Új Szó, 1975. március (28. évfolyam, 51-75. szám)
1975-03-17 / 64. szám, hétfő
I 'lja Szamoljevics Burmín egy árvaház fő írnoka volt. ötvenéves korában megözvegyült, kislánya hétéves volt akkor. Szásenka csúnyácska volt, sovány és vértelen; lassan fejlődött és olyan keveset evett, hogy ebéd közben mindig ijesztgetni kellett a farkassal, kéményseprővel, rendőrrel. A nagyváros élénk zaja és forgalma közepette csenevész gyomokra emlékeztetett, amelyek — tudja isten hogyan — öreg házak vakolatának a repedésében szoktak nőni. A kislány egyszer megbetegedett. Egész betegsége abban állt, hogy napokon át szótlanul ült a szoba árnyékos sarkában, nem érdekelte az égvilágon semmi, csendes volt és szomorú. Amikor Burmin megkérdezéve, amikor két napot töltött a keresztanyja nyári villájának parkjában. A keresztapa békí- tóbírósági jegyző volt. Persze a kislány nem emlékezhetett vissza arra, hogy keresztanyja, a „tekintetes jegyzőné“, milyen feltűnően dobálta oda a teáscsészéket a komáék elé — még jó, hogy nem vágta egyenest az arcukba — meg aztán szándékosan hangoskodva színpadias ő part hanglejtéssel dohogott a spanyolfal mögött a jöttmentekről, nyomorultakról, akik mindenüket elszórnak, el- prédáinak, aztán stb. — A keresztmamához akarok menni, apuka a parkba! — Jó, jó, kislányom, ne sírj, tubicám, hamarosan szép idő lesz, aztán elmegyünk a parkocskába. fontos tárgyalást, és késedelem nélkül megvalósították volna ezt a nagyon fontos javaslatot. A titkár meghagyta, jöjjön egy hónap múlva, majd hogy egy hét múlva, aztán még egy hét múlva. Végül Burminnak az orra elé dugta a levelet, és rá- ripakodott: — Mondja, mit mászkál ide annyit? Micsoda? Mi? Az az ügy a városi önkormányzat dolga, nem a magáé! Hja Szamoljevics lehajtotta a fejét. — Önkormányzaté — suttog ta hangtalanul. — Tehát úgy ... A titkár aztán megkérdezte szigorú hangon, hol dolgozik Hja Szamoljevics. Burmin megijedt és bocsánatot kért. A titkár megbocsájtott neki. Burmin összegyűrte a levelet és sietőA. I. Kuprin: A GYERMEKPARK te: „Szásenka, mi bajod?“, erőtlen hangon válaszolt: „Semmi, apukám, csak szomorú vagyok ...“ Végül is Burmin orvost hívott a szemben levő házból. Az orvos lement a pincébe, amelynek Burmín a jobb oldali sarkát lakta, és sokáig keresgélte a helyet nutria bundájának. Körös-körül minden piszkos Volt és nyirkos. így azután a végén magán hagyta. Köré sereglettek az asszonyok, akik szintén a pincében laktak, és tenyerüket ajkukra szorítva sajnálkozó szemmel néztek az orvosra a közben sóhajtoztak, amikor olyan szavakat hallottak, hogy „apátia“, „anémia“ „richtikus konstrukció“. — Kiadós ételekre van szüksége — mondta az orvos szigorúan, — erőlevesre, öreg portóira, friss tojásra, gyümölcsre... — Igen, igen ... úgy, úgy — ismételgette Hja Szamoljevics, mert már az árvaházban megszokta, hogy minden fel- sőbbséggel kizárólag egyetértsen. Közben letörten nézett ki a zöld ablaktáblákra és a poros gerániumra, amely lassan hal- doklott a pince áporodott levegőjében. — A fő dolog a friss levegő! Külön szeretném ajánlani a kislánynak a krími partvidéket és a tengeri fürdést... — Igen, igen, úgy, úgy ... — És borkúrát! — Igen, kérem, úgy, borkúrát... — De a fő dolog, ismétlem, a friss levegő, és a zöld természet. Zöld, zöld ... Egyelőre elnézést, sok a dolgom ... Kérem, nem, nem, szegényektől nem fogadok el semmit... Ingyen. Szegényeknek mindig ingyen .. . No, viszontlátásra! Ha Ilja Számoljevicstól azt kívánják, hogy a kislánya boldogságáért vágassa le a karját (de csak a balt, a jobbal írnia kell), egy pillanatig sem habozott volna. De hát az öreg portói, meg a ... Tizennyolc rubel és 33 kopejka volt a havi keresete... A kislány egyre csak hervadt. — Mondd csak, Szásenkám, mondd, kismadárkám, mit szeretnél? — kérdezte