Új Szó, 1975. április (28. évfolyam, 76-101. szám)
1975-04-17 / 90. szám, csütörtök
Két emlékkiállítás A DUNAMENTI MÚZEUM TÁRLATA Reichentál Ferenc Két világháború közötti alkotása tulajdonképpen az új értelmezés, az ú] kifejezés, az új világszemlélet szüntelen keresése. Reichentál Ferenc festő és grafikus 90 évvel ezelőtt — 1885. március 9-én — született Légen. A szülőfaluban töltött gyermekévek után szüleivel Győrbe költözött, ahol a reáliskolában Pállos nevű rajztanó. ra ösztönözte tehetségét. Érettségi után Budapesten folytatta tanulmányait. 1916-ban orosz hadifogságba került és később a pétervári aakdémián tanult festészetet. Hazatérése után, 1922-ben, Komárnóban (Komá romban) telepedett le. Ekkor alkotott műveiben a komáromi festőiskolára jellemző irodalmi tartalom dominál. Ez a kezdeti Időszak azonban rövid ideig tart és a tartalmat háttérbe szorítja a szín és a forma problematikája. A 20-as évek második felét külföldön töltötte, először Bécsben, majd Berlinben, ahol továbbra is főleg a szociális problémák érdekel ték, stílusában pedig az ex- presszionizmushoz közeledett. Párizsban bővült a motívumkincse, de központi témája változatlanul a munkások élete maradt. A 30-as évek elején Bratislavába költözött, ahol előbb magániskolát nyitott, később pedig az Iparművészeti Iskolában tanított. A háború azonban megakasztotta pályafutását, és a felszabadulásig kénytelen volt idegen név alatt bujkálni. Élményeit — az embermilliók szomorú sorsát, az elhagyatottságot, az egyedüllét tragédiáját — képein örökítette meg. 1948-ban kivándorolt Amerikába, ahol 1971 április 2-án meghalt. Reichentál Ferenc a szlovákiai művészi avantgárd egyik legjelentősebb képviselője. Művészete azonban nem szlovák, hanem inkább nemzetközi gyö- kérzetű. A képzőművészeti irányok születésének és kibontakozásának jelentős európai központjaiban élt. A hajlékony, rugalmas, minden új ihletésre szomjazó művész tárulva fogadta az európai stílusáramlatokat. Alkotóként és pedagógusként is nagymértékben elősegítette, hogy ezek a modern európai irányzatok hazai festőművészetünket is gazdagítsák és ez hangsúlyozza Reichentál Jelentőségét a szlovákiai képzőművészetben. Érzékeny és erős Intellektus volt, aki gyorsan megértette az európai művészetben jelentkező új elméletek lényegét ós igyekezett ezeket saját alkotásaiban alkalmazni. Ezzel magyarázható festészetének eklektikus jellege is. Pályakezdése a realizmushoz kötődött, amit alkotásainak szó fjiális tartalma, különösen meg erősített. Valódi élményei alakultak művészi mondanivalóvá. A leegyszerűsített formát lendületes vonalvezetések határolják, emócióit meleg, földbarna, máskor a szürkeségig tompított bársonyosan zöld színekkel fejezi ki. A szín itt már nem leíró, hanem — bárcsak jelképesen — az elnyomott és a szociális igazságra vágyó nép — kifejezője. Későbbi képein a szín válik uralkodóvá és az objektív koncepciót felváltja a szubjektivizmus. Jóllehet továbbra is foglalkoztatja a szociális témakör, ez azonban már nem társadalmi program, hanem inkább csak háttér, amiből kiemelkedik a művész sötét, egyénileg értelmezett lírája. A hazai földön festett utolsó képeinek némelyike derűlátó, hangulata örömteli és bizakodó, ennek ellenére azonban érezhető, hogy a művészt a háborús időszak élményeiből és az emberi-művészi egyedüllétből eredő szorongások gyötrik és ezek elől menekül új környezetbe, idegen országba. Múzeumunk látogatói már többször gyönyörködhettek egy másik jelentős