Új Szó, 1975. június (28. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-23 / 145. szám, hétfő
C send legyen! — mondta. — Az ajtók be vannak zárva? Az ablakokat is becsukták? Idegen nincs a közelben? — Nincs — feleltein a feleségemmel együtt. Ö leült egy székre a szoba közepén, magához szorította a táskáját, majd megkérdezte: — Tudtátok, ki ül előttetek? Mit feleljek erre, hiszen gyermekkorom óta ismerjük egymást? Ezért csak köhintettem egyet. — Egy zsenit — mondta Ö. — Egy géniusz ül előttetekI Emlékeztek Leonardo da Vinci „Gia- condájára“? — kérdezte. — Vagy Mona Lisára? Kérdezgetjük évszázadok óta, vajon miért mosolyog? Könyvek százait írták meg erről — mégsem érti senki! De én tudni fogom pontosan. Miről fecseghetett Rafael Fornarinával, a pék lányával, amikor a lány modellt ült neki a „Six- tusi madonnához“? Erről senkinek még csak sejtelme sincs. De én meg fogom tudni! Rubljov, Memling, Brueghel — ők mind beszélni fognak nekem, de még hogy! Mert nálam van a kulcs minden művész alkotásainak kulisszatitkaihoz! ... És mint valami macskát, megsimogatta a táskáját, amely ott volt az ölében. D. IVANOV - V. TRIFONOV: — Bravó! — mondta a feleségem, miközben igyekezett minél távolabb kerülni tőle. — Rögtön be is mutathatom. — Fürkésző tekintettel nézett ránk. — Az ajtók zárva vannak? Idegenek nincsenek a közelben? Mert mindjárt berontanak a művészettörténészek, disszertációkat is írnak majd erről és akkor velem mi lesz? A táskájából elővett egy készüléket, amilyet még sohasem láttunk. — Jó lenne, ha most lenne a kezem ügyében valami régi festmény. A lakásunk falait nézegettük. — Ne haragudj — mondta bánatosan a feleségem — nálunk csak tegnap fejezték be a szobafestést. — A festést? — kérdezte ö felélénkülve. — A falakat festették? — Igen — nyugtattam meg Öt. — Nagyon rendes festők voltak. Amolyan csupaszív emberek. Ajánlották őket nekünk. Látod, a falak olyanok, akár az újak és potom áron. De ö már szerelte Is fel a falra a valószerűtlennek látszó készüléket. A szerkezet először sípolt egyet, zümmögött, mintha legyek lennének fogvatartva benne, majd egy hang hallatszott belőle: — Másodszor nem festem be. így is jó lesz! Ez az idősebb festő hangja volt. — És ha rájönnek? — kérdezte a fiatalabb festő — Nem jönnek rá. Nem értenek hozzá! Pedig azért a pénzért, amit kifizettek nekünk, akár arannyal is kifesthetnénk az egész lakást. Tölts! Barátunk, miközben kikapcsolta a szerkezetet, szerényen ránk mosolygott: — Nos? Pedig a szerkezet alig bonyolultabb, mint egy gramofon. Hogy hogy ez az ötlet senkinek nem jutott eszébe? Hiszen a festék nem szárad rögtön. Minden festék a hanghullámok hatására kezd el szilárdulni, amit szabad szemmel nem láthatunk. így tehát bármely festmény nem más, mint egy hanglemez, amelyre fel van véve mindaz, ami elhangzott az alatt az idő alatt, amíg a festők száradt. Most már csak meg kell hallgatni ezt a lemezt. No és erre szolgál az én találmányom. A ti falaitokon csak egy festékréteg van, ez az úgynevezett „álla prima“ technika. A festményeknél már bonyolultabb a helyzet. Azokon van aláfestés, különféle javítDúdor István: PÁRBESZÉD (szoroz tű) gatások. Ezért nem biztos, hogy mondjuk Velasquez* ugyanolyan jól fogjuk hallani, mint a ti szobafestőiteket. Majd meglátjuk! ...Ezt Ö már a múzeumban magyarázta nekünk, amint a termeket jártuk. — íme, itt van, amire nekünk szükségünk vanl Nézegetni kezdtük a vásznat, amely egy mozítelen férfit ábrázolt valamilyen részeg öregemberek társaságában. — Ez „Bacchus“, Velasquez halhatatlan alkotása! Háromszázötven évvel ezelőtt készült! Előkészítette a szerkezetet. — Elképzelni is iszonyatos, micsoda lordulat következik majd be! Megbukik minden: a kétes hipotézisek, a mesterművek vulgáris értelmezése. Öh, nein irigylem a mindenféle művészettörténészeket és tárlatvezetőket! A készülék zümmögni kezdett. Az évszázadok, úgy látszik, megtették romboló munkájukat, mert a hang, bizonyára a művész hangja, csak alig hallatszott. — Elfáradtam — mondta a művész. — Elfáradtam. Lótottam-futottam, sehol az egész városban nem kaptam egyetlen rendes ecsetet sem. Már nem gyártanak ecseteket, vagy mi? — Hallatlan !