Új Szó, 1975. április (28. évfolyam, 76-101. szám)

1975-04-24 / 96. szám, csütörtök

ELSŐ OSZTÁLYÚ MAGÁNY Gál Sándor új könyvéről „Mit akarok én megérteni? A központi gondolat, amely kö­ré Gál Sándor Első osztályú magány című (immár harma­dik) kisprózai kötetének tíz hosszabb-rövidebb írása elren­dezhető, a központi kristályosí­tó pont az: harc az emlékekkel, a valamiképpen a jelent is meghatározó, a mába is bele­nyúló múlttal. „Csak az emlé­kek vannak, amelyek láthatat­lanul is fogva tartanak, az em­lékek, amelyek kimondatlanul is élnek“ — mondja a címadó elbeszélés központi alakja. A Gál-figurák tisztázták maguk­ban, hogy az élet: folyamat, s bármennyire jövőt alakító cél- tudatosság jellemezze is az em­ber tetteit, tudni és ismerni Igazában csak azt lehet, ami már megtörtént, ami volt. A jelen mint átmeneti állapot: a múlttal (annak emberi, törté­nelmi, szociológiai vonatkozá­saival) való szembesülés kivéd- hetetlensége. Vagy pedig — s ez teszi Gál figuráit rokonszen­vessé — a szembenézés önkén­tes vállalása, mondhatnánk: belső szükséglete, igénye. „Mit akarok én megérteni? — kér­dezte önmagát Ágoston, a filo­zófus. — Az idő jelentőségét és belső mivoltát“ — írja a fele­let. Ez a szándék munkál Gál Sándorban is. Az idő „jelentő­ségét“ ő így határozza meg: „. ..ha elmozdul a forma, vele mozdul a tartalom is“. Legjobb Írásai komorfekete hátterében C9ontfehér vagy erőpiros vil­lámlások rajzolják meg azokat az erővonalakat, melyek eredő­je egy egy olyan életforma-el­mozdulás, amely szükségsze rűen visszahat a tartalomra: a tudatra is. Visszahat, és bizo­nyos nyugtalanságot idéz benne elő. A Gál-figurák szüntelenül úton vannak, a soha-meg nem- érkezés állapotában, nem isme­rik a feloldódást, a megnyug­vást. Viszonylatokban gondol­kodnak, dilemmákat, ellent­mondásokat kell feloldaniuk, hogy az idő „belső mivoltát“ megértve, múltjuk és jelenük szembesítésével keressék helyü­ket a világban, az emberek kö­zött. Keserű történelmi tapasz­talatokkal, a fiatal fejjel átélt háború és jogfosztottság em­lékképeivel az egykori (faliísi- paraszti) életforma felbomlásá­val a hátuk mögött még inkább ez a munkájuk — „és nem Is kevés“. Otthon-világukból ki- bukottak keresik helyüket a megváltozott körülmények kö­rött, Tamási Áron bolyongó székelyével együtt vallva: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.“ HÖSÖK ÉS ANTIHÖSÖK Gál figurái rendkívül érde­kes, mert hasadt személyiségű emberek: az egyik oldalon az adott pillanat lehetőségeit ke­ményen megragadó erős, fér­fias, már-más nyers lények, ha­lászok, vadászok, viharvert ha­jóskapitányok, tengermelléki üdülések és tátrai síkirándulá­sok nem-mai-gyerek szerelem­lovagjai; a másik oldalon vi­szont a sors kérdésein töpren­gő, el-elbizonytalanodó, ezért szüntelen önvizsgálatra kény­szerülő „filozófus“ alkatok. Ide számítva az előző Gál-kötet, a Múmia a fűben figuraállomá­nyát is, azt mondhatnánk, hogy ezek az író teremtette fiatalem­berek a modern nemzedék cél­ratörésével, előítélet-mentessé­gével, már-már gátlástalansá­gával élik az életet (nemegy­szer ki is élik magukat), miköz­ben határozatlanul, relativitá­sok szorító gyűrűjét érzékelve, áttöprengik a sorsot. Sodródó emberek, akiket a kor folya­mán — Madáchcsal szólva — „visz vagy elmerít“. A Csukák vonulásában a halászfigura földbe szúrja a horgászbotként használt fűzfavesszőt. „Biztosan gyökeret ereszt és kihajt — gondolja. Jó lenne, ha az em­ber is ilyen