Új Szó, 1975. június (28. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-02 / 127. szám, hétfő
M ásnap Budapestre kellett utaznom. A Ferenc József-hídnál, a rakpart közelében, kiszálltunk az autóból. Bár Pestet máir mintegy két héttel ezelőtt megtisztítottuk a hitleristáik- tól, a rakparton még veszélyes volt a járás. A Duna túlsó partján, a Gellérthegy és a királyi vár környékén körülzárt németek tűz alatt tartották a bal partot. Ekkor hirtelen valaki rámkiáltott. Felemeltem a fejemet. A felső rakpart korlátjánál egy szovjet katona állt és integetett. Ki lehet ez? Szemiigyre vettem — és nyomban ráismertem. Hát persze: Mihail Reskin törzsőrmester! Kissé távolabb állt a felderítő-cso- portja. Felmentünk hozzájuk. Reskint szinte a háború első napjától fogva ismertem és természetesen örültem a találkozásnak. — Mikor is láttuk egymást utoljára? — Reskin buzgón rázta a kezemet, egyre szorongatta a széles márkává»!. Megpróbáltam visszaemléikezni, de Reskin mindjárt kisegített: — Múlt év nyarán, a Szvir mentén, a révnél. Csak nem akar most átkelni a Dunán, százados elv- társ? — Bizony, ált kell jutnunk Budára — feleltem kitérően. — Hiszen maholnap ott is véget érnek a harcok, ugye?... Ti, felderítők, mit jósoltok errőH? — Az időpontról semmit sem közölhetek, de a németek kis ideig még „főnek“ abban a katlanban. Aztán meg önként feltartják a mancsukat! Igaz-e, Pjotír? — Igenis, törzsőrmester elvtárs — felelte az egyik felderítő a hátam mögül. Megfordultam. Öt is megismertem! ... Pjotr Nyi- kolajev volt, Reskin cimborája. — Csak nem csónakon akarnak átruccanni a túlsó partra, százados elvtárs? — kérdezte Reskin. — De igen. Buda déli részére kell eljutnunk. Azt mondják, az átkelőhelytől ez igen messze van, nagy kerülőt kellene tenni — feleltem. — Csak sehogy sem találunk megfelelő csónakot. — Hiszen ez őrültség! — tört ki az őszinte felháborodás Reskinből. — Mindjárt felborulnak. Nézze, hogy zajlik a jég. És micsoda örvények vannak a hídpillérek köríil. Ránéztem kísérőmre, Vologyúra. Aztán megint a folyóra. Reskinnek bízónv igaza van. Elindultunk az átkelőhely felé. De még az Erzsébet-hídig sem jutottunk el, amikor géppuskatűz zúdult ránk. A Duna túlsó oldaláról lőttek — a Citadellából, vagy a Duna fölé magasló királyi pailota déli szárnyából. Fedezékbe vonultunk: lehasaltunk egy kis torony mögött. A rakpart egy szempillantás alatt elnéptelenedett. ...Csak egy hajtó nem tudott fedezékbe vonulni a szekerével. A ló halálos találatot kapott, ő pedig a lábán sérült meg. Félrekúszott a sarokházhoz, ott pedig felkapták a tüzérek ós bevitték valamilyen üzlethelyiségbe. K örüln ézel ő d tem. Az alsó rakparton levő három kikötőhely után ítélve, ahová kőlépcső vezetett le, bizonyára a személyhajóállomás kis tornya mögött kerestünk menedéket; egy másik, ugyanilyen tornyocska emelkedett vagy száz méterre előttünk a parton. A partot fémkorlát választotta el a villamosvágánytól, a korláton túl kocsiút volt, utána pedig ötemeletes házak sorakoztak, törött ablakokkal, üzletek szétrombolt kirakataival. Alighanem sotkáig kei],lett a torony mögött guny- nyasztanunk. A felderítők előhúzták dohányzacskóju- kat. — Rosszkor kezdett tüzelni az ördögfajzatja. így tftn méig estig sem jutunk el az átkelőhelyig! — Reskin tempós mozdulattal gyufát sercintett, tüzet adott nekem, majd maga is rágyújtott. — Tán így is lesz — helyeselt az ott guggoló társa. Ekkor, mintha a földből nőtt