Új Szó, 1975. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1975-05-12 / 109. szám, hétfő
Ërwtn Strtttmatter:* Egy régi városban őr volt, vasárnap, reggdl, MII méghozzá jócskán kora reglll sel, amikor a régi városba megérkeztek. A keskeny parkolóhelyen, mely galambpiac volt haj- danában, néhány autó állt. Lakkjukat bársonyos harmatréteg borította, olyasféleképpen, mintha almák lennének vagy éppen szilvák, s egész éjszaka kint lógtak volna a szabad ég alatt. A férfi, noha pocakosodon már egy kicsit, megragadta a kiskocsit elől, a pofájánál, kiemelte, és beállította, ahogy épp kellett, hogy előremenettel beférjen egy parkolórésbe. Igen, felemelte az autó orrát, pedig a felesége is benn ült, és aggódva, de egyben bámulva nézté. A férfi bizonyítani akart önmaga előtt, és ez a jelek szerint sikerült is. Frissnek, tettre- késznek érezte magát; a nap még nem járt a városban, reggel volt, s a férfiú ereje teljében. Az első férje volt a nőnek, a nő pedig neki a harmadik felesége. Barátai és az asszony barátnői igyekeztek őket lebeszélni a házasságról. Huszonöt év volt a korkülönbség köztük. Ami a férfit illeti, ügy érezte, képes bármikor semmissé tenni a korkülönbséget. De nem úgy, hogy fáradságosan visszakapaszkodik hajdanvolt fiatalságába. Nem, éppen csak olyannak kell lennie, amilyen, eltekintve egykét őrültségtől, amire csupán azért vállalkozik olykor, hogy hallhassa a nőtől: micsoda kölyök ő tulajdonképpen, micsoda nagy kölyök még. Nem nászűton voltak. Efféle polgári szokásoknak nem hódoltak ők ket- ten. Munkából jöttek, a férfi: az újságíró, és a nő: a fényképész. Riportból hazafelé ez a vasárnap az övék lehetett, filmfelvevő és ceruza nélkül kószáltak a városban, és egyszer végre nem kellett arra gondolniok, hogyan lehetne aktuálisan feldobni, amit látnak. Párahártya borította a régi város tetőit, áttetsző-finom, mint a kerekesférgek bőre a mikroszkóp alatt. Egyedül voltak az utcákon, még a csecsemőknek sem hordták sehol a tejet, maguk is aludtak még azok a régi házak ablakai mögött. Az emberiséget egyetlen öregember képviselte szamukra, a nyáréji pára, úgy látszik, elviselhetetlenné tette neki zugában az ágyat. A vénember sétabotja ott kopogott az egyik utca keskeny járdáján, <5 maga bosszúsan nézett vissza az öreg házra, melyet otthagyott. És akkor sem tűnt el arcáról a bosszúság, amikor a két idegent végigmérte, sőt, irigység vegyült bele, hogy ez az ötvenesforma férfi ilyen korán ideveszekedett, csakhogy a lányának mutogassa a régi házakat, a dómot s mind a régi idők tanúságait. Ügy tűnt el végül az öreg az utcákban, mint egy leégett gyufa, melyet a bokorba hajítunk. A riporter meg a fényképésznő megint egyedül maradt a régi városban, és a sikátorok, az utcák és öreg szökőkútjával a piac tér újra rendelkezésükre állt. — Tulajdonképpen miféle darabban is játszunk? — kérdezte a fényképésznő, és csakugyan olyan volt az egész, mintha színpadon mozognának, egy középkori darab díszletei között. A férfinak tetszett ez a gondolat: Az élet — dráma, és az emberre ráosztanak egy kis szerepet, hogyha kis tehetség, de ha nagy tehetség, főszerepet is vállalhat, mely mintha eleve őrá várt volna. Csak arra bújt megint elő a filozofikus sűrűből, hogy az asszony megkérdezte: — Valami baj van? — Már hogy lenne! — Belekarolt az asszonyba, így álltak hát, ameddig csak kedvük tartotta; nézhetik most hátravetett fejjel a házakat, melyeknek tetői lágyan emelkednek a magasba, és úgy nyújtóznak ott, mint földek a domboldalban, kis kunyhókként szökkennek elő belőlük a padlásablakok. Akkor sem zavartatták magukat, nem is kellemetlenkedett nekik senki, amikor nekiláttak, hogy a régi házak kapuján gondosan elolvassák, mégpedig az utolsó aranyozott pontig a márványtüblácskák feliratait, az efféléket: „Ebben a házban szállt meg Doktor Martin Luther a wormsi birodalmi gyűlésre utaztában.