könnyen gyökeret tudna ereszteni, jó lenne, ha úgy találna otthonra, mint egy fűzfavessző". Persze, a sóvár­gás: csak sóvárgás, és Gál sze­rencsére nem esik abba a hi­bába, hogy kötetében a lírával átszőtt ábrándozgatás, a vágya­kozás irodalmát teremtse meg. Hangja rendszerint kemény, a látásmódja lényegkereső. A szlovákiai magyar prózát több­nyire inkább jellemzi a llrizá- lás, mint az objektív szemlélet. Gál Sándor kötetére már csak azért is oda kell figyelnünk, mert benne a törvénykeresés igyekezete munkál. Ennek az írói szándéknak fe­lelnek meg az elbeszélések alak­jai is. A kötet figurái nem „hő­sök“, illetve csak a maguk sa­játos módján azok: nem a tet­tek, hanem a megismerésre tö­rekvő gondolkodás, a számve­tés, az önfelmérés hősei. Mert van abban valami heroikus, hogy vert helyzetben is szembe­néznek önmagukkal: „Ilyen nagyszerű dolog ez az élet. Vagy ami belőle megmaradt. De ez se kevés, még mindig elég. mert a semminél több. S ami több a semminél, az már nem lehet értelmetlen“. (Szemben velem kilenc tölgyfa.) SOKFÉLESÉG AZ EGYSÉGBEN A kötet gondolatilag zárt, ke­rek egész. Az indító Jelzések afféle ars prozalca, előzetes a kötet problematikájáról, a Gál- figurák életszemléletéről, ben­ne a már idézett kulcsmondat­tal az idő jelentőségéről és „belső mivoltáról“. A további kilenc elbeszélésben és novel­lákban az író igyekszik befogni az emberi élet minden terüle­tét, filozófiája megnyilvánulá­sait ugyanúgy, keresve az ösz­tönélet (Kősivatag j mint az emberközi kapcsolatok /Jeroni­mo j, az etikai kérdések (Fé­nyes reggel J vagy a társadalmi történések terén (A király, Kl- sőosztályú magány/. Tematiká­jukra, szemléletükre nézve egy­ségesek ezek az írások, ám megformálásukban meg lehető­sen változatosak. A Csukák vo­nulása a hagyományos realista elbeszéléstípust képviseli; Gál korábbi hasonló hangvételű írá­saihoz viszonyítva (pl. Kis szél lobbantj előrelépésről tanúsko­dik: feszesebb, tömörebb. A Szemben velem kilenc tölgyfa a modern próza szimbolikus-me­taforikus ágához tartozik; a harmadik irányt a látomásos- mitikus A királyban lelhetjük fel. A kötet írásai nemcsak megformálás módszerében kü­lönböznek egymástól, hanem színvonalban is. Az Amit a fo­lyó partra vet sikertelen kísér­let maradt: párbeszédeit mes­terkélt elmélkedősdi teszi ne­hézkessé, s magában a törté­netben sincs olyan erőteljes mozzanat, amely „megemelné“ az írást. Gál bizonyára az apró dolgok balladáját akarta meg­írni, az eseménytelenségben is fölfedezni valami érdekeset (mint Hemingway), ám filozó­fiáját nem sikerült képpé ol­dania, a novellán így átüt a tételesség. A Fényes reggelt karcolatszerűnek érezzük; el­marad Gál csúcsteljesítményei­től. A CSÚCSOK Ha már a csúcsoknál tartunk: három elbeszélést különösen ki kell emelnünk — a Jeronímot, az Elsd osztályú magányt és A királyt. A Jeronimo szereplői: fiata­lok; színhely: tengerparti üdü­lőtelep; történik: napjainkban. A meséje: alkalmi szerelem, kö­zéppontjában Jeronimonak, a telep pincérének és egy üdülő lánynak, Klárának a kapcsola­tával. Szokvány történet ígér­kezik, ám az író egy rendkívül érdekes dilemma köré építi a tulajdonképpeni témát, fölmu­tatva, hogy vannak helyzetek, amikor a túlzott bizalom vég­zetes lehet, a túl nagy jóság megbosszulhatja magát; ugyan­akkor van olyan szituáció, amelyben — akár önmagunkra kényszerítve is — a szerepját­szás, az alakoskodás emberibb (tehát rokonszenvesebb), mint az, „aml-szívemen-a-számon“- féle