Új Szó, 1975. július (28. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-06 / 27. szám, Vasarnapi Új Szó
SOKSZEMKÖZT VALÓSÁG ÉS ESZTÉTIKUM 111-ről AZ IR ODA LO M KÉPSZER ÜSÍTÉS ÚJ MŰFAJA Február 9-től június 22-ig, húsz héteii ót húsz szlovákiai magyar író és költő mutatkozott be a Vasárnapi Új Sző sokak által figyelt népszerű rovatában, a Sokszemköztben, amelyet a szerkesztőség felszabadulásunk harmincadik évfordulójának tiszteletére indított. Újabbkori történelmünk legjelentősebb eseményének az évfordulója alkalmas pillanatnak bizonyult arra, hogy felmérjük szocialista irodalmunk helyzetét. A sorozat újra igazolta, hogy pártunk lenini nemzetiségi politikájának eredményeképpen hazai magyar kultúránk, s ezen belül irodalmunk jelentős utat tett meg az eltelt évtizedekben. Az interjúsorozatban közel háromszáz kérdés hangzott el. A gondolatilag, tematikailag, szemlé- letfleg rendkívül változatos anyag a maga nemében hasznos szerkesztőségi tettnek, mondhatnánk: hézagpótló munkának bizonyult: új műfajjal gazdagította az irodalomnépszerűsítést, megpróbálta közelebb hozni egymáshoz író- és olvasótáborunkat. Napjaink könyvpropagandája hatalmas segítséget kap a modern hírközlő eszközöktől. Olvasószociológiai felmérések százai bizonyítják, hogy egy-egy irodalmi mű rádió- és tévéjátékként, filmként való bemutatása után ugrásszerűen emelkedik az illető alkotások iránti kereslet. A nemzeti irodalmak — szervezetten létformájuknál fogva — előttünk járnak a könyvpropnganda és irodalomnépszerűsítés más területein is: jól kiépített kritikus- és recenzenshálózat figyeli az irodalom minden egyes „hadmozdulatát“. Egymást érik az interjúk, nyilatkozatok, vallomások, az alkotói célokról, módszerekről tájékoztató műhelytanulmányok, s igen népszerűek a mi „Sokszemköz- tünkhöz“ hasonló vállalkozások is, gondolok itt elsősorban Bertha Bulcsú íróportréira és az erdélyi Beke György interjúira. Ha mindebbe így belegondolunk, ha tudatosítjuk az irodalomnépszerűsítő munka módszereinek a változatosságát, s ezt a változatosságot összevetjük a mi adottságainkkal, eredményeinkkel (kudarcainkkal, mert igaza van Rácz Olivérnek, hogy népszerűsítő könyvií*- mertetéssel foglalkozó kritikusaink száma megdöbbentően csekély], ha beismerjük, hogy tájékoztató munkánk megrekedt a hagyományos író— olvasó találkozóknál, akkor vitathatatlanul méltányolnunk kell a Sokszemközt jelentőségét, üdvözölnünk kell ezt a mi berkeinkben mindenképpen új vállalkozást. A Sokszemközt legsikeresebb interjúi, ha nem is pótolták, de jól helyettesítették az író—olvasó találkozókat, s ezt nagy eredményként tarthatjuk számon. Irodalmunk olvasótábora, a szlovákiai magyarság (10 százalékos részarány erejéig) 534 helységben él. Ha egy-egy írónk valamennyi magyarlakta helységben találkozni szeretne olvasóival, vállalkozása hetenkénti egy-egy író—olvasó találkozó mellett tíz évig és négy hétig tartana. Ezt tudatosítva nyilvánvaló, hogy a Sokszemközt sokkal mozgékonyabb, rugalmasabb és nagyobb hatósugarú akció, mint a hagyományos (s időben is kötött, mert főleg késő ősztől kora tavaszig dívó) találkozók. Nincs olyan zuga Szlovákiának, ahová ne jutott volna el íróink szava, lett légyen szó aktuális társadalmi-politikai kérdésekről, irodalmunk és nemzetiségi kultúránk helyzetéről, írói célkitűzésekről vagy egyszerű emberi bemutatkozásról. Az interjúsorozat legnagyobb hozadéka az, hogy tömegekhez szólt, minimális számítások szerint is több tízezernyi