— suttogta a feleségem. — Nem adhattak neki egy ecsetet! Hát nem értették azok, hogy egy ekkora talentum ecset nélkül annyi, mintha keze sem volna! A barátomra sandítottam. — Mit akartok? — legyintett Ö. — Ez a tizenhetedik század. Még jó, hogy Rubens aztán adott neki néhány ecsetet. Különben a világ alig láthatta volna híres festményeit. — A festékek pedig? — hallatszott évszázadok távolából a művész hangja — Hol vegyen az ember , igazi festékeket? Aztán rámfogják, hogy kocsikenőccsel festek! — El sem hinné az ember — szóltam —, hogy ilyen semmiségek zavarhatták az alkotómunkát azokban az időkben. — Ezt már ezerszer hallottam! — hallatszott most a készülékből egy távoli női hang. — Elegem van belőle. Gyere, segíts inkább átkötni ne kém ezt a csomagotl — Várhatsz egy kicsit? — kérdezte a művész. — Hátha rendbejön minden? Figyelni kezdtünk. Velasquez kétségtelenül a feleségével beszélgetett. — Nem, nekem ebből elég! — mondta a művész felesége. — Tizenegyszer tértem vissza hoz zád, remélve, hogy másképp lesz. — A térítőt Itt ne felejtsd — mondta a művész. — Mindig ttt felejted. Pedig nekem nincs rá szükségem. — Ti, művészek, mindnyájan azt képzelitek, hogy a nők akkor is imádnak benneteket, ha élhetetlenek vagytok. Hát tudd meg: Az élhetetlen embereket senki sem szeretil — mondta a művész felesége. — Én szégyellem a barátnőimnek bevallani, hogy kihez mentem férjhez. Hiszen a te korodban az embereknek már mindenük meg van, a hírnévtől kezdve a nyaralóig. Te pedig, úgy látszik, száz esztendeig csak reménykedni fogsz! Ennyit nem bírna ki melletted egyetlen nő seml — No hallod — mondta a művész — jól tudod, hogy fizikailag képtelen voltam valami igazán nagy munkához látni! Tavasszal a fejedbe vetted azt a cifra cipőt, arra kellett gürcölnöm. Nyáron Skandináviába akartál utazni. Hát arra is össze kellett kaparnom a pénzt, ősszel pedig rájöttél, hogy nem élhetsz enélkül az aranyozott egyiptomi szarkofág nélkül... — A hálószobát gondolod? — kérdezte a művész felesége. — Hát már az is baj, hogy ember hez méltó módon akartam aludni? És különben is, a hálószobát be sem bútoroztad rendesen. És ezért a mázolmányért, amin most piszmogsz, mennyit kapsz majd? Jön a tél és én újra nercbunda nélkül maradok?! — Azt mondják, az idén enyhe tél lesz — mondta a művész. — De ha feltétlenül bundát akarsz, majd csak találok még valami munkát... Hiszen én érted mindent megteszek, amit csak lehet. Még bajuszt is növesztettem a kedvedért, pedig az evésnél csak útban van . . . — No látod — mondta a művész felesége. — Ha igazi tehetség lennél, nem dőlnél be minden női szeszélynek. Hát mondd, lehet egy ilyen férfival élni? Inkább egy gyerekkori játszótársamhoz mentem volna! — Nyomorult! Nyomorult féreg! — kiáltotta bele a zümmögő készülékbe a feleségem. - így kínozni egy ilyen nagy művészt! Ekkor távolabb egy nagyobb csoport zajongá sa vált hallhatóvá. A mi „Bacchus“-unk előtt egy szakasznyi katona állt meg, fiatal lány, a tárlatvezető kísérte őket. Mi, a beavatottak, egymásra néztünk. Mit tudhat ez a kislány Velas- quezről? Bemagolt szövegeket! — Don Diego de Silva Velasquez műve előtt állunk — mondta a kislány —, melyet múzeumunk csupán egy hónappal ezelőtt szerzett be. A mű eredetije a madridi Prado múzeumban található meg. Ez itt csupán másolat, melyet az egyik helybeli ifjú másolóművész készített! Ez nagy csapás volt részünkre, nem is mer tünk egymásra nézni. Csak