Új Szó, 1975. március (28. évfolyam, 51-75. szám)
1975-03-24 / 70. szám, hétfő
N égyen voltunk a vonat- fülkében. A tanár — tagbaszakadt, göndör hajú öregember fekete ruhában, egy nyugdíjas, a mexikói rojtozású bőrzakós ismeretlen író, meg jómagam, a szegény diák. Valamennyiünket gyógyíthatatlan, nagy fájdalmak fűzték össze, meg a közös cél: Hubszugulhoz utaztunk. az öreg sámánhoz, a nagy ku- ru zsl óhoz, akinek a címét hosszas fáradozások árán én szereztem meg. Mi négyen egy moszikvaa orvos rendelőjében ismerkedtünk össze, és már ott kiderült a c sód á 1 a t os v él emé n y azon óssá- gunk — egyikünk sem hitt a modern orvostudományban. — A régi orvosok, azok igen — sóhajtott akkor a nyugdíjas. — Nem volt azoknak röntgenjük, meg atomjaik. Csa#egy fából készült csövecske —a sztetoszkóp! És micsoda diagnoszták voltak! — A régi orvosok csak aszpirinnel meg piócákkal gyógyítottak — folytatta a beszélgetést az fró. — Meg gyógyfüvekkel. Én általában hiszek a kuruzslás- ban. Különösen a tibeti gyógyászatban. Meg a tűszúrásos kezelésben. Ezek ősi, elfelejtett gyógymódok... Ekkor kapcsolódott be a beszélgetésbe a professzor. — Amíg meg nem teremtik a pszichoterápiát, egy helyben fognak topogni! — jegyezte meg nekitflzesedve. — Az önök betegségei, bocsánat, banálisak! De nekem Lichtenstein szindrónom van. Senki sem tudja, mi is ez, sem azt, hogy miként kell gyógyítani. Jómagam sem hittem a modern orvostudományban. Képzeljék csak el: a jobb szemem teljesen normálisan néz ki, mégsem látok! Már mindenütt jártam vele ... S az orvos rendelőjében ülve ón meséltem nekik Hubszugulról és arról, miként talált rá egy geológus, a néném egyik ismerősének unoka-bátyja, egyik expedíciója alkalmával. De hát én, a szegény diák, nem utazhatok olyan messzire. Hubszugul az ősrégi heteu törzs egyetlen életben maradt tagja volt. A rendelkezésemre álló hiányos értesülések szerint igen szeszélyes erkölcsű, magának való ember volt, aki a tajgában levő Tengri-nor tó partján élt csinos lányával együtt. Anyagi problémám gyorsan megoldódott — három betegtársam megígérte, hogy a kezelésemért, az utazásért és az ellátásomért járó összeget hárman összeadják. Most hát, az orvosi témákról három napon á< folyt bölcs beszélgetések után, vonatunk közeledett Dijarba- kirhoz, a kis vasútállomáshoz. Az álmos kalauz minden eshetőséggel számolva megnézte, valamennyi függöny a helyén van-e, majd kinyitotta a kupéajtót és egy perc elteltével magunk maradtunk a végtelen tajga kellős közepén. Miután leereszkedtünk a töltésről, a bőröndömből térképet és Iránytűt vettem elő. A professzor meg az író a hátukra vették a hátizsákjukat. Áttörtük magunkat egy szarv ascsordán, aztán a tóparti dombon megpillantottuk a mi megváltónk szálláshelyét. Az indián wigwamokhoz hasonló kunyhó volt ez, bejárata előtt nagy, elegyengetett térséggel. Odaérkeztünk, s a professzor, mint a legidősebb, félrehúzta a bejáratnál levő függönyt... Hát mi történt? A wigwamból vad üvöltéssel egy emberhez hasonló lény ugrott ki, kicsiny volt és szőrös, s be volt festve az arca, mint egy bohócnak. A sámán egyik kezében egy görbe kés, a másikban egy lábszárcsont volt, amellyel a professzort ütlegelni kezdte. Egyszóval, rajzfilmekben látható jelenség volt. Hatalmas lendülettel támadt ránk, osztogatván az ütlegeket a csonttal, az írónak pedig beleharapott a kezébe. Néhány másodperc múlva, miután mindenünket eldobáltunk, nyakig a tó vizében álltunk, Hubszu- guil pedig a parton tovább dühöngött. Amikor kimásztunk a partra, valamennyien mogorvám nézelődtünk, kivéve a professzort. — Ez derék egy orvos! — kiáltotta. — Már elkezdte! örüljetek, barátaim! ,— Hiszen ez sokk-terápia! lisztes távolságban tüzet raktunk, hogy a ruhánkat meg- szárftsuk. Hamarosan odajött hozzánk egy lány. Ez Takir ki- zi volt, a sámán szépséges leánya. —■ Apám gyógyítani egy óra múlva — mondta a lány. — Adni pénz! Odaadtuk neki a pénzt — ötszáz rubelt fejenként. Én borítékba tettem a pénzt! — hadd szokják meg a kultúrát. A lány a farát riszálva eltávozott. Egy óra múlva ismét odajött és mozdulatokkal jelezte, hogy kövessük őt. A wigwam előtti téren tűz égett, felette régi rézüst lógott, benne füstölögve főtt valami. A sámán ezzel a főzettel öntözött A. SZERIJ: meg négy báránybőrt, melyek a földre voltak terítve. — Levetni ruha — mondta Takir kizi. Szégyenlősen levetkőztünk, majd mindegyikünket nyakig beburkoltak az előkészített bőrökbe és erős szíjakkal átkötöztek. Társaimnak egy-egy merőkanálnyi főzetet öntöttek a szájába, engem pedig fejjel a tűz felé fordítottak és a főzettel átitatott tapaszt ragasztottak a beteg szememre. — Honnan