Hja Számol jevics, és szomorúan nézett a kislány nagy, komor szemébe. — Semmit, apuka. — Játékbabát? Olyat, ami becsukja a szemét? — Nem apuka. Szomorú vagyok. — Vagy cukorkát szeretnél? Cukorkát, képecskékkel? Almát? Sárga kiscipőt? — Szomorú vagyok ... De egyszer mégiscsak volt a kislánynak egy szerény kérése. Tavasszal történt, amikor a porlepte gerámiumok felélénkültek a zöld ablaktáblák mögött, amelyben szivárványszerű fények csillantak. — Apukám, szeretnék elmenni a parkba... Vigyél el a parkba Ott vannak zö<ld le- velecskék, füvecske... A parkba, keresztmamáékhoz ... Apuka, menjünk a keresztmamához. A kislány csak egyetlenegyszer volt parkban, vagy két Végre kitavaszodott, és Burmin elindult kislányával a városi parkba. Szásenka egyszeriben újjászületett. Érthető, hogy nem volt szabad készítenie homokból finom bécsiszeleteket, meg ízes kalácsot, mint más gyerekeknek, de legalább tágranyílt szemmel nézhette őket. Amint mozdulatlanul ült a magas kerti pádon, a pirospozsgás, gömbölyű gyerekek közt még sápadtabbnak, betegebbnek látszott. Egy szigorú tekintetű, kövér asszonyság arra haladva szinte nem állta meg, hogy ne mondja el véleményét — nyilván a közeli tekintélyes koronájú hársfának: — Csodálkozom, hogy tűri ezt a rendőrség ... Beteg gyereket hoznak a parkba! Micsoda szemtelenség! Még megfertőzi a többi gyereket! A szigorú hölgy megjegyzése bizonyosan nem akadályozta II- ja Szamoljevicset abban, hogy kislánya boldogságát látva örömét lelje. Csakhogy sajnos a városi park messze volt a Zsi- vány utcától. A kislány kétszáz méternyit nem gyalogolhatott és a lóvasút oda-vissza kettőjüknek 44 kopejkába került volna, ez pedig meghaladja Hja Szamoljevics félnapi bérét. Nem tehettek mást, minthogy csak vasárnap jártak el a parkba. A kislány egyre csak hervadozott. Közben Burmin fejében szüntelenül motoszkáltak a nutriabundás doktor szavai a jó levegőről, a természetről. — Ó, csak lenne levegő, levegő, levegő! — százszor, ezerszer is elmesélte magában II- ja Szamoljevics. Ez a gondolat annyira üldözte, hogy majdnem belezavarodott. Csaknem a pincével szemben volt egy nagy telek, a város tulajdona, amelyen az időjárás szerint egyszer porban, máskor sárban hemperegtek a környékbeli lakosok sertései. E térség mellett Hja Szamoljevics sohasem tudott elmenni mély sóhajtás né'lkül. — Nahát, A milyen munka lenne az, csinálni itt egy kis parkot? — mormolta magában sűrűn bólogatva. — A gyermekeknek, igen a gyermekecs- kéinknek .t.. Ö, Istenem, milyen jó lenne. A gondolat lelkes megszállottjaként mindenütt előhozakodott a parkalakítás tervével. A hivatalban már elnevezték „Telek“-nek. Egyszer valaki azt javasolta Ilja Szamolje- vicsnek: — Mi történne, ha javaslatot dolgozna ki és elvinné a városi tanácsra.. / — Micsoda? — örvendezett Ilja Szamoljevics, de nyomban meg is ijedt. — Ügy mondja, a városi tanácsra? — Igen. Nagyon egyszerű. Így és így, mármint a lakók szempontjából... szem előtt tartva a közérdeket... úgyszólván városszépítés ... stb., stb. Egy hónap alatt elkészült a javaslat: egyszerű volt, összefüggéstelen és sajnálatosan együgyű. De ha a szépírásos betűk minden vonala egyszeré- ben beszélni kezdett volna arról a buzgó reménykedésről, amellyel Szamoljevics keze rótta őket a hófehér miniszteri papírra, valószínűleg a város feje és a tanács valamennyi tagja elodázott volna minden zent fel kissé, amikor a szerény, szegényes menet elhaladt a telek mellett. Vagy húsz lapátos munkás forgolódott a térségen ... — Mi történik itt? — kérdezte Ilja Szamoljevics Jakov- lenától, a pincei szomszédasz- szonytól, aki a piacon heringet szokott árusítani. — Mit tudom én! — válaszolt Jakovlena sűrű könnyek között. —- Úgy hírlik, hogy valami parkot csinálnak... A városi tanács, vagy hogy