most jöttünk rá, hogy az előbb nem kellett lefordítanunk a „nagy spanyol művész“ szavait. Velasquez oroszul be szélt... SÁGI TÓTH TIBOR fordítása MAI SZOVJET KÖLTŐK VERSEI Leonyid Mortinov: Hajnalok Olyan lassan Alkonyul májusban Mintha halvány csillagfénybe, Megszentelt vízzel telt edénybe A földünk alábukna Valamiképp Bűnt bánni szeretne, Hogy minden szennyet eldobhasson, Pirkadati fénnyel huny ki lassan De kellene előbb az alkony, És nem, nem jön az este. A hajnali nyugaton. S bűnt bánni néha keserű nagyon! Ravaszul és bölcsen Hunynak ki hajnalai A történelemnek. - Hozzászokik A reggel Az esthez! Jevgenyij Vinokurov: Ma duzzogtál megint Mu duzzogtál megint sokáig, mint máskor is, ha elmaradtam, ho később értem haza jóval, mint ahogy ígértem neked. Bosszús edénycsörgés a konyhán. Sebesen csappan, ingerülten a konyhaszekrény kisfiókja, megrezzen benne kenyerünk. És veszem újra a kabátom, leballagok megint a lépcsőn, hogy egyszer már, a hóesésben, végiggondoljam magamat Én voltam az a kis ötéves kölyök, aki az udvarunkon bizonykodott: olvasta régen Marx Károly összes műveit? S a kamasz is, ki azt lihegte: „Egyedül voltam nyolcuk elleni", s vérét törölve, felfedezte, milyen reális a világ? Rab Zsuzsa fordításai Bertold Blume: Három ujjal a címke alatt — Kormányos — szólt a kapitány — az ember valósággal megőrül ettől az átkozott bukdácsolástól! Tölts még egy kis konyakot és nézd meg, milyen irányban haladunk. A kormányos konyakot töltött, majd a világosság felé emelte az üveget és kijelentette: — Három ujjul u címke alatt, tehát túljutottunk a Hoorn-fokon. — Nem kell okvetlenül a konyakos üveg alapján megállapítani az irányt — fortyant fel a kapitány. — Hz nem méltó egy vérbeli tengerészhez. Minek akkor az iránytű?! A kormányos felkelt, néhány lépést tett és bizonytalanul közölte: — Irány: nyugat-dél kelet. — Micsoda? — felelt kérdéssel a kapitány, mert úgy gondolta, hogy nem jól hallotta. — Nyugat-délkelet — imé- telte a kormányos — de az is lehet, hogy észak-dél nyugat. — Ügy látszik, neked hiányzik egy kerekedi — kiáltotta a kapitány. — Nyuqat-dél-ke- let. . . Észak dél-nyugat... Micsoda badarság! — Nem tehetek róla — védekezett a kormányos. — Ezt mutatja az új iránytűnk, amely pokoli gyorsasággal forog, akár a pörgettyű és ráadásul állandóan iubb felé! A kapitány ehsodálkozott. Felállt és megvizsgálta a műszert: az valóban állandóan Jor- gott. — Kormányos — dünnyögte — nem gondolod, hogy ez az iránytű elromlott? — Vagy talán süllyed a hajó? Az utasítójában az áll, hogy ilyen esetben a műszerek felmondják a szolgálatot! — közölte feltevését a kormányos. A kapitány elsápadt az ijedtségtől. — Világos — mondta reked* ten — süllyedünk! Azonnal el kell zárni a nyílásokat! A kormányos a legközelebbi fogantyúhoz nyúlt. Hab fröcs- csent rá. — Hé, te! — A kapitány megragadta a zubbonya ujjúnál fogva. — Legelőször az utasokat! Hozd fel őket a fedélzet, re! Azután az iránytűre pillantott: az továbbra is pörgött. — öcska vacak, te tehetsz minderről! — rikoltotta és rázni kezdte a műszert. — Maga meg mit csinál itt?! — ordított rá az egyik utasra. — Azonnal szálljon be a mentőcsónakba! — Már megbocsásson, kérem ... — kezdte az, de mielőtt folytathatta volna, a kai pitány galléron ragadta és erőteljes lökéssel kihajította. Már- már egy másik embert is megragadott, ebben a pillanatban azonban érezte, hogy valaki erősen, megrázza. — Elég volt! — kiáltotta a kávéház tulajdonosa. — Mindennek van határa! Amikor le- csavarta a sörcsapot, nem szóltam semmit. Amikor a lemezjátszót rázogatta, akkor sem szóltam egy árva szót sem. He most már egymás után tuszkolja ki a vendégeimet az utcára! Hát elég volt! Minden türelemnek van határa! Fizessen és hordja el magát, a cimboráival együtt! GELLÉRT GYÖRGY fordítása
