Új Szó, 1975. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-24 / 34. szám, Vasarnapi Új Szó
t a falu úzódó, sű^ 5 szélén Aljehin hanyagolt, jnőtt kerí- itt kijutott i. Elsőként íajkurászó izott, aki „főnöké- 5, hason* etejű há- Wt, hogy a gy német tielyettesí- is meg* hívják, ló sovány \ljehin az igtatott a ában vala- lassú, sú- majd hír3 Aljehin , sovány, itől eltor- 5jára tá- jvatos te* rű. vörhe- el katona- idr.lgot virágszára a összevarr- l felemelt tartott, anács elm kérész* on szegé- ireg, fából lábú asz- 51 ácsolt, rés volt, a ’ac és egy a asztalon kenyérma- n tejespo- t egy csö- német ne- katonakö- egy zsáklógott. A terjengett. Vlagyimir Bogomolov: Azon keveseknek, akiknek nagyon sokan tartoznak Vaszjukov egy régi, hímzett törülközővel letörölte a padot, és Aljehin leült. Mankóit egy pillanatra sem elengedve, Vaszjukov is leereszkedett az ágy szélére, s várakozó tekintettel nézett rá. Aljehin messziről kezdte: érdeklődött, hogy milyen falvak és tanyák tartoznak a tanácshoz, hogy megy a betakarítás, van-e elég férfikéz, igavonó, s föltett még egy pár semmit mondó kérdést. Vaszjukov ráérősen, alaposan megfontolva válaszolt, bal kezével lábcsonkját tapogatta, s arca Időnként a fájdalomtól eltorzult, fól ismerte a helyet és az embereket, s bár beszéd közben keverte a lengyel és a belorusz szavakat, de kiejtéséből Aljehin azonnal megállapította, hogy nőm erről a környékről származik. — És maga nem idevalósi? — kérdezte az alkalmas pillanatot kivárva a százados. — Szmolenszki vagyok. 41-ben itt kerítettek be bennünket, és három éven át ezen a környéken partizán- kodtam. így maradtam itt. És maga mi járatban van? — érdeklődött Vaszjukov. 'Aljehin felállt, elővette kiküldetési papírját, szétterítette, és átnyújtotta: — „ ... a parancs... nők ... ság utasít... tá ... sá ... nak vég ... re- haj... tására.“ — olvasta lassan, szó* tagolva az elnök. — Minden világos! — Szólt kis idő elteltével — s a pecsétet is figyelmesen megvizsgálva, visszaadta a dokumentumot, bár halvány elképzelése sem volt arról, hogy vajon milyen feladat végrehajtására küldték ezt a fakó zubbonyos, gyalogos századost, Silovicsibe, több mint száz kilométerre a frontvonaltól. Vaszjukov arcáról Aljehinnek nem volt nehéz leolvasnia ezeket a gondo* latokat. A kert felé pillantott, s miután Vaszjukov azt mondta, hogy „nincs ott senki“, a rokkant elnök szemébe nézett, hangját suttogóra fogta, s bizalmasan közölte: — A beszállásolási részlegtől vagyok ... Lehet, hogy magukhoz is jön* nek ... Nem most, hanem majd úgy tél felé ... Másfél, .két hónap múlva ... korábban biztos nem. Csak erről egy szót se senkinek! — Ugyan már — mondta értő arccal, a bizalomtól szemmel láthatóan magát" megtisztelve érző Vaszjukov. — Azt hiszi, hogy ennyire értetlen vagyok? És sokan jönnek? — Hát, gondolom, Silovicsibe talán egy század. Persze, ez a parancsnokságtól függ. Az én dolgom az, hogy megismerkedjek a helyzettel, megnézzem a környéket, és jelentést tegyek. — Egy század — ez elmegy. De több itt nem fér el. — mondta Vaszjukov gondterhelten. — Úgy is kellene jelenteni —, hogy itt egy századnál többen nem férnek el. Merthogy gondoskodni is kell róluk. Három évet szolgáltam, rajparancsnok vol* tam, úgyhogy én aztán tudom. — A vízzel hogy állnak? — Víz, az van bőven, mindenkinek elegendő. Tűzifa is éppen elég van. A lakásokkal már szűkén vagyunk. A padlók mindenütt földesek, hidegek. — A*-fát honnan veszik? — kérdezte Aljehin, és most már igyekezett a beszélgetést a szükséges mederbe te- relni' — Onnan az úton túlról — intett Vaszjukov balra, a kemence irányába. — De hát itt közelebb is van erdő — csodálkozott Aljehin, és az ellenkező irányba mutatott, öt mindenekelőtt ez az erdő érdekelte, s mindaz, ami ezzel az erdővel kapcsolatos volt. — Ott az úton túl még a németek készítették elő a tüzelőt. Száraz, mint a gyújtós, s még fűrészelni sem