Új Szó, 1975. július (28. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-06 / 27. szám, Vasarnapi Új Szó
ték Tajvanon állomásozó csapataik lét-* számát. 1974 júliusában aztán egy ad- dig Tajhu mellett épült amerikai légitámaszponton lévő F-4-es vadászbombázókból álló egység hirtelen parancsot kapott a hazatérésre. Nemcsak Tajhu, hanem egy másik amerikai légi-« támaszpont is hamarosan kiürül; Tajvanon most mindössze körülbelül ötezer amerikai katona van, egyebek között a Taiwan Defense CommancLo el-? nevezésű törzskar, amelyet „különleges ázsiai veszély esetére“ egy altengernagy vezetésével azért tartanak fenn, hogy „ha szükség van rá, fogadja és elossza a légi úton érkező le* génységet“. (Tajvanon van egyébként egy vezérőrnagy parancsnoksága alatt a Military Assistence Aduisory Croup nevű, csak keretnek tekintendő kis létszámú parancsnokság, amelynek a helyi „nemzeti kínai“ haderő felügyelete és katonai tanácsadás a feladata.] Mindazok, akik az utóbbi néhány esztendőben Tajvanon jártak, a szárazföldről érkezett kínaiak és a helyiek, a tajvaniak közötti hatalomelosztási problémák kiéleződéséről is beszéltek. A hatalmi egyensúlyban ugyanis néhány látszólagos kiigazítástól eltekint* ve semmi nem történt. A vezető politikai szervezet, a Kuomintang és az állam legmagasabb rangú tisztviselői között mintegy 85—90 százalékot kell a meglehetősen magas életkorú, még a szárazföldről vezetőkként ide érkezett kínaiak közé számítani, — tulajdonképpen csak cégérként használnak néhány tajvanit. (A 34 tagú kormányban hat tajvani származású miniszter van, de közülük négy tárca nélküli, és mindössze egy olyan van, aki fiatalabb mint 50 éves. A MAOISTA VONAL Nyíltan, eltekintve néhány kisebb radikális csoporttól (ezek részben szélsőjobboldaliak, részben pedig anarchisták] nem beszélnek nyíltan a szá* razföldi kínaiak és a tajvaniak fiatal nemzedékei közötti problémákról. Mindaddig, amíg az utóbbi esztendők gazdasági gondjai, az ázsiai országokkal és az Egyesült Államokkal fenntartott árucsere-forgalom rohamos csökkenése, nem érinti súlyosan az életszínvonalat, „a tajvaniak nem akar* ják meglékelni az egyelőre még kizárólag a szárazföldi kínaiak egy hatalmi csoportja által irányított .kínai köztársaság’ nevet viselő hajót“. Ez az angol lapvélemény azonban azzal a mondattal végződik, hogy rohamosan közeledik az az idő, amikor az egyszerű ember jövedelmén is érezhető lesz „hogy a hajó céltalanul imbolyog a viharos tengeren“ — s akkor már hallatni fogják szavukat a tajvaniak általában és különösen a fiatalabb nemzedékhez tartozók. Mindez természetesen csak elméleti* lég áll: a jelen, Peking, a maoisták mai politikája jegyében egy kissé más. Mindazok a szép és fennkölt szavak ugyanis, amelyeket bevezetőben idéztünk, amelyeket Csang Kaj-sek halála napján sugárzott a pekingi rádió, elszálltak az űrbe. A jelenlegi pekingi politika ugyanis még Tajvan kérdését is alárendeli fővonalának, a szov- jetellenességnek, annak a koncepciónak, hogy „Pekingnek minden jó, aminek Moszkvában nem örülnek“. Más szóval a maoista politika igyek* szik még a jelenlegi kuomintangista, a Csang Kaj-sek-vonalat képviselő tajvani vezetésnek is kedvében járni. Nem sokkal Csang Kaj-sek halála előtt március 20-án szabadon bocsátottak Pekingben egész csoport olyan háborús bűnöst, akik mind Csang közvetlen baráti köréhez tartoztak. Hivatalosan közölték, hogy a szabadon bocsátottaknak joga van a pekingi kormány költségén Tajvanra látogatni és ha akarják, visszatérhetnek a Kínai Népköz- társaságba. Nagyon sokan azt állítják, hogy amikor a háborús bűnösöket fogadó Je Csien-jing, a honvédelmi miniszter, a kínai vezetés egyik legfon* tosabb alakja azt mondotta a szabadon bocsátott háborús bűnösöknek, hogy „vigyenek üzenetet“ Tajpejbe —- tulajdonképpen kimondotta, hogy milyen célból került sor erre a különös gesztusra. Kétszázkilencvenhárom háborús bűnös közül bizonyára akad jó néhány, aki szívesen teljesít szolgálatot Peking számára ... HOL DÖNTENEK? Végül pedig a sziget jövőjének számos kérdésében nem Tajpejben vagy Pekingben, hanem Washingtonban döntenek. 