felfogás. Az én-formában megírt novella főhőse az arányt, a mértéket keresi, hogy Jeronimo jósága ne fordulhas­son a visszájára, hogy Klára közömbössége ne váljék kegyet­lenséggé. Próbálkozása kudarc­ba fulladt. Jeronimo bánatában leissza magát, menesztik a pin- cérségből, jóságáért tehát két­szeresen: egyrészt a szerelem, másrészt az állása elvesztésével lakói. Ártatlanul tette őt próbá­ra a sors, hiszen a történtek ellenére is ő az igazabb ember. Ez az igazság fejeződik ki a novellát záró szimbólum értékű látomásban: „A kelő hold ezüst- hidat épített a fekete hullámok fölé. Jeronímo (... I fellépett az ezüsthídra, és elindult a túlsó part felé.“ A Jeronímo parabolisztikus írás. Mint minden példázatban, egyidejűleg van benne jelen, to­vábbá konkrétság és az elvo­natkoztatás. Ehhez igazodik a novella szerkezete is: a valós történetet látomásszerű részek vezetik be, illetve zárják le, miközben a realitás illúziójá­nak megteremtésében fontos szerepet játszanak a slang ki­fejezések, az élőbeszéd rövid mondatai; a látomás emelke­dettségét viszont az expresszív jelzők, a szó- és mondatismét­lések, a * bonyolultabb mondat­szerkezetek hordják magukban. Az Első osztályú magány a múltnak (kamaszkori emlékek) és a Jelennek (utazás gyorsvo­naton) a szembesítése a külön­böző idősík egymásba csúszta­tásával, asszociációs techniká­val. Fölvillannak a háború és az azt követő évek jelenetei: jászolból összetákolt koporsóba, kocsiszín alá temetik el Szom­széd Jóskát, Kaszás Laji négy­kerekű kiskocsin szedi össze a halott katonákat, a narrátor anyját bevagonírozzák és szü­lőföldjétől távolra telepítik, a hideg vagonban meghal egy csecsemő, nyughelye jobb híján egy üres bőrönd lesz. A komor emlékképeket a jelen ritmusa tagolja: az elsuhanó táj egy-egy darabja „a Lomnici-csúcs „fe­hér fensége“, az étkezőkocsiban ülő „karcsú, szőke lány“ szép­sége, a sörözgető kiskatonák látványa s'tb. A kontraszt elvén alapuló szerkezet — az egyes epizódok tömör megformálásá­nak köszönhetően — mindvégig szilárd; az arányosság növeli az írás kifejező erejét. A király az iménti elbeszélés testvérdarabja. A háború, a dú- lás, a rontás légkörét idézi, az ott hontalanság emlékszilánkjait villantja fel. Ahány epizód annyi variáció Vörösmarty so­rára: „...tél van és csönd és a hó és halál“. Nagy, már-már mitoszi erejű látomás ez a ka­tonafia elvesztésébe belezavaro­dott parasztember tudatán át­szűrve. „Lükeimre“ nem őrült — afféle csendes zavarodott, a valóságérzékelésnek csak he­lyenkénti kihagyásával. Tisz­tább perceiben van ereje egy- egy vigasztaló szóra, egy egy emberséges tettre is. A faluban a diófához kötnek egy katonát, szájába gránátot gyömöszölnek, felrobbantják. Lükeimre kivágja a fát, máglyába rakja, elégeti. Ne lássa maga körül a pusztí­tás kellékeit.’ Szimbólum ez: történelmi viharoknak kitett kisember békességóhajtásának a jelképe. Emberséghang az embertelenségben s így: életerő a reménytelenségben. Nem té­veszthet meg az elbeszélés be­fejezése sem. A golyó pusztí­totta, lakói-elhurcolt falut kö­rülkerítik, birtokba veszik a növények, összecsapnak fölötte a fű, a gaz, a fák hullámai. Ez az elbeszélés végképe. A vég­következtetése pedig (nem egy helyütt érzékelteti) ezt a szö­veg lírai hangoltságú része (funkcionális oppozícióban áll­va az elbeszélés biblikus fra- zeológiájú, zsoltáros passzusai­val): adassék meg az embernek, ami az emberé, adassék meg rend, az életes