Új Szó, 1975. május (28. évfolyam, 102-126. szám)

1975-05-04 / 103. szám, vasarnap

A sztalos Vince egyik es­te vendéggel jelent meg a társaságban. A férfit, aki feltűnően hasonlított rá, s épp olyan szelid tekintető és csendes szavú volt, mint 6, féltestvérként mutatta be. Senki sem tudta, hogy neki féltestvére él Kárpát-Ukrajná- ban Valahonnét Munkács tá­jékáról iött látogatóba. Aznap ő, a kárpátaljai ven­dég beszélt. — A háború négy éve alatt — Szerencstől Ivanov- káig. aztán vissza, a Don ke­leti partjától Ukrajnán, Ma­gyarországon és Ausztrián át Prágáig — számtalan borzai, másnál borzalmasabb élmény­ben volt részem. Olyan él­ményekben, amelyeket az em­ber legszívesebben elfelejte­ne, ha tudna ... Szerencsére az emberi emlékezet ter­mészeténél fogva — kiveti magából a rút dolgokat, és nagyobbrészt csak a szépet, a szívünknek kedveset őrzi meg. Most, hogy annyi év után vi­szontláthattam Prágát és más emlékezetes helyeket, ahol akkor megfordultam, felme riilt bennem egy arc, egy ősz aggastyán arca, akire a leg­jobb szívvel gondolok vissza. Pár nappal a háború vége előtt alakulatunk átverekedte magát az észak-nyugat auszt­riai hegyeken. Egész éjszaka vonultunk előre, gyorsított menetben, előttünk az ellen­ség alig tíz-tizenöt kilométer távolságra. Elővédjeink szül­te állandóan össze összecsap­tak hátbiztosító egységeikkel. Mire elértük az utolsó hágót, fényes reggel lett. Áttetszőén tiszta, derűs májuísi reggel. Letekintve a hegygerincről, be* láthatatlan zöld síkság terült elénk. Emlékszem, odafutot­tam a parancsnokhoz, és el­kértem a távcsövét. — 'Mi ütött beléd, Kasko — ugratott mosolyogva a sza­kaszvezető —, hogy olyan iz­gatott vagy! Csak nem Ber­lint akarod látni? — De. Legalább már végre megláthatnánk! — Hát nesze — nyújtotta át a távcsövét —, nézd. Hátha csakugyan meglátod. Bár két­lem. Hamarabb Prágát. Az közelebb van ... A távcsővel végigpásztáz­tam a tág síkot. És ha eddig nem is voltam izgatott, most, érthetetlen módon valóban különös izgalom fogott el. Csak később értettem meg, mi ajzott fel annyira: a Ti­sza völgyére emlékeztetett a hegy lábánál elterülő lapáj, mely azon túl, hogy az ott­hon képzetét keltette bennem, oly békésen szunnyadt, mint­ha errefelé már régen véget ért volna a háború. Minthogy hetek óta sűrű er­dők és zord, sziklás hegyek között harcoltunk, ahol az időjárás is inkább télies volt még, tulajdonképpen most ér­zékeltük először teljes szép. ségében a tavaszt. Tegnap még sötét felhők borították az eget, de reggelre felszaggatta s messze elűzte őket a keleti szél. Csak itt-ott tűnt fel a tiszta égbolton egy-egy szürke felhőfoszlány, nyugat felé vo­nulva, mintha csak az ellen­ség felejtette volna itt őket, s most utána igyekeznének. A hegyoldalból zajos patak nyargalt le a völgybe, hogy felduzzassza a náddal körül­nőtt tavakat. A madarak száz­hangú ricsaja, a rétek kavar­gó tarkasága derűvel és vidámsággal töltött el ben­nünket, s ha csak néhány pil. lanatra is, elfeledtette ve­lünk a vért, az alattomos ha­lált ... Csak az útszéleken a virágok közt és a fűben fék- vő holttestek figyelmeztettek rá, hogy talán csak néhány órája még itt gyűlölettől haj­tott emberek ádáz harcot vív­tak egymással, életre-halálra. Egy tölgyfacsoportnál a szakaszvezető megállította a terepjárót, minthogy az egész üteg pihenőt tartott, és pa­rancsot adott az adó-vevő rá­diókészülék előkészítésére. — Megpróbáljuk venni Moszkvát — mondta, már a hallgatóval a fülén. Kis ideig valamennyien he­gyeztük a fülünket, de az éterben síri csend volt. Hirte­len ráncba szaladt a bőr Sztarovojtov homlokán, és a pupillája is kitágult. — Prága beszól — mondta izgatottan. — És? — Segítséget kér. Azonnal összeköttetésbe léptünk az ütegünk parancs* nokával. Sztarovojtov sza­kaszvezető, a rádióállomás pa­rancsnoka jelentette, amit hal­lottunk. Az ütegparancsnok nem tétovázott. Nyomban ki­adta a parancsot: — Előkészíteni