Új Szó, 1975. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-24 / 34. szám, Vasarnapi Új Szó

•„Bár akkor került volna így, amikor fiatal voltam.“ Rudas Pista bácsi, aki angol verseket fordít. „ ... ha összehoztuk a futballcsapa­tot." „Fájdalomban nem jó élni.“ Tóthpál Gyula fölvételei Gyerekkoromban sokat csatangoltam, csavarogtam a Bodrogközben. Futottam mezőin, dűlőin, fürödtem mocsaraiban, megpihentem cipónyi dombjain. A fal­vak, akár a meséskönyvek, nyílottak ki előttem, és adtak képzeletemnek cso­dálatos tájakra sodró szelet. Csak egy falu maradt, ahová nem jutottam el kö- lyökként. Talán mert elrejtőzött előlem is, mint a pusztító viharok elől, sok száz évvel ezelőtt. Fák alá. kerítések mögé, másik falu mögé. Egy kicsit ön­magam vigasztalására is hadd másol­jam ide egy múlt századi szemtanú szavait Rudas István krónikáskönyvé-! bői: „Az én fiatal koromban, ha valaki ide­gen közeledett Szinyér felé, nem látott embert, mint egy nagy pipázgató tövis­rakást. Ugyanis a patics (sövényből font és sárral bevert falazatúj házak olyan alacsonyak voltak, hogy alig lát­szottak ki a töviskerítések mögül. Tá­volabbra csak a kémények felkígyózó füstje jelezte, hogy ott emberi település van. Ugyanis az urasági kastély a falu közepén feküdt, és az sem volt olyan magas, hogy a fák és a bozót mögül ki­látszott volna. Azokban az időkben nem volt sem vízszabályozás, sem kövezett út. Jobbágyrendszer lévén, a falu urasága nem sokat törődött a nép hely­zetével. Annyit kiszorított a paraszt mukájából, hogy ő és a családja nyu­godtan élhette henyélő életét, a többi pedig nem érdekelte.“ I. Dél felé jár. A nap úgy süt, ha leveti nénk ingünket, tűz gyulladna vállun- kon. Üres a falu, legalábbis a belátható utcarész. Nézelődünk. Szemrevételezzük a művelődési otthont. Nemrégen nőhe­tett ki a nemzeti bizottság szerényen meghúzódó, öreg épülete mellett. Mö­göttük óvoda, bekerített udvarán pöt­tömnyi lányok, legények űzik egymás kedvét. Tizenöten vannak mindössze. Régen többen voltak, mondja Kresztyan, ko Júlia óvónő, amikor közelebb me­gyünk. Pedig akkor még nem volt se televíziójuk, se magnetofonjuk, se le­mezjátszójuk. Persze, nem ezektől függ a létszám. Kisfiú futna el előttünk, megállítjuk. — Hogy hívnak? — Horosz Lacikának. — Édesapád hol dolgozik? — Munkába dolgozik. — Hát az hol van? — esernyőbe — mondja, és folytatja a futást, ahol abbahagyta. II. Idős ember közeledik. Vállán kapa, egyik kezével egyensúlyozza, a másik­ban sörösüveg. — Honnan tetszik jönni? — szólítjuk meg egy cifra vaskerítésnél, udvarból kihajló orgonabokor árnyékában. — A szőlőben voltam. Lehetett vagy fél hat, amikor kimentem — válaszol­ja, és megtörli homlokát. — Mi volt az üvegben? — Sör volt benne, csak hamar kifo­gyott. Szó szót csal elő Sirokmán Pista bá­csiból, jönnek a mondatok, olykor sú-i lyos teherrel rakottan, nagyon messzi­ről. Bár visszaadhatnám mondatainak dallamát, magánhangzóinak ízét. — Egész életemben dolgoztam. Ma­gángazda voltam, aztán beléptem a jé- erdébe. Amikor nyugdíjaztak, kezdtem legyengülni. A feleségem meg akkor be­tegedett meg, amikor itt ment a front. Azóta mindig betegeskedik. Egy a sze­rencsénk, hogy ebben a rendszerben már nem kell az orvost fizetni. Ez a mai rendszer nagyon jő a fiataloknak. — Az idősebbeknek nem? — Dehogynem, de mi már öregek vagyunk. Mondom gyakran az unokák­nak: mi háromkor keltünk, ti aludhat­tok tízig. Szép ez a falu is. Ma már a földre nem költenek az emberek, csak a házra. Bár akkor került volna így, amikor fiatal voltam. — Ezt a kul túrházat ki építette? — A község, brigádban. Olyan