élet lehetősége. összegezve: Gál Sándor elő­ző kisprózai köteteit (Nein vol­tam szent, 1968; Múmia a fű­ben, 1970) a kísérletek első és második könyveként tartottuk számon. Az Első osztályú ma­gány mérföldkő lehet az író pá­lyáján: a tartalom felől adott egy gondolatébresztő, erős, egy­séges élményanyag; a forma felől a teljes letisztulás lehe­tősége, amit a leginkább talán a paralell szerkezetű, kont­rasztra alapozott írások hangjá­nak a továbbvitele ígér. Az El­ső osztályú magány jelentős előrelépés Gál Sándor próza­írói fejlődésében, s egyúttal elő­kelő helyre kívánkozó teljesít­mény kisepikánk értékrendsze­rének az egészében is. (Madách Kiadó) ZALABAI ZSIGMOND HELYETTE A TETTEK BESZÉLNEK Alktív pedagógus és kommunista Az ember kissé megiüető- dik. ha olyan valakinek az életrajzába lapoz bele, aki már akkor aktívan tevékeny­kedett, mikor ő még éppen hogy csak a világra jött. Mert Pavel Kclco már több mint 35 éve dolgozik, különböző pedagógiai munkákat végez. Kezdetben nem a legjobb idők jártak. A bratislavai böl­csészkar fiatal végzőseként, 1939-ben teljes odaadással és a jövőbe vetett hittel az ok­tatásügy szolgálatába állt. Egész sor pedagógiai, szer­vezési és egyéb tisztség tette színesebbé életét, növelte munkakedvét. Hol könnyeb­ben, hol nehezebben küzdött meg az élet nehézségeivel, minden erejét latba vetve, fe­lelősségének teljes tudatosí­tásával arra törekedett, hogy az ifjú nemzedéket sokolda­lúan nevelje, szocialista szel­lemben oktassa s a szebb jö­vőbe vetett hitet oltsa belé­jük. Kisebb-uagyob mérték­ben ez általában sikerült is neki. Akár a trendül kereske­delmi akadémia oktatójaként, vagy a trnavai állami keres­kedelmi akadémia igazgatója­ként, majd az egykori megbí­zotti hivatal oktatás, és mű­velődésügyi osztályának veze­tőjeként, később a Pedagógiai Kutatóintézet dolgozójaként. A szlovákiai pedagógus köz­vélemény számára nem isme­retlen Pavel Kelco neve. So­kan ismerik fáradhatatlan, céltudatos tevékenységét, kü­lönösen középiskolái szinten, ahol már 10 éve vezető dol­gozóként tevékenykedik. Irá­nyítja az Iskolák munkáját, ám nem feledkezik meg egy. egy intézmény sajátosságáról sem, mindig szem előtt tart­ja a pedagógiai mesterség fortélyait, azokat az elveket, melyekről egyetlen pedagó­gusnak sem lenne szabad so­ha megfeledkeznie — ez pe­dig a pedagógus optimizmu­sa. Hogy erre a nemes tu­lajdonságra Kelco elvtárs hol vagy miként tett szert, nem tudni. Lehet, hogy az éíet, vagy a körülmények alakítot­ták ki benne, talán sokrétű pe­dagógiai tevékenysége során formálódott ki benne. Nem tudjuk, s nem Is tudhatjuk, hiszen nem szívesen veszte­geti az időt, ha önmagáról kell beszélnie. Pavel Kelco potréját meg­rajzolva elképzelhetetlen, hogy ne szóljunk a párthoz fűződő viszonyáról. Már 1945- ben tudta, — jólehet még csak harmincéves volt, és a köztársaságban meglehetősen zilált viszonyok uralkodtak, — hol a helye. Aztán követ­keztek a tisztségek, termé­szetesen pártvonalon. Céltu­datosan tanult, figyelte a tár­sadalmi élet mozgását és ha­tározott. Ez a rendkívül fon­tos és semmivel nem pótolha­tó politikai bölcsesség és éleslátás az évek során még inkább elmélyült és életta­pasztalatokkal gazdagodott. Pavel Kelco eddigi tevé­kenységét, érdemeit és erényeit figyelembe véve köztársasá­gunk elnöke úgy döntött, hogy a pedagógusok napja al­kalmából J. A. Komensky em­lékéremmel jutalmazza. A ki­tüntetés jő kezekbe került. LUDOVlT SZABÓ A