olvasó világképét befolyásolta és Irodalmi műveltségét gazdagította. AZ INTERJÚK MÉRLEGE A Sokszemközt-nek főbb vonalaiban is azt sikerült megvalósítania, hogy — mint a sorozatindító szerkesztőségi jegyzet megfogalmazta — „az egyéni emberi és írói problémákkal párhuzamosan“ fölmérje „szocialista irodalmunk eddigi útját, jelenlegi helyzetét“ is. Azért mondom, hogy ,,főbb vonalaiban“, mert a szerkesztői igényesség, a mérce — az adott lehetőségekhez viszonyítva — ezúttal kissé magasnak bizonyult. A kettős törekvést nem kísérte — nem kísérhette — minden esetben siker. Nem kísérhette amiatt, hogy a teljes (tehát az emberi és az írói vonásokat egyaránt rögzítő) kép túlnőtt volna a lap biztosította terjedelmen. Véleményem szerint a legjobb interjúknak azok bizonyultak, amelyek eleve kevesebbet igyekeztek markolni, hogy aztán többet fogjanak. Duba Gyula esetében például az írói-szerkesztői vonások az erőteljesebbek; amit és ahogyan elmond, az egy kisebbfajta esszé csíráit rejti magában. Ugyanez áll a Rácz Olivérrel készített interjúra. Dávid Teréz is elsősorban mint színműíró és színházértő mutatkozott be. Mindhármuknál háttérbe szorult az ember. Tőzsér Árpád ezzel szemben az egyik legőszintébb, legszebb emberi vallomást tette. Irodalmi kérdésekről ezúttal — sajnos — keveset szólt (keveset kérdezték). Talán csak — Zs. Nagy Lajosnak sikerült a bravúr: egyetlen Oj Szó oldalon, ha nem is mindent, de sokat el tudott mondani a társadalomról is, a költőről is, a magánemberről is. Fenti észrevételeim célja, persze nem a számonkérés (az objektív adottságok ismeretében nem is lehet az). Közlésük nem a múlt (a már lezajlott sorozat), hanem a jövő felé irányul. Az interjú- sorozat visszhangját figyelve ugyanis úgy vélem, föltétlenül érdemes lenne könyvalakban megjelentetni egy olyan új Sokszemköztöt, melyet nem kötnének terjedelmi korlátok, s amelyben éppen ezért megfelelő arányt kaphatna minden társadalompolitikai-közéleti, mind az írói, mind az egyéni aspektus. Egy teljességre törekvő interjúban mindhárom szempontot rá lehetne — és rá is kellene — vetíteni az író eddigi életművére, adott esetekben a harmadvirágzás egészére. Egy ilyen, megfelelő koncepcióval készült interjúsorozat az olvasók tájékoztatásán és irodalmúnk népszerűsítésén túlmenően egy afféle „belülről“ (írószemmel) megírt fejlődésrajz feladatát is be- tölthetné, s értékes szempontokkal gazdagíthatná azokat a kérdéseket, amelyeket az Új Szóbeli interjúk fölvetettek ugyan, de csak részben és töredékesen fejthettek ki. Irodalmunk eddigi útjának felmérése, eredményeinek értékrendszerbe helyezése, lehetőségeink, adottságaink és feladataink számbavétele, korlátaink tudatosítása, tömören: önmagunk meghatározása mind-mind olyan kérdés, amivel ideje lenne már komolyan, felelősségteljesen és megoldást keresően szembenézni. Néhány aktuális kérdésre a Sokszem- közt is fölhívta a figyelmet. Vegyük sorra őket. ALAPOZÁS ÉS ALAPOZÁSOK Több írónknak nekiszegezték a kérdést az ötvenes évek eleji „alapozásról“, „semmiből indulásról“. Igazat kell adnunk üzsvaid Árpádnak, hogy egy ilyen fontos, nehezen megítélhető kérdésről „egy szűkre szabott, mást is összefoglaló interjúkeretben nem lehet“ érdemben vitázni. De hozzáteszi. „Kár, hogy az előttem bemutatkozó társaimtól nem kérdeztek hasonlót. Talán érdekes véleménycsere alakulhatott volna ki.“ A vita szükségességét érzi Dénes György is, felpanaszolván, hogy az indulás „Irodalomtörténeti feldolgozása egyre késik, s ahogy távolodunk az időben, e korszak is egyre jobban ködbe merül.