Új Szó, 1975. április (28. évfolyam, 76-101. szám)
1975-04-28 / 99. szám, hétfő
E gyelőre azonban Moriz BenecLlkt volt hatalmon, és én voltam az ö ko- nopiStéi helytartója. Cilinderben, kétfogatún másodszor is odahajtattam. a kastélyhoz. Az őrség megint beengedett szépen, ami kevésbé lepett meg, mint első ízben, hiszen most már bizonyára ott tükröződött arcomon a magabiztosság: világlap megbízásából érkezem. A fákról cilinderemre csepegett az eső, a pocsolyából nadrág száramra verődött a sár, én azonban nem törődtem mindezzel; azzal törődtem EGON ERWIN KISCH*: — Igen, mindig halmaradékkal trágyázunk, olykor pedig döglött halakkal. De ilyen drága portékánk, és egyszerre ennyi, még sosem volt. Méltó trágya, gondoltam magamban, méltó trágya ez a fekete rózsának: éhes emberektől visszacsikart döglött halak. Ezt persze Bécsben sem szubad így kimondani. De trágya nélkül is kivirít majd tudósításomban a fekete rózsa, a béke és az öröm derűs, világos színű virágai között emeli magasba majd a fejét e baljóslatú növény. A konopístei árvízkatasztrófa (Részlet) csupán, hogy benyomásokat gyűjtsék. Olyan tudósítást kell írnom, amilyet a Neue Freie Presse legöregebb előfizetői sem olvastak még soha! Mentem a megduzzadt vizű halastó partján, amely nem volt többé tópart, lábam az agyagban, fejem a Parnasszus magasságában. Moriz Benedikt számára dolgozott a fejem, neki írtam; ő várja tudósításomat, amely Ferenc Ferdi- nánd főherceg ellen irányul. A képtelenül megsokszorozott Szent Györgyöt egységes vonásokkal ruházom majd fel, ifjú lényét hangsúlyozván, karcsú alakját, szakálltalan arcát, tekintetét, mind-mind oly módon, hogy kiderüljön, távol állt tőle mindeddig a szándék, hogy állatokat öljön ... röviden: hangsúlyozni fogok mindent, ami György lovagot a kastély kövér, pofaszakállas urától, a fanatikus vadásztól megkülönbözteti. Gonoszkás mosollyal határoztam el azt is, hogy írni fogok a szép formájú gipszfigurák ról és Szent György különösen színgazdag, olajnyomatos képmásairól. Ezúttal nyitva találtam a rózsakert széles fokapuját, épp két taligát toltak be rajta, tele döglött hallal. — A rózsakertbe? — kérdeztem a kerti munkástól. • Kilencven évvel ezelőtt született a riportírás nagy klasszikusa, a „száguldó riporter", Egon Erwin Kisch. Felkapaszkodtam a gátra. A gát közepén kettévált, csak a körülbelül három méter széles hasadékig mehetek előre. Lábaimnál örvény kavarog, mintha a víz karmai akarnák megragadni a kőakadály ma radványait, hogy leszakítsák. Megfordulok, hogy jegyzeteket készítsek az egész kilátásról; eközben megjelenik valaki a gát másik jelén. A főherceg! — Hallatlan! Hiszen meg üzentem magának: nem tűröm, hogy a kastéllyal kap csolatosan bármi is belekerül jön az újságba — ordítja. Es pupillája fenyegető szik rákat szór; szikrákat, melyek hatásával nagyon jól tisztában van. Most azonban téved; lepattognak rólam a fenyegetések, mert engem magasabb helyről küldtek. Á közöttünk tátongó szaka dék fölött röppen át válaszom: — Császári fenség, hogy mi jelenik meg a Neue Freie Pressében, arról senki más nem határoz, mint... A Neue Freie Presse hallatán a trónörökös arca bíborvörösre gyúl a dühtől, ujjai görcsösen összerándulnak, mintha meg akarnának fojtani valakit. — ... senki más nem határoz, mint Moriz Benedikt úr. Azzal hátat fordítok a világbirodalom örökösének, és elindulok peckesen a ketté szakadt gát épségben maradt részén a kapu felé. GYÖRGY ELEK: Fiatalok irodalmi rovata Ili ingerült arccal ült a személyvonat egyik fülkéjének sarkában. A vonaton sokan voltak, és bűz uralkodott, ami még fokozta ingerültségét. — Legalább azt elvárná az ember — .gondolta mérgesen — ettől a rohadt huszadik századtól, hogy a levegő, amit