Új Szó, 1975. április (28. évfolyam, 76-101. szám)
1975-04-21 / 93. szám, hétfő
F edőt Jevgrafics a széles parti sávnál hagyta a lányokat, miután személyesen választotta ki az állásokat a számukra, és megmutatta a tájékozódási pontokat. Magának pedig azt a kis földnyelvet hagyta, ahol előző nap Zyenya Komelkova saját testével állította meg a fritzeket. Itt a partok majdnem összeértek, az erdő mindkét oldalon a víznél kezdődött, és erőszakos átkelés esetére ennél a vízi akadálynál jobb helyet elképzelni sem lehetett. Éppen itt mutatkoztak a leggyakrabban a németek, hogy esetleges, már túlságosan is Ideges ellenfelüket tüzelésre kényszerítsék. De ideges ellenfél egyelőre nem mutatkozott a láthatáron, mert Vaszkov nagyon szigorúan megparancsolta katonáinak, hogy csak akkor lőjenek, amikor a fritzek bemásznak a vízbe. Addig pedig — még a lélegzetüket is fojtsák vissza, nehogy a madarak elhallgassanak. Minden kéznél volt, és mindent előkészítettek, a puskákat jó előre megtöltötték, kibiztosították, hogy a kellő ideig még egy szarka se csörögjön. A törzs- őrmester majdnem nyugodtan nézegetett át a másik partra, csak az az átkozott karja sajgott, éppen olyan fájdalommal, mintha a foga fájdult volna meg. Odaát pedig, a túlsó oldalon, minden éppen ellenkezőleg történt: a madarak elnémultak, a szarka pedig csörögni kezdett. Fedőt Jevgrafics ezt most mind észrevette, felmérte és sorjában elrendezte, hogy elkaphassa azt a pillanatot, amikor a fritzek megúnják, hogy szembekötősdit játsszanak. Az első lövést mégsem a törzsőrmester adta le, és bár várta, mégis összerezzent, mert a lövés mindig váratlanul, mindig hirtelen jön. Balra csapódott be, a vízfolyásnál lejjebb, majd utána több is egymás után, Vaszkov odanézett: a vízfolyásnál egy német négykézláb mászott a part felé, az övéihez, visszafelé, miközben a puskagolyók körülötte csapkodtak, de nem találták el. A fritz négykézláb futott, egyik lábát húzva a csikorgó kavicson. Ekkor tüzelni kezdtek a géppisztolyok, hogy fedezzék a sebesültet, és a törzsőrmester már azon volt, hogy felugorjon, és az övéihez rohanjon, de mégis tartotta magát. S éppen idejében, mert a másik oldalon egyszerre négyein igyekeztek a bokrokon át a part felé, nyilván arra számítva, hogy a géppisztolytűz fedezete alatt átfuthatnak a kis patakon, és elrejtőzhetnek az erdőben. Puskával itt semmire sem lehet menni, mert nem volt idő az újratöltésre, így Fedőt Jevgrafics géppisztolyt vett elő. Ahogy megnyomta a ravaszt — szemben a bokrok között két kis láng villant fel, és legyezőként szétterülő géppisztolysorozat reszkettette meg a levegőt a feje felett. Vaszkov egy dologgal tisztában volt e harcban: nem szabad meghátrálni. Nem szabad egyetlen talpalatnyi földet sem átadni a németeknek ezen a parton. Bármennyire is nehéz, bármennyire is reménytelen — tartaniuk kell magukat. Tartani ezt az állást, mert különben felzárkóznak — és akkor mindennek vége. Olyan érzése támadt, mintha a háta mögött állna egész Oroszország, mintha ő, Fedőt Jevgrafics Vaszkov lenne hazája utolsó fia és védelmezője. Számára most nem létezett senki más a világon, mint ő maga, az ellenség és Oroszország. Csak a lányait figyelte még valamilyen hatodik érzékével, vajon dörögnek-e a puskáik, vagy nem. Lőnek — tehát életben vannak. Tehát tartják a frontjukat, az ő Oroszországukat. Tartják! . .. Még akkor sem ijedt meg, amikor a lányoknál gránátok robbantak. Érezte, hogy nemsokára szussza- násnyi időhöz jutnak, mert a mérnétek nem folytathattak hosszú harcot olyan ellenféllel, amelynek az erejét nem ismerik. Nekik is körül kellett nézniük, meg kellett keverniük a kártyáikat, és csak azután oszthattak újra. Az a négy, amely egyenesen feléje tartott, azon nyomban visszavonult, mégpedig olyan ügyesen, hogy észre sem vehette, eltalálta-e valamelyiket. Behúzódtak a bokrok közé, egy darabig még lövöldöztek, hogy megfélemlítsék az ellenfelet, majd abbahagyták, s már csak a füst látszott a víz felett. Vaszkov nyert néhány percet. Igaz, hogy a harc kimenetele most nem perceken múlott, mert segítséget sehonnan sem várhattak, de mégis belemartak az ellenfélbe, rávícsorítottak, és elvették a kedvét, hogy másodszor is ezen a helyen próbálkozzék. Valahol majd megpróbál még rést találni, talán feljebb, mert a földsáv alatt sziklasor szakadt meredeken a folyóba. Tehát azonnal át kellett futnia jobb felé, itt pedig, az ő helyén kellett hagynia — minden eshetőségre készen — valamelyik kislányt... Még mielőtt parancsát végiggondolhatta volna, lépteket hallott a háta mögött. Odanézett és látta, hogy Komelkova rohan egyenesein feléje a bokrokon át. — Le a fejjell ... — Gyorsan! ... Rita! ... Fedőt Jevgrafics nem kérdezgette, hogy mi van Ritával, megértette a lány tekintetéből. Megragadta fegyverét, rohanni kezdett, és még Komelkova előtt ér oda Ritához. Oszjamyina összegörnyedve ült egy fenyőfa alatt, hátával a fatörzsnek támaszkodva. A szája szóiét harapdálta, igyekezett mosolyt erőltetni Borisz Vasziljev: A HAJNALOK ITT CSENDESEK (Részlet) halvány ajkára, de összekulcsolt kezén, mellyel a hasát szorította, folyt a vér. — Mi volt az? — Vaszkov csak ennyit kérdezett. — Gránát... Ritát hátára fektette, megfogta a kezét, de a lány nem akarta engedni, mert félt a fájdalomtól. Kissé odébb tette, gyöngéden, és akkor megértette, hogy mindennek vége ... Még nézni is nehéz volt, mi történt vele, mert minden összekeveredett, a vér, a szakadt zubbony, és az eleven húsba nyomódott katonai derékszíj. — Rongyot! ... — kiáltotta. — Fehérneműt adj! Zsenyka remegő kézzel lépte fel hátizsákját, és már nyújtotta is feléje valami könnyű csúszós holmit . ^ — Ne selymet! Vásznat adj! ... — Nincs ... — Az ördögbe is! ... — a zsákjához kapott, kezdte kibogozni. Szerencsétlenségére szorosra volt húzva, éppen most... — A németek ... — kérdezte Rita, hangtalanul mozgó ajakkal. — Hol vannak a németek? Zsenyka egy pillanatig mereven nézett Ritára, majd géppisztolyát megragadva a parthoz rohant, már körül sem nézve. A törzsőrmester talált egy inget és alsónadrágot meg két tartalék pólyát, és visszasietett. Rita megpróbált mondani valamit," de nem hallgatott rá. Késével felhasította a vérben úszó zubbonyt, szoknyát, fehérneműt — és csak a fogát szorította össze. Ferdén hatolt be a szilánk, széttépve a hasat, a sötét vérben szürkéskék béldarabok remegtek. Rátette az inget, és kötözni kezdte. — Semmi Ibaj, Rita, semmi ba j... Nem talált mélyen a belek épek maradtak. Hamar beforr ... A part felől egy sorozat csapódott be. Aztán újra ott sivítottak körben a golyók, csak úgy hullottak a falevelek, de Vaszkov tovább folytatta a kötözést, a rongyok pedig újra meg újra átnedvesedtek a vértől. — Menj... menj oda... — nyögte nagy nehezen Rita. — Zsenyka ott van ... Most mellettük csapott be egy sorozat. Nem felettük, hanem mellettük, célzott lövés volt, csak nem talált. A törzsőrmester előrántotta a pisztolyát, és kétszer hirtelen előbukkanó íflakra lőtt; a németek átkeltek a folyón. Zsenyka géppisztolya még kattogott valahol, még felelgetett, egyre mélyebbről és mélyebbről az erdőben. S Vaszkov megértette, hogy Komelkova azért lövöldöz vissza, hogy maga után csalja a németeket. De nem mindet, valahonnan még előbukkant egy diverzáns. és a törzsőrmester még egyszer rálőtt. El ke'llett innen menniük, el kellett vinnie Oszjanyi- nát, mert a németek már ott keringtek körülöttük, és minden pillanat az utolsó lehet. Karjába vette Ritát, nem is figyelve, mit suttog a lány vértelen, összeharapdált ajkával. Fogni akarta a puskáját, de nem bírta, és a bokrok közé rohant, érezte, hogy minden lépésnél fogy az erő át* lőtt, fogfájáshoz hasonlóan sajgó karjából. A fényőfa alatt mindenféle holmi maradt ott, puskák, köpenykoszorúk és Zsenyka fehérneműje, amit a törzsőrmester félredobott. Divatos, könnyed, kacér ruhadarabok ... A szép fehérnemű volt Zsenyka gyengéje. Sok min. deliről könnyen le tudott mondani, mert vidám és könnyed természete volt, de azt a garnitúrát, amit édesanyjától közvetlenül a háború előtt kapott, makacsul hurcolta katonai felszerelésével együtt. Pedig állandóan