra, hogy nem egész hat hónapon belül megvegyek mindent, amire életemben vágytam. Jesszusom, heti harminc, mellett egykettőre vehetnék egy Harley-Davidsont.

— Nem — mondtam. — Fölmondok.

— Miért mond föl? — kérdezte. — Azt hittem, szereti a munkáját.

— Volt idő — mondtam. — De már nem szeretem. Mr. Wylie — folytattam — ön rúgta-e ki Mrs. Gilpleyt?

Mr. Wylie hátradőlt a székén, s rám meredt. Láttam, hogy dühbe gurult. Ki az ördög vagyok én, hogy ilyen kérdést szegezek az ő mellének?

— Fiatalember — mondta —, még ma reggel kiállítunk egy csekket a nevére. Egy órán belül jelentkezhet érte.

Magam is dühös voltam.

— Nekem most kell a csekk — mondtam.

— Akkor várakozzék a külső irodában — mondta. —* A korlát mögött

A korlát mögé léptem, s rákönyököltem « pultra.

Mrs. Gilpley izgatottnak látszott.

— Fölmondtam — szóltam én.

Képtelen volt felelni.

— Heti harminc dollárt akart adni — szóltam —, de én fölmondtam.

— Mrs. Gilpley — mondtam —, kénytelenek lesznek visszavenni önt az állásába, mert nem kapnak senkit, aki az ön munkáját elvégezhetné.

— Joe — mondta —, maga nagyon mélyen megbántott engem.

— Semmi vész — mondtam. — Mifelénk egyetlen fiatalember se túrna ki egy hölgyet az állásából. Chicagói vagyok és állítom, hogy oda bármikor visszamehetek.

Vissza Chicagóba? Eszem ágában se volt. Szerettem Kaliforniát. Mindig is szerettem Ka liforniát. Csak úgy mondtam.

— joe — szóit Mrs. Gilpley —, gondolja, hogy talál magának állást?

Pattintottam.

— ilven állást bármikor találok — mondtam.

Mr. Wylie állt külön irodájának ajtajában, fejével intett Mrs. Gilpleynek, aki bement az irodába, s a főnök behúzta az ajtót. Az öreg hölgy ki sem jött negyed kilencig. Levette a kalapját meg a kabátját, előhúzta a csekk- tömböt, kiállított egy utalványt, s bevitte Mr. Wylie-nak.

A csekk az én nevemre szült, tizenhárom dollárról.

— Tessék a csekkje, Joe — mondta Mrs. Gilpley. — Megpróbáltam rávenni, hogy adjon tizenötöt, de azt mondta, hogy maga perfidül viselkedett.

— Visszavette önt? — kérdeztem.

— Igen — mondta.

— Mrs. Gilpley — szóltam —, igazán boldog vagyok, hogy visszanyerte az állását. Mit is mondott a főnök, hogyan viselkedtem én?

— Perfidül — mondta Mrs. Gilpley.

— Mit is jelent az? — kérdeztem.

— Udvariatlanul — mondta Mrs. Gilpley.

Én nem vagyok udvariatlan — mondtam.

— Ahol én születtem, ott udvariasak az emberek. Mit képzel, kit fog ö udvariatlannak nevezni?

Bementeni Mr. Wylie hoz az-irodába, s kér- dőre fogtam.

— Mr. Wylie — szóltam •*-, mit gondol, kit fog ön udvariatlannak nevezni?

— Mit beszél maga? — meredt rám.

— Ön engem nem nevezhet udvariatlannak