volna ki, a kocsiút túlsó ol dailán, a golyóktól és gr á :i át sz i 1 án k óktól szitává lyugigatott reklámoszlopnál felbukkant egy fekete ruhás nő, fejére borított kockás pléddeil, meg egy szakadt kiskabátot és rövidnadrágot viselt, tízéves forma fiú. ö nké nt el e n ül öss zerezzentün k. Tekintetem Reskin figyelő pillantásával találkozott. — Kíváncsi vagyok, mit keresnek ott? — kérdezte, s botját letette maga mellé. A nő és a kisfiú hol a reklámoszlop mögé bújt, hol megint előtűnt. A fiú hevesen magyarázott valamit, az asszony azonban, nyilván az anyja, erősen fogta a kezét. — Hé! — kiáítolta Reskin feltérdelve —: menjenek onnanI Életveszélyes! — Erre szinte valamennyien kiabálni kezdtünk, és a nő meg a kisfiú újra az oszlop mögé bújt. Da nemsokára megint előbukkantak. Ekkor a fiúcska kitépte magát anyja kezéből és a villamosvágányokon nyílsebesen a szekérhez rohant. — Gyurka, Gyurka! ... — szállt utána a kiáltás. A fiú térdre esett, keziében konyhakés villant. Nyilván ki akart vágni egy darabot a ló húsából. Az éhező Budapest utcáin akkor nyomban a helyszínen feldarabolták a lótetemeket. Rövid géppuska-sorozat süvített végig a szekér fölött, s becsapott az utolsó, csodálatos módon épségben maradt földszinti kirakatokba. Csengve hullott az üvegcserép. GEORGIJ HOLOPOV: Tűzpárbaj a Dunán A fiú a szekér ailá surrant. — Megölik a kölyköt! Reskin félredobta a sodrott cigarettáját, felpattant és lobogó köpenyében átugrott az alacsony, derékig érő fémkorláton és a szekér mellett termett. Ekkor újabb sorozat süvített végig a szekér fölött. A magas budaii partról jól rá lehetett látni a rakpartra, és a fasiszta géppuskás most már a döglött lóra célzott. Amikor az egyi golyó a szekér rúdjá- ba csapott és szétszaggatta azit, a fiú felkiáltott, kiugrott a kocsi a.lól s id* oda rohangált. Reskin azonban a földre döntötte a gyereket és saját testével takarta el. Még néhány géppuska-sorozat süvített el fölöttük. Azután a géppuska elhallgatott. Csend, nagy csend lett. Csak valahol messze a Buda északi részén hallatszott géppisztoly-kattogás. Reskin felemelte a fejét, megragadta a fiú kezét, s odaszaladt hozzámik. A gyerek ledőlt a torony tövébe és keserves sírásra fakadt. Anyja is sírt a reklámoszlop mellett. Vologya Szemanov sietve a zsebébe nyúlt a zsebkendőért. Az ilyen jelenetek fájdalmat okoztak neki. Hiszen sok évig egy moszkvai gyermek -folyóiratnál dolgozott, a háború előtt egy ideig szerkesztette is, sok dolga volt gyerekekkel, no meg az érzékeny lelki alkata is meglátszott. De hogy Reskin, a félelmetes Reskin, hadseregünk egyik legjobb felderítője is könnyezett — ez aztán valószínűtlennek látszott!... Reskin béke idején vakolómunkás volt. De nem közönséges vakoló!... Miután szakmájában mesteri tökélyre vitte, valami újat keresett a munkában és ezt a díszítő vakolásban és a szobor formálásban találta meg. A legegyszerűbbel kezdte — rajzolással. Lerajzolta mindazt, ami a Keze ügyébe került. Azután szobrokat kezdett mintázni. Reskinre már nehéz munkát is bíztak, otthon éppen a városi színház homlokzatát díszítette cifra gipszalakokkal — amikor kitört a háború. A fronton Reskin felderítő lett. Először egyszerű felderítő, azután egyike a legjobbaknak. Sötét éjszakákon, többnyire esős időben, a rajtaütő osztaggal indult keresésre vagy harcfelderítésre. Neki különleges feladata volt! Amikor belopózott az ellenség védelmi vonalába, bűntársaitól eltérően csak