1975 végén egyszerre jár le egy támaszpontszerződés, egy légügyi megállapodás és egy Tajvan számára lét- fontosságú amerikai—tajvani kereskedelmi egyezmény a két ország között és a meghosszabbítás, vagy egy új egyezmény megkötése attól függ, hogy a tajvaniak mennyiben szolgálják az amerikai érdekeket. Mert ha a szovjetellenes pekingi politika viszonzásául egyes amerikai körök Csang Csing-- kuo-nak azt „tanácsolják“, hogy fogadja és értse a háborús bűnösök segítségével küldött pekingi üzenetet — akkor Tajvannak ^king felé kell hajolnia. G. M. J únius második hetének egyik legérdekesebb ázsiai eseménye alighanem az a látogatás volt, amelyet Marcos fülöp-szigeti köztársasági elnök, feleségével és két lányával együtt Pekingben tett. Azok a fényképek, amelyeket a látogatás különböző eseményeiről a világ televízióállomásai sugároztak — film viszonylag kevés volt, több volt az állókép — nemcsak azt mutatták be, hogy a Marcos családot mosolyogva fogadta Mao Cetung elnök és a mintegy két éve kórházban ápolt Csou En-laj is. Láthattuk, hogy a döntő tárgyalásokat kínai részről Teng Hszia-ping vezette — de nemcsak a részleteit hallgatták el a most megkötött kereskedelmi szerződésnek, hanem még fényképet sem hoztak nyilvánosságra a kereskedelmi tárgyalások résztvevőiről. Pedig a politikai kapcsolatok rendezésén túl alighanem ez volt a legfontosabb a két ország közötti tárgyalássorozatban: Kínának is, a Fülöp-szigeteknek is szüksége van a kereskedelem minél gyorsabb bővítésére. A SZÁZADIK ORSZÁG A Fülöp-szigeti Köztársaság a századik ország, amellyel Kína diplomáciai kapcsolatra lépett. És ugyanazon a napon, amikor Marcos elnök kezet szorított Mao Cetung-gal, lényegében oda került a pont a már régóta elhangzott bejelentés után: Manila megszakította diplomáciai kapcsolatait Tajpejjel. Újabb és nem is jelentéktelen szakasz kezdődött abban az új történél-» mi korszakban, amely végül is 1975 áprilisának azon a hajnalán kezdődött, amikor Csang Kaj-sek meghalt. Amikor Tajpejben, Tajvan szigetének fővárosában kitűzték a gyászlobogókat és egy- re-másra közölték rövid kommentárokkal a halálhírt a világ rádió- és televízióállomásai, Pekingben is megszólalt egy szokatlan hang. Az Üj-Kína, a hivatalos hírügynökség méltóságteljes stílusban előadott kommentárjának az volt a lényege, hogy a pekingi kormány bizakodik abban, hogy Csang Kaj-sek halála után „Tajvan tartó-, mány hazafias és dicsőséges múlttal rendelkező népe bizonyosan további erőfeszítéseket tesz Tajvan felszabadításáért és a haza egyesítéséért vívott harc kiszélesítése érdekében“. Peking azonban néhány olyan tényezőben látja optimizmusának támaszát, amelyet világszerte eléggé különbözőképpen értékelnek. Csang Kaj-sek halála ugyanis Tajvan szigetének politikai viszonyain tu* lajdonképpen nem sokat változtatott. A valóságos hatalom Tajvanon az utóbbi néhány évben már amúgy is Csang Csing-kuo-nak, Csang Kaj-sek első házasságából származó 66 éves fiának kezében volt. Bár a tajvan-szi- ge'ti ellenforradalmi rezsim új elnöke a: 80 esztendős Jen Csia-kan lett, a hatalom ezután is a miniszterelnök ke-, zében marad, és ő nem kíván lényeges politikai klímaváltozást a sziget belpolitikájában. Az azonban lehetséges, hogy külpolitikai eltolódás kezdődik — ha az amerikaiak is úgy akarják ... . MÉG VAN REMÉNY“ Különös sziget ez a Kínai Népköz- társaságtól nyugatra, a Dél-Kínai tenger és a Csendes-óceán vize által körülölelt Tajvan. 