JUBILEUMRA KÉSZÜLNÉK A sahyl (Ipolysági) magyar gimnazisták szovjetbarát klub­ja, amely hároméves múltra te­kint vissza, hazánk felszabadu­lásának 30. évfordulója tiszte­letére több kötelezettségválla­lást is tett. A minap ellátogat­tunk a klubtagok közé, hogy meggyőződjünk, teljesítették-e vállalt feladataikat. Fehérblúzos, kékszoknyás lá­nyok gyülekeztek az egyik tan­teremben. A blúzukon vala­mennyien piros szívet viseltek, melyet G-kulcs és az orosz V és D betű díszített. Mint meg­tudtuk, a Veszjolije gyevuski (Vidám lányok) énekegyüttes tagjai gyülekeztek szokásos szerdai próbájukra. Vezetőjük, Nászaly Gita elmondotta, hogy az együttes a múlt év novem­berében alakult meg. Mivel re­pertoárjukban csakis orosz nyelven előadott népdalok, tö­meg- és táncdalok szerepelnek, a Veszjolije qyevuski nevet vet­ték fel. Folyik a próba. A zongoránál Blaskó Marika foglal helyet. Felcsendül az együttes szignál­ja, Dunajevszkij ismert film­dala, az Ajkunkon vidáman új nóta csendül kezdetű induló­dal, természetesen oroszul. Az­után egymás után hangzanak fel a szebbnél-szebb orosz da­lok, a Kalinka, a Katyusa, a Dunnyuska, a Sztyepp, majd egy ismerős magyar dallam, a Kis lak áll a nagy Duna men­tében, de a lányok ezt is oro­szul éneklik. Kitűnő ritmiusér- zékkel, nagyon lelkesen énekel a tizenöttagú együttes és a szólisták is — Nászaly Gita, Révai Kati, Kovács Kati és Hermann Marica — kiváló tel­jesítményt nyújtanak. A Vesz­jolije gyevuski együttes a ne­véhez méltó módon gyakorol és készül a felszabadulás 30. évfordulója alkalmából meg- rendezésrp kerülő közel há­romórás esztrádműsorban való fellépésre, amelynek kereté­ben a Nagy Honvédő Háború dalaiból Is többet fölidéznek. A próba után elbeszélget­tünk Belá Valikával, a klub titkárnőjével. Megtudtuk, hogy az iskola valamennyi tanulója előfizetett a szovjet ifjúsági sajtóra. A diákok körében nagy népszerűségnek örvend a Mo- logyozsnaja esztráda című fo­lyóirat, amelynek egyes pél­dányaiból vidám jeleneteket, monológokat, humoros írásokat fordítanak le magyar nyelvre és ezeket a klub rendezvénye­in elő is adják. Ebben a tevé­kenységben nagy segítséget kapnak a tanulók az iskola orosz szakos pedagógusaitól. A város felszabadulásának 30. évfordulója tiszteletére, 1974. december 13-án pályázatot ír­tak ki. A pályaművek bemu­tatása után örömmel állapít­ható meg, hogy az iskolának sok ügyes tollforgató diákja van. Az irodalmi pályázat ered­ményhirdetésére májusban ke-' rül sor, amikor a klub A ba- rátsáq esztrádja címmel nagy­szabású esztrádműsort mutat majd be az ipolysági iskolák diákjainak, a szülőknek és a közönségnek. Erre az esztrád- műsorra nemcsak az ének- együttes készül, hanem a klub táncegyüttesei, irodalmi és ze­nei körének tagjai, a Puskin emlékverseny győztes vers- és prózamondói, a magyar szava- lóverseny győztesei, szólóéne­kesek és hangszerszólisták is. Május közepén pedig a Szov­jetbarát című lap szerkesztőivel találkoznak a klubtagok és az iskola diákjai, hogy elmondják véleményüket kedvelt lapjuk­ról, amelynek az iskolában több mint 150 előfizetője van. Alkonyodik, amikor búcsút veszünk az ipolysági magyar gimnázium szovjetbarát klubjá­nak lelkes tagjaitól. A vezető­ségi tagok, Lehocky Klári, Belá Valika, Pásztor Piroska, Ná­szaly Margit és Révai Kati so­kat tesznek annak érdekében, hogy a klub munkája egyre ér­dekesebb és vonzóbb legyen SÁGI TÚTH TIBOR

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom