Új Szó, 1975. április (28. évfolyam, 76-101. szám)
1975-04-01 / 76. szám, kedd
WlEïi® * vonat lassan csúszott be a pályaudvar fedett csarnokába. Néztem a tetejéről lefutó vízfonalakat. Fölöttem egy rossz neoncső sercegett, aztán a tömeg magával sodort a vonatba. Ott álltam táskák közé szorulva, amelyekből termoszok kupakjai pislogtak ki; könyökök és bőröndök között, és sodródtam az ajtó felé, amelynek üvege csillogó vízcseppekkel volt le- lehintve. A fülke száraz nyomott levegője kiszárította torkom. Vagy talán a láz okozná? A nemrég bevett tabletta még nem hatott. Még a számban volt a hideg víz kesernyés íze, amellyel leöblítettem torkom. A gyomromban valami szúrós, fájdalmas hideget érez* tem. Leültem az ablakhoz. A vonat már el is indult, megremegett az első váltón. Az ablakon át láttam az elfutó kávégyárat, amelynek illatából az idevalósiak tudták, milyen idő várható. De ebben a fülkében még bűzlött a sok cigarettacsikk és az olcsó padlóolaj. Űjból kinéztem az ablakon. Hátulról halk beszédfoszlányok ütötték meg a fülemet, és a zakatolás szabályossá vált. Izzadságot éreztem hátamon, és a Pokropával folytatott beszélgetésre gondoltam, abban a kis barakkban, amely mellett alig egy lépésnyira az üzemi vasút húzódik. S hallottam, amint Pokropa mondja: Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy a rezignálás magánügy. Azonkívül: mi nem cserélgetjük kádereinket, mint a fa a leveleit. Ezt mondta, és a zúzdát nézte az ablakból. A fényszórók belevilágítottak az esti ködbe. A köd renyhedten kavargóit a fényben, és egészen hátulról kiáramló gázgomolyag AXEL SCHULZE: világított át hozzánk. Pokropa kinyitotta az ablakot, és a szobába beáramlott a vad jázmin- szagú levegő, meily valahol a falak mentén terjengett. Pokropára gondoltam, a jázminra és a zúzdára, és tudtam, hogy köztük nem lehetett semmi összefüggés, hogy ezeket a víziószerű képeket megfigyelésekből és beszélgetésekből vontam össze, aztán összeraktam és összegyúrtam őket, átkozott romantikával teli fantáziám festette át ilyenné. De a jázminillatot valóban mindenütt lehetett érezni a gyárban. És a bodzát is, falhoz konyu'ló, nehéz, renyhe virágaival. És aztán ez az út, ez a tizennyolc perc, amely feltartóztathatatlanul sodor a gyár felé. Megpróbáltam lassan körülnézni a fülkében. Először egy mosolygó, vidáman integető lány képét láttam egy reklámlapon, amint a Fekete-tengerhez invitál, aztán az arcokat néztem, a borostás szakálla- kat, amelyek ellenálltak a villanyborotvának, és a monoton hintázásban lassan elnehezedő és lecsukló szemhéjakat. Elhagytuk a várost. A házak között egyre több az ösz- szezsúfolt keskeny kert, bennük kis állványok deszkából vagy kátránypapírből, a melegágyakban zöldség és hagyma nőtt, de aztán ez a kép is eltűnik, tekintetem végigpásztázza a réteket; a rétek felett eső utáni köd gomolyog, és lassú folyók szelik át, s a folyókon csillogó olajfoltok. Pokropa, gondoltam, mindig Pokropa, és már csaknem suttogtam ezt a nevet, mint valami varázsigét. A név már a nyelvemen volt, aztán nyeltem egyet, félig nyitott szájjal, mert a torkom égett és száraz volt, és tudtam, hogy a láz nem szűnik meg. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy a rezignálás magánügy. Erről kellene beszélnünk, Pokropa, pontosan erről, és a zúzdában végzett méréseimről, mert ez összefügg, hidd el! Megerősítettél elszántságomban, Pokropa. Ugye, így volt? Mi az, hogy effektív, mondtad, nekünk ennél többet kell tenni. Itt vannak a számításaim, fent a fehér alumíniummal körülpeckelt csomagtartón. Az én számításaim és javaslataim, Pokropa! De te már nem dolgozol nálunk. Még mindig hallom a titkárnő udvariasan sajnálkozó hangját a telefonban: Pokropa elvtárs a minisztériumban kapott felelősségteljes állást. Hogy is volt csak: mi nem cserélgetjük kádereinket... Segíts gondolkodnom, Pokropa, most, hogy