oda-' adással volt a nép. Úgy ment az épí­tése, hogy le a kalappal. De jöjjenek már be, az a harmadik ház a miénk. * Az udvaron kút, betongyűrűk vigyáz­nak vizére. Vashengerről száll mélybe és vissza a vödör. Mutatok a korbára, amely szintén vasból készült. — Tetszik-e tudni, hogyan hívják ezt? — Hát fogónak. — Nem korbának? — Ja, tényleg, annak is mondták ré­gen. Régen. Amikor még messziről jött summások hajladoztak az uraság föld­jén; és a cselédlakásokban egy-egy há­zaspárnak tizenkét gyerekről is kellett gondoskodnia. Alighogy leülünk a tiszta, szépen be­rendezett szobában, nyári ruhában fia­tal lány köszönt ránk: — Legyenek nálunk üdvözölve. Anna, Pista bácsi unokája, a kassai magyar tannyelvű közgazdasági iskolá­ban tanul, harmadikos. — Az első év nehéz volt egy kicsit — mondja. — A nyelv miatt. Csak a történelmet és a magyart tanuljuk ma­gyarul. A vitrinben dicsérő oklevél tanúsko­dik ar/'ól, hogy a kedves unoka kitű­nően tanul, és példás magaviseletű. Közben sör kerül az asztalra. — Tizet is megiszok naponta — biz­tat Pista bácsi. — A pincében akkor is van, ha a kocsmában kifogyott. Aztán csakúgy jönnek a cimborák. Beszélgetünk, inkább már a jelenről. Jönnek a mondatok, könnyen, vidáman. — Az Üj Szót mindig elolvasom. Csak az nem tetszett egyszer benne, hogy az egyik író mindig parasztot mon­dott. Ez sértés! Ma már nincsenek pa­rasztok. Kombájn zúg el az ablak előtt. — Megy az állót csépelni. Hl. Még a tehénnek is melege van, amely Barna Józsefné udvarán sehogy sem akar bemenni az istállóba. Mintha erez­né. ott még kibírhatatlanabb lesz a hő­ség. — Most jöttek haza a rétről — mondja Barnáné. — Én már legszíve­sebben eladnám, hogy ne volna vele annyi baj. — Mintha hasas lenne. — Hasas, de nem borjas. — Mennyi tejet ad naponta? — Hat litert. Amíg beszélgettünk, nem mozdult a tehénke egy tapodtat sem. Csak ami­kor gondviselője újra paskolni kezdte, indult meg lomhán. IV. Kocsis Béla 12 éve tanít Szinyérben. Elfoglalt ember, különböző bizottságok­nak és szervezeteknek a tagja. Nem volt könnyű, amikor ide kerül­tem. Tanító itt nem maradt meg. Hogy miért, nem tudom. Nekem sikerült jó viszonyt kialakítani az emberekkel. Nem rossz falu, de hogy meddig ma­radok itt, nem tudom, mert három éven belül megszüntetik az egyosztályos is­kolákat. A tanítás szempontjából jó lesz, a gyerekekéből viszont nem. — Hány gyereket tanít? — Huszonegyet, összevont évfolya­mokat, egytől négyig. Az ötödikesek Helmecre járnak, busszal. Azelőtt ti­zenkilencen is jelentkeztek az első év­folyamba, ma már csak négyen. Alig­hogy megszületik a gyerek, a fiatalok elköltöznek, mennek városra. A szövet­kezetbe kevés ember kell. Meg mit csi­nálna itt egy főiskolás. Kocsis Béla szerint a falu lakosainak száma jelenleg 350 körül mozog. Csak 15—20-szal több, mint fél évszázaddal ezelőtt. — De a falu képe megváltozott. Sá­ros, köves úton kellett még itt járni, mikor ide jöttem. Ma meg mindenhová virágot ültetnek az emberek. Most szé­lesítjük az utat, még ez évben átadjuk a kultúrházat. — Játszanak-e színdarabot a falu­ban? — Eddig még minden éven volt. Kocsis Béla felesége a könyvtárat vezeti, amely két szekrényből és 1160 kötetből áll. — Jönnek a könyvek, csakhogy nincs hova tenni őket. 300 kötet itt van a la­kásomon. — Hány olvasója van a könyvtár­nak? — Hetvennyolc. Sajnos, az ifjúság 16-tól 25 éves korig abszolúte nem ol­vas. De Rudas Pista hat könyvet is el­visz egyszerre.' V. Rudaséknál tágas ebédlőbe kísér a ház asszony Az asztal körül férfiak ül­nek. köztük a homonnai járásból a la- díökovcéi szövetkezet elnöke és