“ Körüljárták a nagy Szent Péter templomot, és érezték a szelet, melyet a magas épületek okoznak minden város közepén, mintha tornyaikkal saját klímájukat vonzanák ide. Az újságíró arra gondolt, hogy Rodin, a francia szobrász a katedrálisok szeléről beszélt, s hogy ő most nem felfedezte, hanem csak átélte ezt a jelenséget, mintegy annak érzéki bizonyítékául. Egyszerre beléhasítolt megint, milyen fontos is, hogy az ember önmaga tegyen felfedezéseket, s hogy mily nagy mértékben összefüggnek az ilyen felfedezések azzal a valamivel, amit személyiségnek neveznek. Eddig azzal vigasztalta magát, hogy akkor tesz majd felfedezéseket, ha eleget látott, és ő maga elég érett. D© hát — most ötvenéves volt. Szükségét érezte, hogy leüljön egy padra a dóm előtt, a hársfák alatt, és le is Olt. A fényképésznő, aki mindig mosolygott egy kicsit, mintha viszontlátást ünnepelne mindennel és mindenkivel, akivel csak találkozik, még egyszer körbement, és nem tudta megállni, hogy motívumokat ne keressen, amilyeneket még addig nem látott se képesújságokban, se levelezőlapokon. És végigolvasott minden táblát és táblácskát körben a templomfalon. A kislevelű hársfák virágoztak még, és amikor az asszony leült végre a férfi mellé a padra, megkérdezte: — Hallod? — Napsütötte arcán a felfedezés öröme tükröződött. — No, hallgasd át! — Mutatóujjával a fák koronája felé bökött, és akkor a férfi is odanézett, de semmit az ágvilágon nem hallott; ez megdöbbentette, persze, nem mutatta, hiszen voltak bizonyos tapasztalatai, és csak annyit mondott kicsit unottan: — Méhek. — Az igazság az volt. hogy nem hallott semmi neszt, és ez nyugtalanítani kezdte, ám nem mutatta. Az asszony boldog volt, hogy megtudta tőle, amit ő maga még soha nem hallott: méhek a fákon — olyan volt ez, mintha a templom falai mögül orgonaszó szűrődnék ki. Megszorította a férfi kezét, akit ez a meg nem érdemelt gyengédség is nyugtalanított, sietve elkezdett hát a hársfaillatról beszélni, túlságosan is részletesen, és hogy érzi-e az asszony a kislevelű hárs illatát, mely őt az árnyas fasorra emlékezteti, mindig-mindig arra a fasorra, mely hajdan gyermekkora falujából kifelé vezetett. És a férfi egyszerre nem érezte már magát fáradtnak, egy cseppet sem; talpra is szökkent nyomban, összecsapta a tenyerét, és azt mondta: — Nos hát, itt óhajt üldögélni nagvsád, amíg csak szakavatott méhésszé nem képezi magát? Az asszony felugrott és átölelte. Tisztes polgárhoz nem éppen illő módon ölelkeztek, és a templomtér ablakaiban a koránkelő háziasszonyok, épp az ágyat felrázva, gyönyörködve élvezték vagy erkölcs-csősz módjára morogták meg a látványt: — Ejha, hogy ez a vén pasas ezzel a fiatal kis pipivel...! A régi város felélénkült, és ahogy nézegették az ódon épületeket, vén falakat, ők maguk is egy kicsit látványosságszámba mentek. Kilenckor felmásztak a Szent Péter dóm tornyába. Magas torony volt, és az újságíró a csigalépcső fokait hősiesen taposva újra bebizonyította, hogy méltó fiatal feleségére. Sötét benyílók jöttek olykor-olykor, melyeken az asszony félt átmenni, és belekapaszkodott. öntudatlanul is gondoskodott róla, hogy a férje egy egy lé- legzetnyi pihenőhöz jusson, amire szívének vagy tüdejének szükségé is volt, habár közben duzzogott az asszony, ha férje ezekben a pillanatokban, amíg ő félve bújt hozzá, nem csókolta meg. — No, jól van, jól van — mondotta neki a férfi, mint valami kisgyereknek, amikor duzzogását észrevette, ő maga pedig újra lélegzethez jutott, és akkor aztán be is pótolta, amit az asszony hiányolt. A toronyfelvigyázónő épp reggeli kávéját itta, és az ölében levő csészét bámulta. Elege volt a kilátásból, ebből az értékesíthetetlen kilátásból ott a torony mellvédje mögött. Hónapok óta nem is járt lent a templomtéren, és rég felmondott volna már, ha a városatyák nem szavaznak meg neki egy kötélcsigát. Ezen engedte le a bevásárlókosarát, melyet odalent kívánságára megtöltöttek az emberek. És minél régebben ült és evett és emésztett itt, és gyűjtötte a torony- mászö turisták fillérjeit, annál mozdu latlanabb lett, annál mogorvább. A riporterpár számára a kilátás és a messzesség még mindazt jelentette, amit ők maguk megélhetnek. A fényképésznő innen fentről lenézhetett a virágzó hársak koronáira. — Ezt látják hát a méhek — jegyezte meg —, a méhek, ha fentről berepülnek a virágok közé, ugye? — Hogy megint ezekkel a méhekkel jön, gondolt« férje, és boldog