a vonat egy hosz- szú kanyarba ér, s a füst és a pára mögött felsejlik a város panorámája. Tudom, hogy ott laksz valahol, a sötétszürke háztetők tengerében, a kici- comázott házak valamelyikében, ott a mély, sötét folyosók mögött. Egyszer már meg is akartalak látogatni. A feleséged pyitott ajtót. Te valamilyen konferenciára utaztál, Szverdlovszkba vagy Cselja- binszkba, már nem is tudom. De hogy nemsokára hazajössz, — mondta. Lassan kivilágosodik. A fülkékben eloltották a villanyt. Még látom egy vonatfüsttől megfeketedett híd alatt sápadt arcom és csapzott hajam, és e pillanatban minden elhal körülöttem. újból egyedül vagyok önmagainmal. Teljesen egyedül, s talán így lesz ez már egész nap. A vizsgálatot befejezték. Nagyszerű munka, mondja mindenki, és hallom, ahogy mondják. A vonat újból átrobog egy hídon, aztán valamilyen műhely mellett, ame'lynek ablakaiban felvillannak az ívfény nyalábjai. Mi hasznunk a te illúzióidból, mondta Pokropa akkor az ablaknál, vagy talán a kantinban, ahol minden hétfőn véres hurkát és borsólevest lehetett kapni. A vizsgálatnak vége, hallod, Pokropa! Nincs több illúzió, csak számok, adatok, diagrammák. Egy év munkája fekszik fönn az irattartóban, aztán a láz, már két napja, és az a sok átizzadt, álmatlan éjszaka. Eső veri az ablaküveget. A lefolyó vízcsöppek mögött eltűnik a falu kimagasló templomával, a temető, mohával benőtt sírköveivel. Elsuhan az állomás, a muskátli a mohás cserepekben, a váltóközpont, a bakterház az állomás végén. Nagyon szép ez a vizsgálat, esakhát túl akadémikus? De- hát mit akarnak, a létesítmény működik? Figyelembe vették a termelési lehetőségeket? És én akkor közlöm a tényeket, a tényeket, Pokropa, amelyeket megkövetelsz tőlem. És este vitatkozni fogunk, keserű szájízzel, újból több lesz az elszívott cigaretta, és egyre hevesebben és egyre hangosabban ... De beszélgetni fogunk, és ha belefáradtunk, megkérdezzük egymástól, elég volt-e már, hogy mindent el- mondtunk-e már, és semmit nem adunk ajándékba a másiknak, semmit. A vonat lassított. A szürke éggel' szemben összefonódott a villanyvezeték hálózata. Itt az ideje, hogy levegyem az aktatáskát. Végigmentünk az esőtől, naptól szét- hasadozott, gyéren benőtt salakhordák mellett, de már itt a gyár, a fékek egyre szorosabbra húzódnak. Felálltam. Akkoriba, hol is volt, ez és mikor?, akkoriban mindent ott akartam hagyni. Emlékszem azoknak a napoknak a fájós bizonytalanságára, és emlékszem rád, Pokropa, látom, ahogy állsz az üzemre meresztett szemekkel, az élő, piszkos, lélegző üzemre, amely előttünk feküdt. Az ajtó konyflott, a levegő megtelt szénsav- és karbid- szaggal. Átmentünk a festett fahídon, majd az üveggel befedett gyalogoshídon, amely a gyár kapujához vezet, és néztem magam előtt a sapkákat és a csupasz fejeket, a kifeszített és leeresztett esernyőket. A sínek mellett van az aluljáró poros, szimmetrikus oszlopsoraival. Amint a lépcsőn mentem felfelé a tolongó tömegben, megpillantottam egy kabátot és egy fedetlen fejet, és ahogy a férfi elfordul a gyaloghíd felé, egy pillanatra látom az arcát is. Már rohanok felé, törtetek a testek közt, egyesek szitkozódnak, mások gúnyos megjegyzéseket tesznek, és már ott vagyok a férfinál, arcomat izzadtságcsöppek öntik el. Pokropa, mondom, végre itt vagy, csakhogy megtaláltalak. De nem ő volt. PONGÖ ISTVÁN fordítása L átod, a tél is az évekkel öregszik: ereje folyvást apad, s egyre higgadtabb, akárcsak apám az udvaron. Ott hajlong a tőkénél, kopott pruszlikjára vetkőzve. Vajon hol a tél, hová bujdosott február ... Hol pazarolta el kitöréseit? ... Ahogy így tűnődőm, előjön gyermekkorom összes vihara, s minden hó, mit életemben láttam. Hogy csikóskodott a tél!... Dühöngött vad őrületében, s csapkodta a havat falakhoz, ólakhoz, embert, állatot nem kímélve. Most csöndes a világ. Apám szerszám- nyelet farag az udvaron, s