Új Szó, 1975. július (28. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-20 / 29. szám, Vasarnapi Új Szó
A ki ma Portugáliáról ír, annak tud-? nia kell, hogy nem a hallhatatlanságnak dolgozik. Az események szédítő sebességgel követik egymást, a jóslatok, kombinációk helyessége vagy éppen naiv volta gyorsan beigazolódik, a felgyorsult tempó alig adat időt a meditatív szemlélődésre. Vagyis Portugáliáról ma valójában csak újságcikkeket lehet írni, riportot, beszámolót, amelynek hitele részben az aktualitásból származik. Még a látszólag politikamentes bédekkerek is félrevezetik e.z embert. Nem mintha a lisszaboni Plombal-szobor azóta máshová került volna. Csak éppen annyi történt, hogy a szélsőjobboldali pártócskák ambiciózus aktivistái a szobortalapzatot telefirkálták jelszavaikkal, szimbólumaikkal. Nem mintha a VÍI. Edward park szabad bejárású kertjét nem taláilná a helyén az idegen: de az emelkedő parki lépcsőkön gyalogolva tekintete egy felbolydult várost lát. belemerülve a jelszó és plakátháború csatáiba. Nem mintha az estorili Kaszinóban nem lenne módja a leg- raf fináltabb módon megkísérteni a szerencsét. — De egyre kevesebben próbálkoznak vele, a pénzes és legalább jól szituált külföldiek zöme elmaradt —, az idén csak az észak-amerikai utazási irodák 200 ezer turista látogatását törölték programjukból. Nem mintha ... do sorolhatnánk a nem minthá-kat akár naphosszat is: mert az 1974-es antifasiszta fordulat óta eltelt több mint egy esztendő hosszú ideig a stabilnak, megváltoztathatatlannak tartott portugál értékrend átgyúrását jelenti. A változások. — A politikai harc ma a változások ügyében a leghevesebb. Részt vettem a Portugál Kommunista Párt utolsó választási tömeggyűlésén —, ahol a jelöltek bemutatása mellett a leggyakrabban elhangzó követelés az volt, hogy tovább kell mélyíteni a demokratizálási folyamatot, az antikom lonialista politikát és miközben meg kell teremteni a népi demokratikus jellegű fejlődés szilárd feltételeit, mind újabb és újabb reformokra van szükség a szociális struktúra megváltoztatása érdekében. De a változtatás szükségességét nem meri tagadni nyíltan a választások éllovasa, a Mario Soares féle Portugál Szocialista Párt sem. Csak éppen — másként — szeretne változtatni. És a jobboldal mentsvára, a szociáldemokrata jellegű tömörülés, a PPD sem meri bevallani, hogy a lehető legtöbbet szeretné konzerválni a polgári viszonyokból, és a már megtett utat is hosszúnak tartja. A CDS nyíltan jobboldali együttese ugyan eléggé messze elment az őszinteségben hozzájárulva ezzel a nyugat-európai értékelésnek a kialakításához, amely a portugál reakciót a világ legostobább jobboldalának nevezte —, de legőszintébb pillanataiban sem ragadtatta el magát odáig, leleplezze valódi céljait és a változások folyamatának nyílt eltorlaszolására szólított volna fel. De a változások követelése, emlegetése és megtörése között óriási a kü-> lönbség — és a különbözőségeknek ezen az ívén úgyszólván elfér az egész mai portugál politikai színskála. Az „alapszín“ természetesen nem a civil pártoktól származik, hanem a Fegyveres Erők Mozgalmától. Az MFA volt a tavalyi áprilisi fordulat fő ereje: a katonák szervezkedése nélkül sokkal később került volna sor a rendszerbuktató nagy megmozdulásra. A portugál fejlődés megfigyelői gyakran felteszik maguknak a kérdést: mi lehetett az oka annak, hogy Európa legreakciósabb, legfasisztább rendszerét éppen a rendszer fő támasza, a hadsereg rendítette meg? Az a fegyveres erő, amely a kontinens leghosszabb élettartamú rendszerének fennmaradását évtizedeken át garantálta? A választások idején Lisszabonnal ismerkedő újságíró még zavarba ejtőb- ben találkozott ezzel a kérdéssel, hiszen az MFA akciói — külsőségeiben —, a „forgatókönyvet“ tekintve — gyakran hajszálpontosan úgy zajlottak le, mintha egy gyarmati rendfenntartó alakulat látná el a szóban forgó feladatot. — De miért mondunk ismét „minthát?