a gépkocsi- vontatású nehéz ágyúkat! Tü­zérek és géppisztolyosok harcra felkészülni! Felada­tunk: megakadályozni az el­lenség visszavonulását. Áttö­rünk Prága felé! Áttörünk ... Valahogy való­szerűtlenül hangzott ez akkor, noha valamennyien tisztában voltunk vele, hogy eleget te­rekénél pedig ott feküdt az öreg, görcsösen szorítva a sapkáját. Csak most, amikor közelről megnéztük, láttuk, mennyire öreg volt. A nyolc­vanon !s túl járhatott már. Karja és meztelen lábaszára kiaszott és vékony, akár a madáré. Arca. melyről této­va csodálkozás tükröződött, megviselt, mély barázdákkal keresztül kasul árkolt igazi aggastyán arc volt. Ám a gondosan kétfelé pödört ga­lambősz bajusz. melynek egyik ágára most alvadt vér tapadt. valamiféle derűvel elegyes dacot vagy inkább hetykeséget kölcsönzött ne­ki. Kövesdi János: A mezítlábas aggastyán szünk a parancsnak. Tudtuk, hogy az elkóborolt oroszlán halálos sebet kapott, de még nem múlt ki ... Leljusenko tá­bornok május másodikén el­foglalta ugyan Berlint, de Prágáért még kemény küzde­lem folyik. Egy este ismét bejött a cseh főváros: — Ma reggel kilenckor megindult a támadás Prága felmentésére. Két tankhadse­regünk (akkor még ne>m tud­tuk, hogy Ribalko marsall és Leljusenko tábornok seregei­ről van szó), Drezdát felsza­badítva Prága felé tart. Ha. daink ma alkonyaikor Frei- bergtől délre áttörték az el­lenség arcvonalát és északtól két ágban megindultak a csehszlovák határ felé. Voltaképpen csak jóval az­után ébredtem tudatára, mek­kora veszélynek tettük ki magunkat, amikor nekivág­tunk, hogy áttörünk az el­lenség mély mögöttes terü­letén. Lőszeres ládák feküd, tek mellettünk a gépkocsi­ban. Elég lett volna egyetlen találat — és valamennyien a levegőbe repülünk. De ak­kor nem volt mikor ilyesmi­re gondolni. Mellénk szegő­dött a szerencse. Az ellen­ség gyújtógránátokkal tüzelt ránk, tüzelt bizony, annak ellenére, hogy már aláírta a kapitulációt. Másnap délelőtt átléptük a csehszlovák határt. Az első, egy kisebb falu szélén meg­álltunk. Az emberek persze észrevettek bennünket, és fu­tottak elénk keresztül a föl­deken. A legelső egy mezítlá­bas öregember volt. Befásli- zott fejjel vonszolta magát előre, meg-megbotolva a rö­gökben. A kötés alól kikandi­kált hófehér haja, melyet zászlóként lobogtatott a szél. Kifulladva megállt az első gépkocsinál, és görcsösen in­tegetett a sapkájával. Zihál­va tett még pár lépést elő­re, s közben nagyokat nyelt. Mélyen barázdált arcáról dőlt a veríték. Végigtörölve a homlokát lélekszakadva kia­bált valamit, és az erdő szé­le fe’.é mutogatott. Ekkor azon a helyen, ahol az öreg állt, fekete földdarabkák vá­gódtak föl a levegőbe, ma­gukkal repítve magát az em­bert is... Az ellenség csapdát állí­tott nekünk az erdőszélen — villant át rajtunk. A géppisztolyosok azonnal tüzelőállásba helyezkedtek. A tüzérek beirányozták az ágyúkat. Szívünk tele volt keserű­séggel és haraggal. Néhány üteg heves tűz alá vette az erdőszegélyt. Poko­lian visszhangzott az erdő, és pillanatok alatt fekete füst­felhőbe borult. Kihasználva a füstiepeit, géppisztolyosaink gyors manőverrel megkerül­ték a német tüzelőállást, és oldalija támadták az orvlövé­szeket. Mi, akik a gépkocsik mellett maradtunk, semmit sem láttunk a csatából. Csak a fegyverek eszeveszett kere- pelését hallottuk. Pár perc múlva öt német jelent meg a rozstáblán, fel­tartott kézzel. Ennyien ma­radtak. Mögöttük a mieink. Elvesztettünk egy újabb gépkocsit, és kilencen eles­tek a mi bajtársaink közül Is. A kilőtt gépkocsi első ke­Pontosan mellbe találta egy szilánk, szürke lajbiját piros­ra festette a vér. A faluból érkezett embe. rek, akik a lövöldözésre elrejtőztek a barázdákban és kis horhosokban, most oda gyűltek mind az öreg köré. Vagy negyvenen lehettek, nők, férfiak vegyesen. A halottakat felraktuk a páncélkocsi oldaldeszkájára, s levett föveggel csendben álltunk mellettük egy dara­big. Az