művész, a komáromi születésű Staudt Mihály alkotásaiban. Pályakezdése a komáromi képzőművészet aktív tevékenységéhez kötődik, de tehetségével és alkotásaival túlnőtt szülővárosa határán és ma képzőművészetünk élvonalbeli alkotói közé tartozik. Staudt Mihály 1907-ben született és Ifjú éveit Komáromban töltötte. Tehetsége nagyon korán jelentkezett, már gyermekéveiben rajongott a rajzért. Első mestere és irányítója foglalkoztatta a konstruktivizmus, majd később a realizmus is. Staudt életművének tematikája nagyon sokrétű. A mindennapi életet ábrázolja, leggyakrabban, némelykor pedig, a képzeletében élő irreális világot. Érdeklődéssel fordul a kozmikus tér titkai felé is. Vászonra varázsolja a szegényeket, a menekülleket, az árvizet a gyermekeket, a munkásokat és a parasztokat. Képei jelentős részén napfényes tájakat, vagy a kozmosz végtelenségét ábrázolja. Képeinek íontos komponense a szín. Festményein finom, meleg árnyalatok ragyognak, pasztellszínei gyakran impresz- szionista hangulatot ébresztenek. Minden tárgy legfőbb jellemzője a szín. a vonal csak A Ml HÁZUNK Stiandt Mihály: Fák Harmos Károly volt, aki mindenekelőtt a rajz fontosságát hangsúlyozta. Itt sajátította el a sokrétű technikát, amit később alkotó munkásságában felhasznált. További fejlődését olyan művészek ösztönözték, mint Fényes Adolf, Aba-Novák Vilmos, Szönyi István és különösen Gwerk Ödön, akivel 1926—1929 ben Banská Štiavni- cán együtt dolgozott. A 30-as évek elején ismét Komáromban tevékenykedett, majd néhány hónapig Budapesten tanult. Ezután Párizs, Bratislava és Ismét Párizs következett. 1938- tól kezdve Bratislavában élt, de szívesen tartózkodott a mo- chenicei művésztelepen is. Élete utolsó éveiben egészségi állapota megrendült, de törhetetlen akaraterővel dolgozott tovább. Sajnos, művészi elképzelései közül igen sok csak vázlatokban maradt ránk, mert 1970 ben, élete 63. évében alkotómunkája közepette elragadta a halál. Első alkotásain a kubizmus hatása érezhető, azonban nem ragaszkodik következetesen a stílushoz, hanem saját elképzelése szerint módosítja. Lágyítja a kubista formákat, és finom pasztelles árnyalásokkal humanizálja a művét. A kubizmus az életmű jellemzője, de (Bíró Béla felvételei) elhatáro: Ď és összefogó, a részeletektől független tényező. Staudt Mihály liű maradt saját személyiségéhez. Nem akart szabadulni az adott kor stílusainak hatása alól, azonban mindenkor a saját útját kereste. Jóllehet Párizsban olyan művészek alkotásait ismerhette meg, mint Picasso, Braque, Matisse és mások, soha nem vált epigonná. Akkor sem feledkezett meg Komáméról amikor már ismert és elismert művész volt, ezt legmeggyőzőbben a szülővárosának ajándékozott művészi hagyatéka bizonyítja. A Duna- menti Múzeumban május 6-ig megtekinthető kiállítás hazai magyar kulturális életünk egyik jelentős eseménye. Ida Šťastná A szomszédos teremből boldog kacaj halllk. Mesefilmet vetítenek az óvodásgyermekek számára. Érdekes lehet a története, mert kacagnak, felszabadultan, boldogan kacagnak a gyermekek. Hallom a hangokból, hogy nem nevetgélnek, hanem kacagnak. S oly jó hallgatni a gyermeki kacajt... Figyelmemet azonban inkább Bareán László, a rožňavai frozsnyóij városi pionírház igazgatójának valóban érdekes magyarázata felé irányítom. — A mi pionírházunk — mondja, — Szlovákia egyik legújabb, legfiatalabb pionírháza. A járási pártbizottság határozata alapján 1973. október 15-én hagyták jóvá működési szabályzatát, s csak azután kezdtük