volt, amikor az asszony végre azt kérdezte: — Szívesen fiiaknál velem itt fönt? Szívesen ellakott volna. — Mindig a közeledben, és a szemembe beúszna látvány és messzesség! — És akkor a felfedezésekre gondolt, melyek ötven éve ellenére sem következtek még el, és igencsak kételkedett benne, hogy ebből a toronyból megteszi majd ükét. De az asszony olyan hálás volt, hogy a férfi nem utasította el a gondolatot, hogy esetleg itt laknának fent együtt, úgyhogy megint magához ölelte. Az újságíró látta, hogy az öreg felvigyázónk köp egyet, de történhetett ez a magok miatt is, lévén, hogy cseresz nyét evett. — Látom innen a türingiai hegyeket — mondta a fiatalasszony —. akár hiszed, akár nem. Rejtett célzás volt ez? Vagy ő lenne különösen érzékeny ma reggel? Miért kellene a hegyeket elhinníe? Hiszen ugyanúgy látta őket, mint a* asszony, legalábbis azt mondta, és amikor egy darabig abba az irányba meredt ő is, amerre a felesége a begyeket látta, csakugyan ott voltak hátul, ha ugyan nem felhők voltak éppen. Lemenet szófukar lett. Nem tudott megszabadulni a méhektől meg a hegyektől és arra gondolt, vajon elég ügyesen játszotta-e a szerepét, és eszébe jutott az is, hogy most már ideje lenne megtenni azokat a felfedezéseket, és az asszony hiába várt a sötéí toronykiszögellésekben a csókjaira. A kávézóban, ahol végre először haraptak valamit aznap, az első csésze kávé visszahozta a korareggeli jókedvet. Tréfálkoztak egymással, és elképzelték az életüket a Szent Péter dóm toronyőr-házaspárjaként. — De hát ez persze nem megy — mondta az asszony. — Hogyhogy nem megy? — Érzékenysége újra felébredt. Csak nem arra történt itt célzás, hogy felfelé menet levegő után kapkodott a toronyban? — Hiába, nincs mit tenni — folytatta az asszony —, képzeld el, ha jönnek a szülési görcsök, és gyorsan kell intézkedni! — Gondolod, nem tudlak levinni onnan? — És összerándult egy kicsit, ahogy ezt kimondta. A nő megindul- tan nyúlt a keze után, és a férfi azl gondolta, minden jól ment eddig, minden jól. Kedvet kapott egy pohár borra, é* körülnézett a pincérnő után, aki kiszolgálta őket. Három vagy négy pincérnő is ügyködött a kávézónak átépített régi istállóboltívek alatt. — Ai volt ott hátul, abban a rózsaszín blúzban? — kérdezte. — Igen az! — felelte az asszony. Odaintette a pincérnőt, és amikor a lány ott állt mellette, látta, hogy a blúza nem rózsaszín, hanem fehér és nagy piros pöttyös mintás. Megrémült, és fiatal feleségére pillantott. Úgy érezte most, mintha az asszony égés* idő alatt egy kicsit sunyi módon figyelte volna őt, de most nem sikerült elkapni a pillantását, és a férfi nem tudta, vajon nem úgy fordul-e félre^ mint aki nem akar szemtanúja lenni a másik fél vereségének. Míg megitták a bort, egész idő alatt ez a gondolat gyötörte, és újra hallgatag lett, és arra gondolt: „Hátha éppen ezek azok a felfedezések, amelyeket most kezdesz tenni“? Útközben aztán néha-nélia lopva odapillantott fiatal feleségére. Az asz- szony olyan volt, mint mindig, élvezte az utat, legalábbis úgy látszott, de a férfi kínosan érezte magát, amikor a felesége a régi városbeli élményeikről kezdett beszélni. Később megvigasztalta a gondolat, hogy semmi, de semmi, még egy gyerek sem tart össze oly szilárdan egy házasságot, mint a közös munka, és a munkájuk az közös volt, csakugyan — de mégis: bizonytalanabbul hajtott ki a régi vái’osból, nem olyan győ- zelemittasan, mint reggel, érkezőben. TANDORI DEZSŐ fordítása * Erwin Stritlmatter 1912-ben született. Az 1950-es évek eleje 6ta jelennek meg regényei, drámái, elbeszélései. Az NDK irodalmi életének vezető egyéniségei közé tartozik, kétszer tüntették ki Nemzeti díjjal. Könözsi István felvétele Varga Erzsébet versei Koratavasz o szél az édes déli szél ölel zöld kendőket lengetnek oz ágak lila mosollyal ibolyák üzennek hadat a halálnak most add a kezed kedvesem zöldlángú tűzbe jöjj velem rejtett ösvényen oson utánunk a szerelem a szerelem Ha elhagynál ha elhagynál megölnélek nyírfaághoz kötöznélek három évig siratnálak bánatommal takarnálak nyírfaággá válnék közben hullna hullna fehér könnyem három évig siratnálak halálomig átkoználak