a súlyos botját használta, no inog a pámyvát. Az ő gyakorlottságától és leleményességétől függött végső soron á felderítés sikere. Valahol a Jövészárokban kile- sett egy fasisztát, botjával fejbe kólintotta, majd rádobta a hurkot, kezét-lábát összekötözte, hátára vetette az ellenséges „nyelvet" és az alakulat körletébe vitte. Már vagy tizenkét elfogott fasiszta tiszt volt a számláján. Reskin hangja ütötte meg a fülemet: — Ez a kölyök éhes, fiúk. Az anyja is. Pjotr Nyikogyimov, se szó, se beszéd, ledobta vádiéról a* hátizsákot, kihúzott egy kilós húskonzervet és átnyújtotta a fiúcskának. Az óvóhelyek füstös gőzétől kormos fiúcska — a magyar főváros lakói ezekben húzták meg magukat e nélkülözésekkel teli háborús télen — öklével tetörülte könnyeit, átvette a konzervdobozt, kezében forgatta, s miután meggyőződött róla, hogy teljesen ép, visszaadta az ’őrmesternek: a szétrombolt Budapesten az ilyen konzervek több ezer pengőt értek. Reskin elvette Nyikogyimovtól a kon tervet és a fiúcska térdére tette. Atyai hangon mondta: — Fogadd csak el! Ma megleszünk konzerv nélkül is. A gyerek, bár nem értett oroszul, kitalálta, mit mond a bajuszos szovjet katona. Zavarran körül pillantott, azután valamit kiáltott magyarul, a konzer- vet feje fölé emelte, s megmutatta anyjának. Az megint sírva fakadt. De most nyilván örömében. A mögöttünk ülő fiatal kis katona ledobta válláról hátizsákját, elővett egy cipót, késével végigha- sította és a felét átnyújtotta a -fiúnak. Az kérdőn nézett Reskhu'e. — -Fogadd el — mondta Reskin —, fogadd el, ha kínálják. Egy másik katona is kioldozta zsákját. Cukrot adoTt a fiúnak. A hirdetőoszlopnál á'lló asszony valamit kiáltott a Gyurkajának. A fiú magyarázkodása nélkül is megértettük: az anya arra utasította, hogy köszönje meg az orosz katonáknak. De korai volt még a köszönet. Az egyik felderítő egy tábla csokoládét adott a gyereknek, a másik pedig egy darab kolbászt. A fiú szabódott, köszönetét mondott, mélyen meghajolt:. — Ugyan már — mondta Reskin és megigazította a szemébe csúszott sapkát. — Fogadd el, ha kináii- ják. A rakparton híradósok szaladtak végig, menet közben huzalt tekertek le a csávákról, s budai partról egy német géppuska sorozatot zúdított rájuk. Azután a sarokház mögül előbukkantak a tüzéreink. Az ellenséges golyózápor közepette kigurítottak Wt ágyút és őrült Iramban vagy húsz lövést adtaik le közvetlen irány zással a Duna túlsó partján levő célpontokra. Reskin, a párbaj végét meg sem várva, így szólt: — Talpra, fiúk — és elsőnek kelt fel, súlyos botjára támaszkodva. Gellért György fordítása Szitás! Ferenc versei: Köaözsi l»tván felvétele Egyre fukarabb ligyi e fukarabb vagyok a szóra, s ha mégis megszólalok, irdatlan lángcsóva lobban mögöttem. Ki az, aki meggyújtja, ki az, aki a parazsat az ajkamra lökte? Anyaim hallgatag, apám a föld alatt, honnan a láz, ami mégis megmaradt? b'yyre fukarabb vagyok a szóra, Jttziől óvom a számat, mégis hiába. Mémeth István verse: Félig vak Tengerpart, sziklók. A fövenyt fölfolta a hold, o szavak elvizenyösödtek. A pásztorfiú? megégett, nyája szétszaladt... Ki tereli össze? A pegazus sánta, s félig vak. Reggeli gondolat Madarak csőrében tollászkodik a Nap. Mozdulatok csattognak bőröm alatt. Szaporodom vér és fájdalom nélkül. Cím helyett .. . ködös estén növényi o táj, szegetlen vers mellett alma, a festő fagyos homlokát ablakomhoz veri a szél, kezén bilincsként zörög a történelem ...