kell. Hordják is bőven — magyarázta Vaszjukov. — Ebbe az erdőbe még nem járunk — oda tilos! — Miért? — A németek, amikor visszavonultak, még biztosan azt gondolták, hogy védekezni is lesz idejük. Vagy az üldözőket akarták egy ideig feltartóztatni. Szóval aláaknázták az erdőt. — Értem ... — Lehet, hogy nem sok aknát raktak le, de hogy hol és mennyit — azt senki nem tudja. Amikor engem kineveztek, éppen azon a napon, a gye* rekek mentek be az erdőbe. Hadizsákmányt akartak. Kettőjüket pontosan az erdőszélen tépett darabokra az akna. Azonnal táblákat raktunk ki, hogy aknaveszély miatt tilos a belépés. Ügy hogy a mieink, a silovicsiek ebben az erdőben egy lépést sem tesznek. Katonákkal már előfordult... — Milyen katonákkal? — Híradós lányok voltak nálunk egy hétig. Fiatalok, vidámak, ahogy ez már a pihenőben szokott lenni. Az erdő meg tele gombával és málnával. Ketten el is indultak, de nem jöttek vissza ... — Régen történt? — Már vagy tíz napja. Keresni kezdték őket, s ott, az erdő szélétől vagy háromszáz méterre meg is ta« lálták a lányokat. — Vaszjukov tekintetével abba az irányba mutatott, ahol a falon a géppisztoly függött. —• Megerőszakolták és megölték őket Elszedték.' ruháikat és irataikat. —' Ki ölte meg őket? — Ki tudja... Kijöttek az NKGVD- sek Lidából, határőrök. Három kocsival és kutyákkal. Átfésülték az er* dőt, lövöldöztek, valakit találtak is, és lelőtték. Mondják, hogy akkor valakit megint szétcsapott az akna. Pontosan nem tudom: innen indultak el, de vissza már nem jöttek. Ka- menka környékén kellett kijutniuk az erdőből. — Ez tehát, ahogy mondja, egy héttel ezelőtt volt. De az elmúlt na* pokban, tegnap vagy tegnapelőtt nem látott erre ismeretlen embereket? ... Katonákat... nem látott? Azért kér- dezer.i — magyarázta a százados —, mert rajtam kívül még három elszállásolás! csoportot küldtek ki. És ha mi hárman ugyanazokat a falvakat nézzük meg, akkor ebből semmi jó nem fog kisülni. — Értem ... Nem, az utóbbi időben nem jártak ki szállásügyben. Két parancsnokot ugyan láttam tegnap. Lehet, hogy a maga egységéből — tette hozzá bizonytalanul Vaszjukov. — De hozzám nem jöttek. — És hol látta őket? A faluban? — Nem. Egy veszekedést kellett el* simítanom. Tesinski és Szemaskol A mezsgye miatt veszekedtek. Kimentünk a mezőre, ide ni. — Vaszjukov a háta mögé intett. — Kimértünk mindent, leverték a cövekeket. Amikor ezzel megvoltunk, ahogy illik, az áldomás sem maradhatott el: megit* tünk egy üveg bimbert. Ültünk a boglya tövében, eszegettünk, iszogattunk. Látom, hogy ketten jönnek az erdő felől. Parancsnokok. Lehet, hogy éppen a maga egységéből. — Mikor volt ez? Hány óra felé? — Este, napnyugtakor. Ügy nyolc óra körül. . — Hogy néztek ki? — Semmi különös. Az egyik idő* sebbnek és megtermettebbnek látszott. Ö ment elöl. A másik sovány, fiatal, és magasabb is. — Az az idősebb olyan barna képű nagy orrú? Hiszen ez Lescsenko! — örvendezett Aljehin, miután kimondta az első eszébe jutó nevet. — Százados! Krómbőr csizmát és tengerész* zubbonyt viselt. Sapkájának ellenzője meg szövetből készült. — Legalább kétszáz méternyire voltak, ha nem többre. Ilyen messziről nem lehet megállapítani a rangjelzést. De mindkettőjükön nyári sapka és gimnasztyorka volt. Ez biztos! — Lehet, hogy Tkacsev és Zsurba? — mondta szinte hangosan gondol* kodva Aljehin. — De hogyhogy az erdőből jöttek ki? Volt náluk valami? — Amikor megláttam őket, akkor az erdő felől jöttek. Hogy volt, vagy nem, azt nem tudom. Holmit sem lát* tam náluk. Az egyik mintha egy ősz* szecsavart sátorlapot vitt volna a ke* zében, a másiknál... azt hiszem, nem volt semmi. — És ezek, Tesinski és Szemasko, látták őket? Lehet, hogy ők jobban meg tudták figyelni? — Nem. Nekem nagyon jó a szemem. Ha már én nem láttam, akkor ők sem láthatták. Ez biztos Még vagy tíz percet beszélgethettek, s Aljehin lassan választ kapott majdnem az összes, őt érdeklő