“ Ködbe merül — holott inkább — önismeretünk érdekében — fényt kellene rá derítenünk. S nemcsak erre. Az indulás társadalmi é^ írói-lélektani körülményeit ugyanis (s itt nincs igaza Dénes Györgynek) ismerjük, vagy legalábbis bele tudjuk élni magunkat az adott körülményekbe. Az „alapozást“ illetően — a félreértések elkerülendő — nemcsak egyetlen történelmi-társadalmi helyzetről van szó, hanem többszöri próbálkozásokról. Jelesen arról, hogy líránk eszmélkedése csak 1958 tájára tehető; regény- és kisprózaírásunk java pedig csak 19ö3-tól datálható. (A sort Rácz Olivér Megtudtam, hogy élsz című regénye kezdte meg; novellisztikánk java szintén csak az utóbbi tíz-tizenöt évben született.) A harmadvirágzás névvel megjelölt irodalmi korszak az értékek felől nézve, huszonöt évről tíz-tizenöt évre zsugorodik. S ilyen értelemben teljesen helytálló Gál Sándor metaforája: „a falat számtalanszor görbére raktuk“. De'igaz az is, hogy „Lebontottuk és újra raktuk.“ Tehát — ahogy ő mondja — ma is „alapozók“ vagyunk. Az időbeliség felől nézve nincs igaza; az értékteremtést illetően, úgy érzem, nehéz neki ellentmondani. Az „alapozás“ kora éppen Ilyen szempontból, a szüntelen újrakezdések felől érdekes, s afelől veti fel a kérdést: van-e határozott elképzelésünk, tisztázott irodalmi tudatunk, esztétikai értékítéletünkben mennyire befolyásol a (szerintem hamis) „kicsi, de miénk“, elv, mennyiben tudunk felnőni az összma- gyar irodalom értékszintjéhez? Ha igen: miben? Ha nem: miért? Vajon az ötvenes évek könnyű indulásának a ténye nem befolyásolja-e 1975-ben is mércerendszerünket, íróink „íróságának“ a megítélését? A nemzetiségi (tehát — mint Gál Sándor mondja —, kicsi és kicsinyes“) lét kifejlesztette irodaimacskáról van-e szó esetünkben vagy pedig valóban: irodalomról? Egy másik sarkalatos probléma: irodalmunk életismerete, valóságlátása. Hadd utaljak két — egymással homlokegyenest ellenkező — véleményre. Ordódy Katalin egyértelmű igennel, Bábi Tibor egyértelmű nemmel felel arra a kérdésre, hogy prózánk megfelelő mértékben és megfelelő módon ábrázolja e a dél-szlovákiai magyar társadalom életét. Az a gyanúm, Bábinak van igaza. Ezt alátámasztja Tóth László véleménye is, a riport- és szociográfiaírás, egyszóval: a valóságirodalom szükségességét hangoztatva. Ennek a kérdésnek a tisztázása, úgy vélem, több mint lényeges: irodalmunk saját és sajátos arculata függ tőle, jelesen az, hogy a magyar nyelvű irodalmak rendszerében íróink szemlélete, valóságlátása, problémaérzékenysége tud-e (s ha igen, miben) újat, sajátosat produkálni. Esztétikai összefüggésekben az epigonság (másodlagosság) és az eredetiség kérdése ez, erkölcsi értelemben az elkötelezettség és az írói „függetlenség“ kérdéseit vonja maga után, s mint ilyen, nem elhanyagolható. A nemzetiségi író specifikus vonásairól érdekes és értékes gondolatokat közölt Duba Gyula és Rácz Olivér. A legtisztább fogalmakat, szintetizálva a tartalmi-esztétikai etikai vonatkozásokat, ők kelten használták. Ordódy Katalin irodalmunk leglényegesebb vonását abban látja, hogy „van“. Veszélyes szemlélet ez, mert egyenlőségjelet tesz egy irodalom léte és érdeke közé, s így akarva-akaratlanul lemond az értékelési szempontokról. Dénes György helyzeti adottságokkal magyarázza a nemzetiségi költő szerepét, a fő feladatot a hídépítésben látja. Kétségtelenül fontos feladatot említ, de elgondolása