is ... Erre Ilja Szamoljevics szaggatottan felsóhajtott, keresztet vetett, aztán hangosn megkönnyebbítő szepegés tört fel kebléből. — Hála istennek, hála isum- nek! — mondta és átölelte ja- kovlenát. — Most már a mi gyermekecskéinknek is lesz parkjuk. Mert hát mondja, |a- kovlena, utazhatunk mi vasúton? Hiszen, az nem tréfadolog! Oda meg vissza 44 kopejka! PETR1K jÖZSEF fordítása sen elhagyta a városi tanács épületét. Ám a balsiker nem szakította félbe Burmin propagációs tevékenységét. Csakhogy most már agyában Szásenka képéhez, aki napfényes levegő híján tovább hervadozott, száz meg száz sápadt gyermekarc szegődött, akik ugyanúgy, mint az ő kislánya, a pincékben és nyirkos szobácskákban fulladoztak. Kitartóan járt javaslatával a rendőrségre, elment a katonai parancsnokságra, a bíróságra és felkeresett befolyásos magán- személyeket is. Persze, mindenhonnan kidobták. Egy kollégája, Citronov nevű másoló, kimondottan „társadalmi“ lénynek tartotta magát, mivel gyakran látogatta a Délhez címzett kocsmát, és olvasta az Ismeretek nevű, egyetlen városi lapot. Ez a Citronov félig tréfálkozva, félig komolyan azt ajánlotta Ilja Szamoljevicsnak: — Hogyha erről a telekről megjelenne egy éles hangú tárca, akkor minden más irányba fordulna ... Mondja, sosem olvasta még Skorpió tárcáit? Az azután toll! Olyan, mint a borotva. Állítólag Nyikolaj Nyiko- lajevics. Lépte kemény, és a ball vállát magasabban hordja, mint a jobbot. Szúrós úr! Ilja Szamoljevics nehéz szívvel lépte át a szerkesztőség küszöbét (a városi tanácsra bátrabban ment). A nagy helyiségben, ahol gumi- és nyomdafesték szaga terjengett, egy asztal mellett öt kócos férfi ült. Valamennyien négyszögletes papírdarabkákat nyirkáltak ki egy halom újságból, és ki tudja miért, egy ív papírra ragasztót ták. Bármenyire is követelte Ilja Szamoljevics, hogy mutassák meg neki Skorpiót, célját nem érte el. — Előbb mondja meg, miért keresi — mondták neki a kócos férfiak. — Vajon nem tudja, hogy a munkatárs álneve szerkesztőségi titok? Amikor Ilja Szamoljevics elmondta kedvenc tervét, a kócos emberek közlékenyebbek lettek, és támogatást ígértek. Szásenka azonban már nem kelt fél az ágyból, elnyúlva, sápadtan feküdt, s orra hegyes volt, mint a halottaké. — A parkba akarok menni, apuka, a parkocskába. Szomorú vagyok, apuka — ismételgette vékonyka hangon. Beteg szervezete talán tudat alatt sóvárgott a tiszta levegő után, mint ahogy az angolkóros gyermekek is öntudatlanul falják a krétát és a meszet. Burmin csókokkal igyekezett melengetni a kislány sovány, hűvös kezecskéit és szokatlan, megindító szavakat mondott neki, olyanokat, amelyek ide gén ajkon nevetségesen hang zanak. Tavasszal, amikor az elszáradt gerániumok újra kapaszkodni kezdtek a nap felé, Szásenka meghalt. A pincelakó asszonyok megmosták a holttestét, felöltöztették és elhelyezték előbb az asztalon, aztán meg a koporsóban. Ilja Szamoljevics mintha kővé vált volna. Nem sírt, nem szólt egyetlen szót sem, de tekintetét nem vette le az apró arcocs- káról. Csak a temetés napján rezA ,,Gyerkőcök“ című sorozatból Könözsi István felvétele Ú1 VERSEK ZIRIG ÁRPÁD: élm kell élni kell mégis igaz haraggal ki bujkál ritkán találkozik a nappal magad vagy magadba zárva foglár és fogoly mi lesz az ára életemet cibálják táncba S2ITÁSI FERENC: Sorok Eljutottam oda s vissza, a tűz kenyerét is láttam, kések ülték körül, mint a fészkeket. . . az asztal tenger, ujjam behavazta a só, madár hullámzik felettem, vitorlát bontó hajó. . . elhoztad sebző köveid, folyót tekertél nyakamra, tested kályhaként melegít —: maaammal hagytál magamra. árnyékom sincs már, csontjaim lefűrészelt ágak, évszakaidnak odaadtál, s kilincseim eldobáltad .. . hagyd kedves a vacsorát, a lábasok harangkondulásig megtelnek sötétséno^i