kérdésre, és már csak azon gondolkodott, hogy egyenesen Kamenkába menjen innen, vagy nézzen be az erdő mentén húzódó tanyákba is. Vaszjukov a végén egészen belejött a beszélgetésbe, s bizalmasan mesélni kezdett egy ismerős parasztról, akinek pálinkafőző szerkezete van otthon, majd huncút mosollyal még azt javasolta: — Ha úgy alakul, hogy ide jönnek — feltétlenül elmegyünk hozzá! Olyan rézelejét főz, hogy még a lélegzete is eláll! A kisüsti iránt teljesen közömbös Aljehin arckifejezése, most az örömet és az élénkséget tükrözte, mint amely az alkohol szerelmeseinek arcán látható, amikor megérzik az ital szagát. Vigyázott azért, hogy ne játssza túl a dolgot, lesütötte a szemét,’és egyetértőén bólintott. — Ha már egyszer Itt leszünk, ak-i kor majd csak kitalálunk valamit. Feltétlenül! Felemelkedett, és éppen indulni készült, amikor a kemencén levő rongyhalmaz hirtelen megmozdult. Aljehin egy pillanatig értetlenül bámult a rongycsomóra, és egyszerre óvatossá vált. Vaszjukov mankói segítségével odabicegett a kemencéhez, kihúzia magát, amennyire csak tudta bele-, nyúlt a rongycsomóba, és kihámozott belőle és gyorsan a padlóra állított egy alig két és fél éves szőke hajú, agyonmosott ingecskét v>sel^ fiúrs- kát. — A kisfiam — mondu. Az apja háta mögül elokandikáló kisgyerek, apró ökleivel világoskék szemeit dörzsölgetve, néhány pillanatig nézte az Ismeretlen katonát, majd elmosolyodott. — Hogy hívnak? — kérdezte Aljehin kedvesen és vidáman. — Pajtlzánl — válaszolta talpra* esetten a csöppség. Vaszjukov mosolygott, és kicsit oldalra lépett. Aljehin csak most vette észre, hogy a kisfiúnak nincs bal keze, s rövidujjú ingecskéjéből aprói, rövid, vöröses csonk villan elő Aljehin nem volt szeaitimentális, s a háború évei alatt már sok mindent látott. Mégis most nagyon megrázta ennek a megvesztegető mosollyal szemébe néző, morzsányi kis nyomorék emberkének a látványa. Nem tudta magát tovább tartani, s megszólalt: — Hát ez meg hogy lehet? — Még az egységnél történt. Nali- boknál megszorítottak bennünket, egy aknarepesz találta el — sóhajtotta Vaszjukov. — No. eredj! — szólt rá a kisfiúra. Az apró emberke fürgén a kerítés mögé surrant. A kisfiú miután megmosakodott, sietősen megtörülközött ugyanazzal a törülközővel, mellyel az apja Aljehin* nek a padot törölte le, majd fürgén magára húzta apró, pecsétes, kis zöld gatyáját. Az apja közben némán, Alje-hinre pá sem nézve, levágott egy karéj kenyeret, kisfia előrenyúló markocská- jába dugta, majd levette a falról géppisztolyát, és a nyakába akasztotta. Aljehin lépett ki a házból elsőnek, és már a harmatos füvön lépkedett, amikor háta mögül elfojtott nyögés hallatszott, s hirtelen megfordult. Vaszjukov fogait összeszorítva le* hunyt szemmel állt az ajtófélfának támaszkodva. Izzadságcseppek gyöngyöztek betegesen sápadt arcán A küszöbnél éppen kisdolgát végző fiú megmerevedett, ijedten felkapta a fejét, és felnőttesen gondterhelt szemekkel nézett az apjára. — Mi van magával? — ugrott Vaszjukovhoz Aljehin. — Semmi ... — suttogta Vaszjukov félig lehunyt szemmel. — A seb... megnyílt.. . Már harmadik napja ... Biztosan egy csontszilánk bújik elő... Sajnos, vizeletem meg nincs. Most meg a mankómmal megütöttem — s egyszerre elsötétült előttem a világ ... — Feltétlenül kórházba kell mennie! — jelentette ki határozottan Aljehin, és már azon gondolkozott, hogyan lehetne ezt a legkönnyebben megoldani. — Kocsiról majd én gondoskodom. Még ma átvisszük Lidába! — Nem, nem lehet! — rázta fejét Vaszjukov, és hóna alá szorította mankóit, megigazította a nyakában ló gó géppisztolyt. — A gyerek miatt aggódik? Nincs kire hagyni? — Nem ... De nem tudok a kórházba menni! — a fájdalomtól eltorzult arccal Vaszjukov előretolta a mankót. Elindult, ép lábát hosszan előredobálva, ugrálva bicegett. — A tanácsot nem hagyhatom itt. FAZEKAS ISTVÁN fordítása UF ÉVFORDULÓJÁRA .(linómetszet,)