beszív, ne legyen állandó merénylet az orra elleni De ki törődik ezzel manapság?! Az emberiség? — egy fintort vágott, aztán szemeit körülhordozta a szakaszban elterpeszkedő utasokon. Csupa lottyadt, petyhüdt és közömbös arc. Jól érzik magukat a bűzben. Pedig semmiből se állna lehúzni az ablakot! Aztán önmagára gondolt. Arra, ami alig két órája történt vele, amikor az egész kollektíva ott tolongott körülötte. Ma ő volt a központi alak, a huszonhárom tagú kollektíva központi alakja. Csak vele foglalkoztak. Ki így, ki úgy. Volt aki jó tanáccsal látta el, volt aki tréfálkozott, volt aki csak azt mondta: „Jé, hát megteszed?!" — és ömlöttek belőlük a szavak, mint sérült artériából a vér. Hallgatta őket és igyekezett szellemesen, csattanósan válaszolni a kérdésekre, pedig szomorú volt, nagyon szomorú, mint ezek a pályatest mellett álló fűzfák. Valahogy minden természetellenes volt; valahogy távoli, valahogy idegen. Már nem érezte úgy magát, ebben a vidám, zajos közösségben, mint azelőtt. S tudta, hogy ez a végét jelenti valami mesével telített szépségnek, mely örökre, visszavonhatatlanul elmúlik. S bántó volt az is, hogy a lányok ezt nem tudják. Nem tudják, ő mit érez, csak tréfálkoznak és viháncolnak ugyanúgy, mint máskor. Hat évet töltött közöttük, s most hazamegy. Haza kell mennie. Az ugratást Éva kezdte. — Férjhez menni, isteni dolog — mondta fennkölt szónoki pátosszal, s míg ő a megfelelő válaszon gondolkodott, Éva felkészülten folytatta: — Kivetni a hálót, mosolyogni, fényes, vágyakozó szemekkel nézni, s aztán betekerni az atyust! — fűzte még hozzá, bal szemével kacsintott egyet, s olyan mozdulatot tett, mint a méteráruslány, mikor a szőnyeget csavarja fel. Mindenki nevetett és nevetett ő is. Aztán valaki prózai hangon megjegyezte: — És jön a zoknistoppolás, no meg a darás- tészta, amit az urad az istennek se akar le nyelni... Egy pillanat csönd. Most nem nevettek. De Éva újrakezdte: — Pedig kár érted! — mondta gyorsan. — Nem lett volna jobb szűzen megöregedni?l — Aztán újra a fennkölt szónoki pátosz: — öh, micsoda helyes magányos öregasszony lett volna belőled! — mondta és mosolygott. Nem rossz- irtdulatúlag, hanem úgy, ahogy a kabaré-színészek szoktak a poén végén, és mindenki nevetett. Hát igen. így volt. S Ili megérezte, hogy ezzel a jelenettel a romantika és az általa történő felüdülés lehetőségét veszíti el. S az út, amelyen elindul — a hétköznapokba viszi, az egyhangú hétköznapok prózai világába, hol nincs többé „állati klassz ez a dobos“, hanem darás tészta és zoknimosás, meg gondok vannak, sokkal nagyobb gondok, mint eddig voltak. Nem, nem a házasságtól félt, csak önmagát és eddigi szabadságát sajnálta, s ebben a sajnálatban benne volt a romantika virágaival díszített ifjúság temetése is. Erzsit, Vilmát, Icát sajnálta — a műhelyt, a parkot, s azt az örök mozgást, mely állandóan ott hullámzott körülötte, mely már a vérébe ivódott és megszabta tetteit. Még néhány búcsúszó, és viháncolva, tipegve sodródtak a kijárat felé. Azután a vonat, a sípoló kalauzok, a piros sapkás forgalmista, és az indulás, és mindenkinek Integetnek, csak neki nem. Mindez tűként hatolt az agyába, s most még jobban érezte, hogy egyedül van az érzéseivel, hogy ez a beszállás valóság, kegyetlen durva valóság, pucérra vetkőztetve. Érezte, hogy ezzel a vonattal elindul, kilép, távolodik, kiszakad valamiből, ami szép volt és nélkülözhetetlen, ami nélkül nem lett volna az, ami most. Vagy talán nem így van?! Vagy talán Juli néninek volt igaza, amikor azt mondta az öltözőnél: — Ne félj kislányom, mindenki ilyen kétségek között kezdi! — Lehet nem tudta eldönteni. Hirtelen úgy érezte, hogy megcsunyuit, és nagyon megöregedett ez alatt a két óra