szidták miatta, soron kívüli szolgálattal büntették, és egyéb, a katonaságnál ismert kellemetlenségek érték. Különösen egy kombinéja volt észbontó. Még az apja is prüszkölt miatta. — De Zsenyka. ez már mégiscsak sok. Hova készülődsz? — Szórakoznil — mondta büszkén Zsenyka, holott tudta, hogy apja egész másra gondolt. Nagyon jól megértették egymást. — Jössz velem vaddisznóvadászatra? — Nem engedem! — ijedezett az anyja. — Megőrültél, elcipelni egy kislányt a vadászatra? — Hadd szokja megl — nevetett az apja. — Egy vörösparancsnok lánya ne féljen semmitől. Zsenyka nem is félt semmitől. Lovagolt, célba lőtt a főtéren, lesben ült apjával a vaddisznóvadászaton, és apja motorbiciklijén száguldozott a kis katonai városban. Ezenkívül cigánytáncot és matcsist járt a mulatságokon, gitárkíséret mellett énekelt, és elcsavarta a kissé beszeszelt hadnagyok fejét. Könnyedén az ujja körül forgatta őket, csak úgy, a szórakozás kedvéért, ő maga sohasem lett szerelmes. — Zsenyka, te egészen megbolondítottad Szergej- csuk hadnagyot. Ma így jelentett nekem: „Jevg... tábornok ... elvtárs ... — Ezt csak kitaláltad, apu! ... Boldog, vidám idők voltak, pedig a mama egyre ráncolta a homlokát, és sóhajtozott, hogy felnőtt lány már. kisasszony, ahogy régen mondták, és úgy viselkedik... Érthetetlenül viselkedik, hol a lőtér kell neki, hol a lovak és a motorbicikli, hol a hajnalig tartó táncmulatságok, a hadnagyok malomkerék nagyságú virágcsokrokkal, szerenádok az ablaka alatt és versben írt szerelmes levelek. — Zsenyecska, ez így nem mehet tovább. Tudod, mit beszélnek rólad a városban? — Hadd fecsegjenek, anyukám! — Azt mondják, hogy többször láttak téged Luzsin. ezredessel együtt. Családos ember, Zsenyecska. Hát szabad ezt...? — Kell Is nekem Luzsin! ... — vonta meg Zsenyka a vállát és elszaladt. Luzsin daliás termetű titokzatos és vakmerő ember hírében állt. „Halhin-Gol“-ért Vörös Zászló érdemrendet kapott, a finn háborúért — Csillagot. És Zsenyka anyja érezte, hogy a lánya nem véletlenül menekül el az ilyen beszélgetések elől. Érezte és félt. .. Ez a Luz9in karolta fel Zsenykát, amikor családja pusztulása után egy szál magában maradt, és a frontra ment. Felkarolta, védelmezte és vigasztalta, és ezzel magához kötötte, de nem azért, hogy kihasználja a lány védtelen helyzetét. Zsenykának akkor mindennél nagyobb szüksége volt támaszra, védelemre, hogy legyen valaki, akinek kisírhatja, ki- panaszkodhatja magát, akihez odabújjon, hogy újra magához térjen ebben a szörnyű háborús világban. Minden úgy történt — ahogy kellett —és Zsenyka végül is nem esett kétségbe. Egyáltalán, soha nem esett kétségbe. Bízott magában most is, amikor a németeket elvonta Oszjanyinától, egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy végül minden jóra fordul. Amikor az első golyó az oldalába fúródott, még akkor is csak csodálkozott. Hiszen olyan ostobának, értelmetlennek és valószínűtlennek tűnik meghalni, amikor még valaki csak tizenkilenc éves ... A németek vaktában sebezték meg, a lombokon át; pedig ha elrejtőzik, kivárja, amíg az egésznek vége, talán sikerült vo'lna elmenekülnie. De ő csak lőtt, amíg egyetlen tölténye maradt. Fekve célzott, már nem is próbált elfutni, mert érezte, hogy a kiömlő vérrel együtt ereje Is fogytán van. A németek közvetlen közelről végeztek vele, aztán sokáig nézték halálában is büszke, szép arcát... E. Gábor Éva fordítása Nicolas Guillén: LENIN ' Tudod-e, hogy az a hatalmas kéz, mely szétzúzta a zsarnokot s a trónt, viola-könnyű volt? Tudod-e, az a kéz kinek a keze volt? Tudod-e, hogy az a szigorú hang, mely urakat ölt, s sziklákat mozdított, életre tanított? Tudod-e, az a hang kinek a hangja volt? Tudod-e, hogy az a félelmes szél, mely a földön keresztülvágtatott, becéző-gyönge volt? Tudod-e az a szél kinek parancsa volt? S tudtad-e, hogy a vöröslő napsugár, a félelmes, kitartó sugarak, könnyet szárítanak? s aki nyomukba jár, csak az lehet szabad. Fórnya Gábor fordítása 1975. IV. 21. „Nyitott könyv " (A KGST moszkvai székhaza) (Molnár János felvétele)