meg a munkát. A kezdők, az úttörők lelkesedésével magyarázza, hogy a főtéren levő házat, magánházat 220 000 koronáért vásárolták, átépítették. Jelenleg 11 helyiség áll rendelkezésükre. Most építik a tizenkettediket: a fás- kamrából is műhely lesz. Alig egyéves működésről adhatnak számot tehát. Lehetetlen, szinte lehetetlen számok- oan kifejezni és úgy mérlegre tenni az egyeves működés eredményét, de Slezák István elv- társ, a politikai akciókért felelős dolgozó, megpróbálkozik ezzel a feladattal. — Pontos kimutatást vezetünk az akciókról. És ez a kimutatás azt bizonyítja, hogy egy év alatt 180 különféle akciót szerveztünk 6322 résztvevővel. Az olyasmit, mint az óvodások számára rendezett filmvetítések, bele se számítjuk. Ez munkánk természetes része. Belepillantunk a kimutatásba. A legutolsó bejegyzésre vagyunk kíváncsiak, melyet szó- ról-szóra leírunk: ,, Pionír házunk fúvószenekarának tagjai Dobsi- na -Ladnván, ö bányászok üdü- löházában egyhetes összpontosításon vesznek részt. Vezetőjük Králik Károly elvtárs, a bányászok zenekarának karnagya. — Talán a szakköri foglalkozások alapján könnyebben megítélhető a pionírház tevékenysége. Nézzük meg ebből a szempontból! — indítványozza a pionírház igazgatója. Elővesszük tehát a szakkörök naplóit, egyeztetjük az adatokat, számolunk, majd megállapítjuk: — A hiányzásokat leszámítva átlagosan 430 pionír tevékenykedik a különféle szakkörökben. Szép eredmény. Ezután már természetesnek tartjuk, hogy a pionírház dolgozói nem elégednek meg az eddig ismert és szokásos munkamódszerekkel, hanem a kezdők lelkesedésével feltétlenül valami újra, érdekesre törekszenek. De azért megkérdezzük: — És mi újat készítenek elő? Nem lepi meg őket a kérdés, mert valóban foglalkoznak ilyesmivel. Szinte egymás szavába vágnak, úgy ma nyár ózzák: — A szakkörök tapasztalatait felhasználva szerelnénk úgynevezett szakrajokat szervezni ... — Nem a sablonos módon, hanem úgy, hogy különféle korú, de azonos érdeklődésű pionírok legyenek a tagjai... — Ezek a szakrajok közvetlenül tőWnk kapják majd az irányítást. Képzett vezetőik lesznek... — Ha jól szervezzük meg tevékenységüket, akár több évre előre is kidolgozhatják majd tevékenységük tervét... — Jelképesen szólva: a fiatalabbak átveszik majd a fáklyát az idősebbektől... — Nem teljesen ismeretlen ez a munkamódszer a pionírmozgalomban, de nem is szokásos. Még nem általános ... — Mi majd megszervezzükI Nincs tehát hiány a vezetők lelkesedésében. Viszont mi arra is kíváncsiak vagyunk, hogy vajon a pionírok körében milyen gondolat, érzés él. Meg is kérdezzük: — És mit gondolnak a pionírok erről a házról? Ügy általában értve, a pionírház működéséről? Furcsa kérdés. — Erre csak ök adhatnak választ ... Közben véget ér a szomszédos teremben a filmvetítés. Az óvodásgyermekek kedves zajongással vonulnak hazafelé. Vonulásukat az ablakból figyeljük. Egyszeresük megszólal a pionírház igazgatója: — Nézzék csak! Ott, a tér túlsó feléről egy pionír tart errefelé. Bradovka Pali. Hetedikes. Egy repülőgépmodelll hoz. Egészen bizonyos, hogy idejön, hiszen félóra múlva kezdődik' a szakköri foglalkozás. Tőle megkérdezhetik. A kapu elé állunk. Ott várjuk Palit. Mielőtt belépne, megszólítjuk: — Idegenek vagyunk ebben a városban. Szeretnénk valamit megkérdezni... — Tessék kérem ... — Miféle ház ez? — Ez kérem a ml házunk. A városi pionírház. és ezzel mindent megmagyarázott. HAJDÚ ANDRÁS LÖRINCZ GYULA: A művész és napjaink hősei A Nővé slovo című politikai, kulturális és gazdasági hetilap az elmúlt hetekben interjúi közölt Miroslav Válekkal, az SZSZK művelődésügyi miniszterével. A beszélgetést követően a szerkesztőség ankétot indítóit napjaink hőseiről a művészetben. Ebben az unkáiban — a folyóirat idei 15. számában — jelent meg az alábbi cikk is. Reichentál Feienu: Komáromi utca „Napjaink hőse“ a művészetben sokszor vitatottt kérdés mégis jó, hogy újra felvetődik. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy ma egy olyan egészséges politikai klímában élünk, amikor bizonyos korszakkal szemben egy téve désekkel és buktatókkal teli időszak után a kellő távolságból, józanul, tárgyilagosan beszélhetünk korunk hőséről, annak megjelenítéséről művészetünkben, irodalmunkban. Mindnyájan tudjuk, hogy volt egy időszak, amikor kinevezett hősöket készen szállítottak az írónak, a művésznek. A modell házhoz jött, csak le kellett másolni. A művész nem járt az élmény után, nem maga kereste, fedezte fel, és ez érezhető volt, sajnos, a müveken is. Nem szemrehányás, vádaskodás akar ez lenni, hiszen mondjuk meg őszintén a művész legalább annyira bűnös volt, ha nem bü- nösebb mint a szállító. Szerencsére túljutottunk ezein a mélyponton, gyermekbetegségen, ezt jelzi ez az elindított vita is. Napjainknak igeu.s megvannak a hősei, pozitív hősei, kollektív hősei. A közönség, vagy a konzumens — nem szeretem ezt a megnevezésit — igényli őket a művészettől, de szerencsére ma már más az elvárás, sokkal igényesebb, így hát a hozzáállás is kell hogy sokkal, de sokkal elmélyültebb legyen. A panell-figurák korszaka lejárt, legalábbis letűnőben van. Életünk gazdagabb, bonyolultabb, problémákkal telítettebb, semhogy sematikus emberi figurákon keresztül ábrázolhatná a művész, az író. A hősökre nincs szabásminta, az ember nem konfekció a szocialista társadalomban sem. A klasszikusok hősei, de nemcsak hősei, hanem megrajzolt figurái azért élnek bennünk évszázadokon át, meirt hitelesek, korhűek, reálisaik. Megismerésen, élményen keresztül születtek. Persze, semmilyen általánosítás nem volna helyes, hiszen kortársainktól is születtek alkotások, hősök, melyeknek időtálló tartósságát már nem érezzük. Solohov Csendes Donjának egyes figurái, Hemingway öreg halásza úgy érzem megkapja az utókor értékes patináját, hogy csak két jól ismert példát említsek. Lehetne többet is említeni a művészetek egyéb ágazataiból is. Én nem szándékoztam és nem is akarok nagy elméleti vitába kapcsolódni, tulajdonképpen az volt a szándékom, hogy csak egy-két példát felemlítek életem ta paszta)a tadból, hiszen annyi hőst láttam születni, de hibázni, sőt elbukni is, hogy úgy érzem, kicsit megpendíthetném azit a húrt, amely nem ad ki ham.s hangot, mikor játszani akarunk rajta. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártja megbízásából ifjú koromban egy ideig hivatásszerűen, szinte foglalkozásként dolgoztam sok száz ós száz hősnek induló személlyel. Ez meglepő, de így van. A spanyol polgárháború idején ugyanis Franciaországba küldtek, mikor a Blum kormány már betiltotta az önkéntesek átutazását Franciaországon, hogy ott ellenőrizzem az ö n k én t ese ke t, lei gaz ol tassam, elszállásoljam őket. Mindenkivel külön-külön való beszélgetés alapján megállapítottam megbízhatóságát, kilétét, elhatározásának okát stb., majd segítettem a francia—spanyol határon való félig legális, félig Illegális átcsempészésénél. Veszélyes, izgalmas, de nagyon tanulságos küldetés volt ez. Mindig hálával gondolok