a házi­gazda Rudas Rudolf, a helyi efsz agru- nömusa. A két szövetkezet között mar évek óta igen jó az együttműködés, kölcsönösen segítik egymást, főleg az aratás idején. Amíg a szövetkezetiek elűzik a felhőket a jövő esztendei ter­més felől is, Rudolf édesapja mellé ülünk. Pista bácsi hatvanöt éves, nyugdíjas, „őr a telepen“. Olvasott, művelt ember. — Ha nem volnának könyvek, nem is bírnám elviselni az életet — mond­ja, és amikor kiderül, hogy mindketten tudunk angolul, úgy örülünk egymás­nak. akár a gyermekek. Én is régen beszéltem kedves nyelvemen, ő még ré­gebben. — Hol tetszett ilyen szépen megta­nulni? — Tizenkilenctől huszonnégyig Ame­rikában voltam. Kivitt a sors. Angol nyelvű könyveket vesz elő, az­után versfordításokat: saját munkái. A szívnek is jóleső, váratlanul érke­zett öröm után a falura tereljük a szót. Előkerül a krónikáskönyv, a falu törté­nete, Pista bácsi tolla nyomán. — Volt itt nyomorúságos élet valami­kor. Az emberek csíkászattal, halászat­tal foglalkoztak, nem nagyon töre­kedtek mesterségek elsajátítására. A történelem viharai is elkerülték a fa­lut. Szinyér kulturális életével kapcso­latban ezeket mondja: — A kultúra tulajdonképpen csak másodlagos. Jó szakemberek lesznek itt, de hol marad a műveltség? Po­zsonyból lejött egyszer ide egy fiatal­ember, és levágott egy táncot. Volt nagy ováció. Aztán a mi községünkből egy kislány levágott egy ugyanolyan táncot. Az már nem tetszett. Hát ez van. A holtpontból még nem sikerült kimozdulni. Rudas Rudolf, a fia, második éve a CSEMADOK helyi szervezetének elnöke. 38 éves, három gyermek édesapja. — Nem nagyon akartam elvállalni az elnökséget, agronómus vagyok, alig van időm. Nem sokat tudtunk eddig csinál­ni. Azt hiszem, lemondok nemsokára. Ha valaki valamit elvállal, legyen rá ideje. Rudolf Kocsisékkal közösen rendezett már színdarabot, szereti a színjátszást, szívesen szerepel. De csak a téli hóna­pokban, amikor valamivel több a sza­bad ideje. —■ Létrehoztunk egy ízben egy író- olvasó találkozót Duba Gyulával, Lovi­csek Bélával, Török Elemérrel. Előtte a a Vajúdó parasztvilágból eladtunk 15 darabot. Elhangzottak aztán olyan kér­dések, hogy volt mire válaszolnia Du­ba Gyulának. Gondolom, jobban lehet majd szervezni a kultúrmunkát, ha ösz- hoztuk a futballcsapatot. Már van pá­lyánk, társadalmi munkával készült el. A fiatalokat kell összefogni. — A fiatalság mindenben benne van, ha nem veszik el a kedvét — mondja Lőrincz Pál, traktoros, a szövetkezet SZISZ-szervezetének elnöke,' akit né­hány perc alatt szívesen kerített elő Rudas Rudolf. — Megvan bennük az akarat. Csak hát szervezni kellene. Én nem bírom egyedül, mert egész nap dolgozom. Talán ha átadják az új kul­túrházat, megváltozik a helyzet. Mert így még menni se tud hová a fiatal­ság. A kocsmába, esetleg pingpongozni. VI. Rudasék és Lőrincz Pál a kapuig kí­sérnek. De még nem búcsúzunk. Idős, nagyon idős néni ül a ház előtt, hűvös­ben. Pista bácsi feleségének nagyma­mája, 97 éves. Bokrok közül szemléli naphosszat a világot. Fáj mindene, a kórházba mégse megy. Még kívülről se látta, sósa Szeretne már találkozni a halállal. — Ki tudja, hol jár. A fiatalokat, azokat elviszi. Nekem sose vó't jó, mert sokat kellett dolgozni. Annyit, mint a főd pora. Szeretnék még most is dó- gozni, felmosni a szobát. Hát tudom? Éccaka is felülök az ágyon, annyira fáj mindenem. Fájdalomban nem jó élni, pedig szeretnék még. — És innen, erről a,pádról mit lát, nagymama? — Hát hogy valaki megy. Meg a ke­rítést. Az újat, amelynek kapuját seélesre tárták unokái. BODNÁR GYULA

Next

/
Oldalképek
Tartalom