“ — Hiszen a portugál katonaság a gyarmatokon szerezte harci tapasztalatait, érthető, ha harcszerű megmozdulásai közben a másfél évvel ezelőtt még érvényes modellhez igazodott. A nemzetközi sajtóközpontot, a nevezetes Gulbenkian palotát vérebekkel és golyószórókkal sztrá- zsáló katonák akár egy gyarmati kormányzó szeretőjének villája körül is állhattak volna. Mint ahogy nemrég bizonyára álltak is. Ugyanebben a leo- párdfolt-mintás tábori ruhában, ugyanezekkel a nagy teljesítményű, de a harcban megkopott fegyverekkel. Mert az évtizedes gyarmati háborúk megkoptatták a portugál fegyverek fényét és dicsőségét. A trópusi éghajlat rájuk borította az elkeríilheteitlen nemesrozsdát, a kilátástalan küzdelem „rozsdája“ pedig leapasztotta a haderő egykor legendás harci szellemét. Mi is történt? A felszabadító mozgalmak ellen vívott harc első évtizedében hatvanezer portugál katona puszEz azonban korántsem volt a ha« tártalan bizalom jele. Hiszen Salaza* rék és Caentanoék majd féltucat félkatonai szervezetet is fenntartottak, amelyek egyebek közölt a hadsereget is megpróbálták uralmuk alá hajtani. Ezeket a képződményeket ellensúlynak szánták az esetleges katonai puccs- veszély elhárítására. A jelenlegi Por* tugália vezetőinek zöme nemcsak a gyarmatokon operáló hadseregben töltött be magas pozíciókat, hanem életéi nek, pályájának egy-egy szakaszán összefonódott valamelyik félkatonai fasiszta milíciáéval is. Ennek viszont nem az lett a következménye, hogy a katonák még inkább hozzákötődtek volna a fasizmushoz: ellenkezőleg, megismerték annak lehetőségét, mechanizmusát, ezt viszont fel tudták használni, amikor annak megbuktatására szervezkedni kezdtek. A gyarmati háborúk egyébként is túl fontossá tették ezt a hadsereget — olyannyira, hogy a rendszer valójában nem merte kikezdeni. Még a kormányellenes összeesküvésekben részt vevő tisztek ellen sem léphetett fel a portugál Gestapo, a hírhedt PIDE. A fegyveres erők soraiba civilek nem na-« gyón hatolhattak be —, így a tiszti kar említett kiváltságai nem is voltak olyan lebecsülendők. A szocialista jellegű fejlődés lég- energikusabb sürgetője most mégis a Fegyveres Erők Mozgalma. A választásokat követő kommentárok egy része azt emelte ki: az MFA programja mögé felsorakozó pártok kapták a vok- sok nyolcvan százalékát Túl idilli lenne azonban a kép, ha ezt a tetszetős megfogalmazást készpénznek ven* nénk. Az említett pártok ugyanis mást és mást értenek a szükséges változtatások fogalmán. Az MFA számára a kommunisták programja természetszerűleg elég egyértelmű. A párt az illegalitás kegyetlenül nehéz körülményei között is folytatott eredményes szervező munkát a hadseregben — káderei ott tevékenykedtek a nagyobb gyarmati helyőrségekben is. Nem titok, hogy a hadsereg egyes tisztjei, bizonyos csoportjai pillanatnyilag éppen a PKP-hez állnak a legközelebb. Cautinhot, ezt a ko* paszra beretvált, nagy befolyású ten* gernagyot „vörös admirálisnak“ becézi a nyugati sajtó. Goncalves miniszterelnökről úgy írnak, mint aki egy — persze, számukra — „rossz“ Castróoá válhat. Az MFA vezetőit éppen a választások napján láttam együttesen szerepelni. Costa Gomes államfő, a lisszaboni sajtóközpontba megérkezve néhány szóban megemlékezett a választásokról, miközben a választások győztese, a szocialisták vezére, Mario Soares államminiszter az újságírók leghátsó padsorában ült — senki sem törődött vele. A legkevésbé a ka* tonák, akik a választások menettervet afféle tiszti becsületszó miatt is fontosnak tartják betartani —, hiszen úgymond, hatalomrakerüllésük idején ilyesmit ígértek. Cautinho admirális — lapátszélességü vörös nyakkendőt viselt egyébként, mert a választások napjára levetette civil ruhájának hétköznapokon fő tartozékát, a Garbo-ing- pulóvert — azzal hökkentette meg csodáiéit, hogy elmagyarázta, nincs ok