azáltal válik problematikussá, hogy a költészet etikai-esztétikai funkciói közül csak az elsőt hangsúlyozza. Ez az elmélet lényegében ahhoz a helyzethez vezet, amit Németh László így fogalmazott meg: Az esztétikum feladása a nemzetiségi irodalmakban „sok emberből hozta ki az írót, aki különben talán holtáig az íróasztalnak írogat; azon a címen, hogy ők (...) sok helyi dolgot megnéztek, amit különben senki se néz meg, sok olyan témát feldolgoztak, ami másképpen gazdátlan marad. De ki kételkedik benne, hogy ezek az irodalmak (mármint a nemzetiségiek — Z. Zs.) már a magyarhoz viszonyítva is bizony zugirodalmak voltak.“ A téma, az etikai indíték tehát önmagában — kevés. Duba Gyula helyesen mondja, hogy a szlovákiai magyar regénynek elsősorban regénynek kell lennie, meg kell felelnie az adott műfaj ismérveinek. Rácz Olivér is lényegesen fogalmaz: „az irodalomban és művészetben általában nem lehet szlovákiai magyar mércét felállítani. Varga Imre is úgy látja, hogy a rossz művek védelmére gondolták ki az esztétikai értékítéletet kizáró „kicsi, de miénk“ elvet, örülhetünk, hogy a Sokszemközt előtérbe hozta azt a kérdést, s ráirányította a figyelmet arra, a szlovákiai magyar irodalmat, ha egészségesen akar fejlődni, többé nem önmagával, hanem a kortársi magyar irodalmak mécerendszerével kell megítélniük. IRODALMUNK ÉS OLVASÓINK Egy újabb kérdéskör irodalmunk olvasói visszhangja (visszhangtalansága) köré rendeződik. Az író—olvasó találkozókról megoszlanak a vélemények. Egri Viktor szerint a fiatalok „kulturális érdeklődése eleven“, Bábi úgy véli, az ötvenes években „nagyobb visszhangot váltott ki“ egy- egy találkozó, Csontos Vilmos úgy látja, a találkozókat, „nagyon sok helyen formális ügynek tekintik', osztja ezt a véleményt Ordódy Katalin is, bár leszögezi, hogy „15—20 év alatt kialakult egy olyan népes olvasóréteg, amelyre az író már támaszkodni tud“. A kérdést Duba Gyula világítja meg a legalaposabban, mondván, hogy „nincs hálásabb olvasó a mi népünknél-közönségünknél, csak nehezebben jut hozzá íróihoz, irodalmához, mint a nagyobb irodalmak olvasója, éppen ezért, mert irodalmi életünk esetlegesebb és szervezettebb. Ezért az írónak tudatosan és programszerűen kell keresnie az utat olvasói felé..Ez a tudatosság nemcsak abban nyilvánulhat meg, hogy az író rendszeresen kijár az olvasók közé, hanem abban is, hogy — mint ez Rácz, Duba, Gál, Bereck írásaiban megfogalmazódott — „róluk és nekik“ ír, tehát belső tematikai adottságainkat, a szlovákiai magyar lét kínálta problémákat emeli be az irodalomba. Kár, hogy az olvasók felé vezető út keresésének a gyakorlati problémáira, új módszereire, a megvalósítandó feladatokra egyetlen írónk sem mutatott rá. EREDMÉNYEK ÉS FELADATOK „Sokat tesz az ügyért egy ilyen kérdezz-fele- lek, amivel most próbálkozunk“ — mondta Varga Imre a Sokszemköztről. S ezzel a gondolattal visszakanyarodhatunk írásunk kezdetéhez. Az interjúsorozatot okos ötletnek és hasznos tettnek tartjuk, mert 1. hozzájárult az irodalomnépszerűsítéshez, a szocialista könyvkultúra tömegbázisának a kiszélesítéséhez, 2. fölvetett néhány olyan problémát, amellyel érdemes lenne foglalkoznia az Írószövetség magyar szekciójának, 3. módszertani tanulságokat nyújtott és szempontokat szolgáltatott egy olyan új Sokszemközthöz, amelyben a problémáknak immár nemcsak a fölvetésével, hanem a szélesebb összefüggésekbe illesztésével, netán a megoldásával is meg lehetne próbálkozni. ZALABAI ZSIGMOND A