asszonyok szipákoltak, majd hangosan felzokogtak. — Mi a neve a nagyapó­nak? — kérdezte a főhad­nagy. — Václav Kfiváéek — fe­lelte egy tizenhat éves for­ma lány. A főhadnagy bejegyezte a nevet a noteszába. Ekkor zavar támadt az összesereglett emberek kö­zött. A tömör emberkaréjon egy tagbaszakadt szőke le­gény fúrta át magát. — Nagyapa! — kiáltotta feldúltan, és ráborult a véres holttetemre. Sokáig zokogott. Amikor kisírta magát, hirtelen felug­rott és körülnézett. — Megölték az aljas disznók! — kiáltott fel, majd odaugrott egy katoná­hoz és le akarta venni vál­láról a golyószórót. — Nyet. Nyemogu — mondta a katona. — Ne ha­ragudj, barátom. De ha szólsz a parancsnoknak ... Amott áll, ni. Az emberek hol a legényt, hol az öt német foglyot néz­ték. A legény odavonszolta a katonát a főhadnagyhoz. — A géppisztolyt kéri — bökött a katona fejével a né metek felé. A főhadnagy szomorúan a legényre emelte a tekintetét. Aztán a németekre nézett, majd ismét a legényre. — ]a ponyimaju — mond­ta kis idő múlva. — Nyemo­gu. Nyegrusztyi, nyemogu. A legény, látva, hogy nem kapja meg a fegyvert, hirte­len sarkon fordult, és pusz­ta kézzel nekiesett a néme­teknek. Magánkívül ütötte- verte mindegyiket, ahol csak érte. Kisvártatva nekilódult az egész emberkaréj. Nők- férfiak, kicsinyek-nagyok tépték, cibálták az öt néme­tet, s elkeseredetten szid­ták őket: — Ti rühes kutyák, rette­gésben tartottátok a falut! — Megbecstelenítettétek a lányainkat! — Tönkretettétek az orszá. got! — Darabokra tépünk ben­neteket. — Már vége a háborúnak, de ők csak leskelődnek. — Az Iván jól ellátta a bajotokat! Mi megrökönyödve néz­tük egv darabig a jelenetet. De aztán a főhadnagy intett a katonáknak. Nem tudom, mi maradt volna az öt né­metből. ha a katonák közbe nem lépnek. Aztán a foglyokat fel pa­rancsolta egy zárt tehergép­kocsira. és megindultunk a falu felé. Eltemetve bajtársainkat a temptőhen. elbúcsúztunk a falutól. Folytattuk az előrenyomu­lást Prága felé. JINDRICH HOREJSI: Májusi nap A fűben fekszem, mint vihar után a part fövényén a hajótörött. Fiist fátyolban, messze hátam mögött fekszik a város s úgy merül el morajlásának neszébe, nnnt fejemben a város emléke. Ogy álmodom most róla, mint hajóroncsvól. Sajnálom azokat, akik benne rekedtek, hogy azok között vagvok, kiket megmentettek. Nap, megmentő világítótornyom, mindenből kivergődtem, de énem fogva tart. Másodperceknek sora az Öröklétbe szárnyal, és én kísérem melódiával: F.zért a pillanatért, e heves, édes, fehér izgalomért, búrájáért az égnek, a szeretetnék, szépségnek minden hangjáért, mely itt zenél, a forró hitért miagamban, melyen a nap fénye ég, a szabadság üdvéért — proletárnál oly ritka vendég —, szeretném kedvesem, ha mellettem itt lennél. Ha velem lennél, kiválasztottam, virág, melyet a világ csokrából szakítottam, asszony, asszony, szívem megkérné a te szíved, hogy mindent, mi minket itt körülvesz, te mint szűrő magadba szívjad, majd testeden át belém ömleszd, ha megint elnyel a város, hol úgy kívánják, hogy felvegyem a robotnak igáját, hol fakó napok sodrába merülök el: A város porából vagy, annak porává leszel! FÜGEDI ELEK fordítása MILÁN RÜFUS: Találkozás a Ringstrassén Közeli zeneként csorrant az idegen beszéd szájából és sután köriilröpdöste tétova fejem. Csókolództunk is azután. Gesztenye susogott a halk éj tündökölt, villamos-csengés bújt elő. Ö, egeik, mindenütt nyájas a föld. S mindenütt gyönyörű a nő. Mint vihar-tépte, telt kalász, vállamra dőlt, és átkulrsoltak karjai. A toronyóra épp tizet ütött, s elment mellettünk valaki. A csendes házsorok közt ránk nézett s megállít Messziről elmosolyodott. De még sohasem láttam ily zilált, ily gyötrötl-keserű mosolyt. És ment huszonnyolc évével tovább, és válla előrerogyott. S mi hallgattuk: a kövön egy faláb ütemes-frissen hogy kopog. EÜRSI ISTVÁN fordítása Ny. Zsukov: A HAZÁÉRT 1975. V. 4. 4 Krj

Next

/
Oldalképek
Tartalom