16 millió lakos él a nagy szigeten és a hozzá tartozó néhány apró szigetecskén — és akárcsak Csang Kaj-sek, — még fia sem mondott le arról, hogy ezt a szigetecskét nemzetközi jogilag a több mint 800 milliós szárazföldi Kína egyedüli képviselőjének tekintsék... Jó néhány esztendővel ezelőtt, amikor még a tajvaniak ültek az ENSZ- ben Kína helyén (tehát 1971 októbere előtt, amikor a Pekingből érkezett új küldöttek foglalták el jogos helyüket a világszervezetben], néha-néha úgy tűnt, vannak a világnak olyan országai, amelyek elhiszik ezt a fikciót. Néhány esztendővel ezelőtt Európában már csak két helyen volt tajvani nagykövet: a Vatikánban és Lisszabonban. Ám az évek során nemcsak az európai nagyvárosokból szorultak ki az úgynevezett nacionalista kínaiak, Három híres, történelmi fényképfelvétel — az elsőn a fiatal Csang Kaj-sek mint lovastiszt, a második Stilwel amerikai tábornok, a legnagyobb amerikai kitüntetések egyikét tűzi Csang mellére 1943-ban és a harmadik — ritka fénykép: 1945, Csung- king: Csang és Mao egymás mellett. hanem amikor 1972-ben Japán, Ausztrália és Új-Zéland is elismerte a Kínai Népköztársaságot, még a legokosabb Csang Kaj-sek-hivők is úgy érezték, mindennek vége. Mert hiszen bár az Egyesült Államok és Peking között létezett és létezik „főmegbízottak“ egymáshoz küldése, Tajpejben még 1975 januárjában a nagyon kevés résztvevővel megrendezett újévi diplomáciai fogadáson is mint legfontosabb tételt mondogatták: „Washington még mindig nem ismerte el a Kínai Népköztársaságot, még van remény...“ Pedig a múlt óv őszén, amikor az USA tajpeji nagykövete szűk körben kifejtette Tajpejben, hogy tulajdonképpen mi az amerikai politika lényege Pekinggel és Tajpejjel kapcsolatban, már leszámolt ezekkel a reményekkel. „Higgyék el, a mi ’egy Kína-po- litikánk’ az önök érdekeit szolgálja. 1972 februárjában ugyanis, amikor az önök által olyan kárhozatosnak nevezett sangháji nyilatkozatban az USA és Peking lényegében elismerte azt a tényt, hogy Kína csak egy van és az a szárazföldön van, és az pedig a Kínai Népköztársaság, önöket sem tagadta meg,“ — mondta az elképedt tajpeji hallgatóságnak Unger nagykövet. Un- ger hangsúlyozta: az Egyesült Államoknak továbbra is szándéka betartani a Kínai Népköztársasággal szembeni kötelezettségeit, közeledését Peking- hez az enyhüléshez való hozzájárulásnak minősítette, ami Tajvannak is érdeke. SZÉPSÉGFLASTROM ÉS MANILAI ÜZLET A tajpeji Északi Kapu mellett a hat épületből álló amerikai nagykövetségi negyedben 1974 márciusában amerikai kereskedelmi központot létesítettek és kijelentették: szándékuk a kereskedelem bővítése. Azonban már akkor világos volt: a kereskedelmi iroda megnyitása legfeljebb csak afféle szép* ségflastrom; szó sem lehet forgalom- növekedésről, sőt már akkor megkezdődött a Tajvanról származó áruk iránti érdeklődés rohamos csökkenése az Egyesült Államokban' Malaysia majd Singapore, később pedig Thaiföld csökkentette hirtelen a tajvani áruk behozatalát (ez legalább kétszázmillió dollár veszteséget jelentett Tajvannak 1974 második fél évében és 1975 júniusának derekán a fülöp-szigeti kereskedelmi megállapodás Pekinggel] újabb csapást jelent a tajvani gazdasági életre. Bár a szigorúan titokban megrendezett kereskedelmi tárgyalásokról a szerződés megkötésének tényén kívül hivatalosan semmit nem adtak ki, manilai gazdasági körökben híre jár, hogy az 1974 júliusa óta mintegy 25— 30 millió dolláros kereskedelmi forgalmat Peking 250 millió dollárra kívánja emelni, azaz a forgalmat 1975 végéig meg akarja tízszerezni... TAJHUT KIÜRÍTETTÉK Az amerikaiak azt állítják, hogy az úgynevezett „Kínai Köztársaságot“, azaz Tajvant pontosan ugyan úgy védelmezi és őrzi az USA, mint öt, tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt. Bizonyos, amerikai lapok, amelyeknek jó kapcsolataik vannak a Pentagonnal, azt állítják, hogy a tajvani amerikai jelenlét korlátozás nélküli, bár „a Dél-Vietnamból való amerikai távozás óta történtek bizonyos szerkezeti változások az Ázsiában állomásozó amerikai haderők ál- lomásoztatásában“. Tavaly ősszel a világsajtó megírja: az amerikaiak 1973— 74-ben folyamatosan felére csökkentetA nagy temetés: Csang Kaj sek a koporsóban, fölötte egy régi fényképe.