a félelemre, mert — úgymond — a kommunisták sem eszik meg elevenen a gyermekeket! — Nehéz megfejteni, mi lehet a polgárpukkasztó megjegyzések mögött, mert a tengernagy többször kihangsúlyozta, — ő azért „NATO- ember“ is. Való igaz, a sziporkázóan szellemes politikust úgy ismerik a NA- TO-fogadásokon, mint aki nagyon sok társasági sikert zsebelt be máris, nem utolsósorban hasonlóan szellemes és vérbolygatóan csinos és szekszepiles felesége jóvoltából. Ha már itt tartunk: a portugál politikai élet nem nélkülöz bizonyos „negatív pikantériákat“ sem. Cerlucci lisszaboni amerikai nagykövet munkatársai gondosan felderítették a MFA* vezetők — nem is csodálatos, hiszen lényegében NATO-tisztek — magánéletét. Ez — a CIA és az amerikai diplomácia módszereinek ismeretében — cseppet sem csodálatos. Az eredmények azonban rájuk nézve lehangolóak: kiderült ugyanis, hogy a főhadnagyok, kapitányok, ezredesek, frissen előléptetett tábornokok családi élete példásnak mondható. Igaz, sokuk rendelkezik a lakásán kívül is említésre méltó ingatlanokkal, például villával, de ezek komfortját rendszerint meg* osztják feleségükkel, gyermekeikkel, társaságba is bevezetett élettársukkal, vagy a „született agglegények“ — a szeretőjükkel. A rövid lisszaboni tudósításban a mai portugál események hátteréről szerettem volna számot adni. Néhány olyan tényről, amely napjaink eseményeinek menetét közismerten befolyásolja — de nem kap szélesebb publicitást. És utalok a bekezdésben elmondottakra: az újságíró a napnak, a pillanatnak dolgozik. Amit elmondtam — úgy tűnik, ma fontos. És nem lehetetlen, hogy ezt a véleményt az idő — másodpercek alatt hatályon kívül helyezi. KRAJCZÁK IMRE Lisszabon, 1975. június 1975. VII. 20. tult el, a sebesültek, rokkantak, nyomorékok száma annak mintegy a hatszorosát teszi ki. Vagyis: mintha az egész jelenlegi portugál hadsereg rokkantakból állna! Az évszázados hagyományok Portugáliában is „úri pályává“ tették a tiszti hivatást. Ezt a helyzetet gyökeresen megváltoztatták a gyarmati háború évei: az uralkodó osztály „nagy családjainak“, de még középrétegének gyermekei is kerülték ezt az élet* veszélyes hivatást. Amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, a tiszti akadémiákon üresen álltak a tantermek. Volt olyan esztendő, amikor mindössze 57 tisztjelöltét iskoláztak be. A tisztek kihullása ennél sokkal gyorsabb ütemű volt, — így a Salazar-rezsim bevezette a „sorozott tisztek“ intézményét. Magyarán: besorozott és gyorsan kiképzett diplomásokkal próbálta megoldani a problémát. Ez a lépés azonban újabb gondokat vetett fel. A sorozott tisztek ugyanis váratlanul azt igényelték: kapják meg most már ők is mindazokat a kiváltságokat, előjogokat, amikkel a hivatásosak rendelkeznek. A rendszer hajlott ennek a követelésnek a teljesítésére. A hadsereg azonban szembeszállt. A hivatásos tisztek azt követelték: maradjon érvényben továbbra is a régi megkülönböztetés. Ez a szervezkedés, amely ilyen követelések jegyében kezdődött el —, ez lett később a Fegyveres Erők Mozgalma. Vagyis az MFA, a változatlanság megőrzésének jelszavával biztosította magának a szervezkedés lehetőségét, hogy olyan erővé váljon, amely ma a legerősebb motorja a változásoknak. Egyike ez a sajátos portugál paradoxonoknak. Mert való igaz: a rendszer fő támaszának vélte a fegyveres erőket. Olyannyira, hogy a tisztekben annyira megbízott, hogy kötelezővé tette számukra az „ellenséges ideológia“ megismerését. A tisztek így köte- lességszerűen olvasták Amilcar Cabral és Che Guevara cikkeit, Marx, Engels, Lenin és Mao könyveit. Lisszabon szinte kötelező olvasmánnyá tette számukra azt az irodalmat, amely éppen a hivatalos Portugália ellen lázította a fegyveres erőket. Ilyen öreg villamosok közlekednek ma is Lisszabonban A Portugál Kommunista Párt választási plakátjai LISSZABONI TUDÓSÍTÁS 'v*' ' ‘ . . " _______• ‘ 1 ' 1 ry.~ '