a kutya állandóan ott bóklászik körülötte. Még decemberben felásta a maradék kertet. Nap mint nap azzal foglalatoskodott. Egy délelőtt aztán bejött a szobámba: — Na, holnap mehetünk — mondta. És másnap már róttuk is a töltést: mentünk az erdőre. Száraz, meleg idők jártak. A napsugarak hamar feltörték a folyón fekvő ködöt, s a Nagyerdőből motorbúgás hallatszott. Az államiak vágták a fát. Furcsa módon apám mindig ott erdőlött, ahová mások nem jártak. Most is lefelé vettük utunkat. Réten, kiszáradt csatornán át jutottunk a Régi-erdőbe. Az Ágvíz egyhangú hömpölygéssel vonult tova. Napokig dolgoztunk. A farakások egyre nőttek, szaporodtak s erőnk fogyott el helyettünk. Ha leültünk, csak rövid időre, nehogy elpuhuljunk. Dohányt már rég nem vittünk magunkkal, hogy ne kelljen cigarettára megállni. Egyre vadabbul, egyre elszántabban kergettük a napokat: vágtuk a fát reggeltől szürkületig s rá se hederítettünk, hogy körülöttünk egyre dagad a víz. Másnap már csak a csatornára fektetett fahídon jutottunk át. Szegény öreg, majdnem beleherebódált a mélységes vízbe. — Vigyázz! — mondtam neki. — Vigyázz, nehogy beleevezz! ... Morgott valamit a foga alatt, s kitámoly- gott a partra. — Mi az? — kérdeztem. — Semmi, csak ez a bolond víz... — s nézte a vizet, mely egyre zavarodottab- ban tódult be a nemrég még száraz csatornába. Hetekig kuruttyoltunk otthon. Apám mindennap kijárt a folyóra, aztán mindig valami másba fogott bele. összerakta az udvaron a téglát, új rakásba a fát, de lényegében a vízre gondolt, ami feltartóztatta munkáját. Én, mint annyian tudják, éjjel dolgozom, s így a nappalokat átheve- résztem. Nem akartam látni apám dühös arcút» hallani sziszegő szavait V. NAGY MIKLÖS: Apám Január végére elcsitult a folyó. Apám megélesítette a fejszéket, s elindultunk lefelé. A földtáblák ganajszínűek voltak a töltés bal oldalán, s köd párállott az égig. Az erdő most csendben állt, senki nem zavarta nyugalmát. Később átvágtunk a gid- res-gödrös legelőn, árt a kiszáradt csatornán. Itt autószámra gyűlt a homok. A folyó laza termékébe süppedtek a csizmáink, amíg átevickéltünk a túlpartra. A farakásokat nem bántotta a víz, csak iszappal festette meg aljukat. Apám ledobta vastag kabátját, s elindult a csatorna partján a rég kiszemelt fához. Én az Ágvíz partján dolgoztam, mely féloldalát körbefogta a kicsi erdőnek. Láttam, Amint öregem eltűnik az egy szál fa mögött, s lecsúszik a meredek parton. Sok idő telt el, míg újra fölbukkant. Vállán derék hasábot hozott, s fújtatva dobta le a rakásnál. — Tudod mi újság? — jött oda hozzám. Ránéztem. Kalapját a kezében szorongatta: — A csatornába halottat hozott a víz ... egy asszonyt... Egy fatörzsön hasalt, arccal a homokba bukva. Hosszú haját iszap vonta be, s öklei a homok alatt pihentek. Nem. Nem volt erőm, hogy lemenjek a csatornába. Apám mellettem állt, kezében a kalappal és hallgatott. — Visszamegyek a faluba — mondtam. — Mi a francnak! Nem látod a temérdek munkát!... — És ezzel mi lesz? — kérdeztem. — Majd holnap szólunk a titkárnak — mondta, s nekilátott a munkának. Másnap a városban jártam, és csak estefelé jutottam haza. Megkésve értem ki a temetőbe. A frissen takart sírt gyalu- latlan kereszt őrizte. — Pedig még az úton megfogadtam, hogy megnézem az arcát... Apám most a fatönkön farag. Föléje állok. — Nem volt azon mit nézni... — mondja maga elé és dolgozik tovább. A kutya ott kószál körülöttünk. KISS JÓZSEF VERSEI Akkordok c-moll lepke — ruhában érkezel naptükörben vetkezel iszap — ruhában távozol ágyad barlangjából átkozol * * * Becsukta szirmait a Nap: vér csillog a vizen könnyeznek a virág pupillái nyelvemre pereg egy rózsaszín levél. Négy vénasszony Négy vénasszony megy a hóban jelettük sárgán kelepel a hold köpködnek sípolnak sírjuk jelé menet hátukon cipelik a fekete eget Könözsi István felvétele a „Gyerkőcök“ című sorozatból