alatt. S Juli néni szavai távolinak, nagyon távolinak tűntek. Tudta, hogy amit tesz, meg kell tennie! Ez alól kibúvó nincs. S ő maga is készült erre. születése óta csak erre a küldetésre készült. Lassan, tudat alatt. Vágyott a házasságra, s most mégis félelmet érzett, valami titokzatos félelmet. Vagy csak az ifjúságát sajnálta? Aztán még egyszer átgondolt mindent. Újra felrémlik előtte minden arc; a mester arca, a lányok, a gépek, Juli néni arca, és köztük látta önmagát is, pucéran és nagyon szomorúan, mint a lombjaiktól megfosztott téli fák. Aztán hirtelen az alkony jutott eszébe, amit annyiszor megcsodált. A megszokott alkony, ahogy lassan aláereszkedik és szürkeséggel borítja be a várost, hogy aztán egy másodpercen belül kigyulladjanak a neonok, s vad kékszínű mozgásba kezdjen minden, amit az est a szem számára megölt. Ez egy új életet, új feltámadást jelentett, mely részben saját sorsát is szimbolizálta. Most úgy érezte, hogy szabad. Hogy rajta, csakis rajta múlik, mit tesz. Nincs mester, nincsenek lányok, és nincsen: „No, gyere már, mi lesz veled!“ Most önálló volt, amilyen még soha. örülni azonban nem örült neki. Pedig sokszor vágyott ilyen szabadságra. Most vehetne, amit csak akar. Megállhatott volna Nellinél. Megbámulhatta volna a kirakatokat, nem sürgette senki. De nem szállt le a vonatról, hogy megszakítsa útját, most mindez hidegen hagyta. Valami sablonosságot és nyomasztó, kényszert érzett. Valami olyasmit, hogy az élete hosszú évekre, talán örökre meg van határozva, s ő csak az apróságokban, a jelentéktelen részletkérdésekben dönthet. A keserűség újra megsűrűsödött szájában. Hát ilyen az élet? Ilyen megváltoztathatatlanul sablonos?! Elgondolkozott ezen. Analizálta és összehasonlította élete egyes mozzanatait, s köztük valóban sok volt a hasonlóság. Már belenyugodott a megváltoztathatatlanba, mikor agyában hirtelen világosság gyúlt, s ez a felfedezés gyermekies örömmel töltötte el. Mintha főnyereményt nyert volna. Nem, nem egészen sablonos, csak bizonyos mértékig! Ez a szakítás is: az, hogy kiszakadt abból a környezetből, mely egyéniségét formálta, mely megszülte és kialakította — nem a sablonhoz tartozik! De ez csak egy pillanatig tartott, s rájött, hogy ez csak bárgyú önámítás. Elmosolyodott ezen. Fanyar, keserű mosoly volt. — Hát a lányok? — tette fel a kérdést önmagának, aztán lemondóan legyintett. — Elfelednek. Csinálják azt, mit eddig. Űj emberek jönnek, új pletyka, új divat, új fiúk a zenekarba új dobos, szóval minden új. És ő, ő lassan feledésbe merül. Csak ritkán, az idő múlásával egyre ritkábban akad fenn a múlt mindent áteresztő nagylyukú pókhálóján: a gépek között, vagy éppen vacsora közben, és egy mondattal elintézik. Megtörölte a szemét. Sírni szeretett volna. Jól kisírni magát, akkor talán könnyebb lenne. De a sírás váratott magára. A torkát szorongatta, de könnyek nem jöttek. Így ment ez egy ideig. Aztán a szandálját nézve a feszültség lassan felengedett benne, s helyét gyengéd mélabú szállta meg. Vérkeringése meggyorsult, felvetette fejét, egy sóhaj, és teleszívta tüdejét levegővel. így már más. Most másképpen látta a világot. Aztán csomagjait megsimogatva halkan mormolta maga elé: — Hát ilyen az élet. És egyéb dolgunk is van, mint koszos kis szentimentális ügyekkel foglalkozni. Van egyéb dolgunk is — és rá- mosolygott a szemben ülő utasra. DŰDOR ISTVÁN RAJZA CSÁKY KAROLY: földközelben ordító szelek csaptak arcomba emberek ültek kőpadon keményre fagyva fö szálltam belőled öreg földanyó súlytalan lettem s mór érzem lebegni se jó kék kendőddel kösd be hót szememet ne lássam vad vizeknek vakftó mélységét csillagok öléből szárnyfalon zuhanjak puha fö'djére a tavasznak 1975. IV. 28. MEGBÉKÉLÉS