tudhatta? — súgtam csodálkozva. — A pulzus alapján — felelte ugyancsak súgva a?. író, miközben a szája szélét nyalogatta. — Ez tibeti diagnosztika. őt hasra fektették és Hubszu- gul nagy lendülettel egy hosz- szú tűt szúrt a fenekébe, amely valószínűleg szögből volt átalakítva. Az író feljajdult. De a sámán ekkor az író arcára köpött és a beteg elhallgatott. Miután a professzornak is juttatott egy gyógyító rúgást, Hubszugul felvette a tűz mellett heverő dobot. És csak most következett a java ... A sámán úgy ugrált és üvöltözött, hogy a wigwam feletti rúdról lezuhant a rajta levő nagy állati koponya és a közelben legelésző szarvasok ügetve tűntek el a tajgában. Aztán a sámán hirtelen megmerevedett, arcát az ég felé fordította és testét himbálva elindult a wigwam felé asszisztensnője kíséretében. így feküdtünk még vagy fél óráig. Aztán lebbemt a függöny és kijött a sámán leánya. — Adni ajándék — mondta csendesen. — Mert különben apám nem gyógyítani. — Tessék, vigye el az óráinkat — mondta a professzor, akinek nem volt órája. Takir kizi kotorászni kezdett levetett ruháinkban és elvette az óráinkat — az ón öreg „Pabjedámat“ is, a nyugdíjas arany „Longin“-jét is és az író „Szejko" márkájú óráját a széles karkötővel együtt. Bátortalan tiltakozásunkra fittyet hányva elvette a professzor le- véltárcáját is a megmaradt pénzzel együtt. Aztán hirtelen felemelte a bőröndömet és eltűnt a wigwamban. Még csak annyi időnk sem volt, hogy a dologhoz kommentárt fűzzünk, amikor megjelent Hubszugul. Ezúttal rituális faálarcot viselt és igen nyugodtan tevékenykedett. Meghajolt a négy világtáj irányában, odament az íróhoz és kihúzta belőle a szöget. Aztán felém fordult és letépte szememről a száradni kezdő tapaszt. — Látok! Barátaim, látok! — üvöltöttem boldogan. Mindnyájan gratuláltak nekem, a sámán pedig egy késsel elvágta a ránk kötözött szíjakat és eltávozott. Az asz- szistensnője a professzornak és a nyugdíjasnak egy-egy puha szarvasbőrből készült zsá- kocskát nyújtott át. — Ez a Ho fa kérgéből készült por. Napjában háromszor egv kiskanállal étkezés előtt... Egy perccel később már rohantunk a tóhoz —- megmosakodni. — Pajtások, de hisz én Igazán meggyógyultam! — kiáltotta az író, belemerülve a hideg vízbe, miközben a főbb felét tapogatta. — Határozottan jobban vagyok. — Száz métert futottam a tóig és oda se neki! — hencegett a nyugdíjas. Én is tapogattam a szememet és százszázalékosan jól láttam. — Hát miért is gyógyultam meg én fs? — Mi azért gyógyultunk meg, mert meg kellett gyógyulnunk — mondta a nyugdíjas. — Az epifízist befolyásolva a sámán szétrombolta az ellenhatások káros láncolatát — magyarázta a professzor. — Plusz a komplex terápia. Képzeljék csak el, ő meggyógyította az én Lichtenstein szind- rómomat is! Zseniális ember! — Én írni fogo>k róla — mondta az író, még mindig a gyógyított testrészét masszírozva. — Elbeszélést. Nem, talán regényre is telik belőle. Igen! „Az utolsó heteu“. Nos, mit szólnak ehhez a címhez? És ez minden. Bolyhos törülközőkkel megtörülköztünk és felöltöztünk, hogy visszabalilagA hegyedben még tart a tél Igor Grosemann felvétele AZ UTOLSÓ HÉTEN hassunk Dijanbaklr vasútállomásra. De még el kellett kérni a bőröndömet, mert benne voltak a vasúti retúrjegyeink is. — Menjen ön — ajánlottam a tanárnak. — önt nem fogja bántani. — De ön gyorsa bban fut — vágta rá a professzor. — Meg hát a bőrönd is az öné. Társaim eltávolodtak az erdő felé, én pedig aggódva megközelítettem a nagy kuruzsló szálláshelyét... Amikor beléptem, ő felugrott és olyan győzelmi kiáltást hallatott, hogy társaimnak ott az erdőben biztosan megfagyott a vér az ereikben. A sámán már levetette jelmezét, a paróka és a szakáll ott hevert a tükör előtti asztalkán. Bőröndömből már kivették a kamil- láíteás csomagocskákat (ebből készült a „Ho fa kérgének pora") és a piramydont — a ku- ruzslás ugyanis annyira igénybe vette Vologykát, ezt a kicsapott színinövendéket, hogy belefájdult a feje. Csak egy percnyi időnk volt. Betettem a bőröndömbe a bevételből rám eső pénzösszeget és a „Szejko" márkájú órát a súlyos karkötővel együtt. A többit majd később osztjuk szét: szeptember elsejéig, amikor nálunk, a Homutovszki Színiakadémián elkezdődik a tanulmányi év, még két csoportnyi beteget kell ideszállítanom. Kezet adtam Vologykának, Tamara arcára egy nagy puszit cup- pintottam, felkaptam a bőröndömet és a Homutovszki Színiakadémia utolsó igazi művészének üvöltözése közepette kilőtt puskagolyóként száguldottam pácienstársaim felé. Sági Tóth Tibor fordítása Élet és életmű példája ORTUTAY GYULA 65 ÉVES Példát mutatni saját nemze- dénkünknek és annak is, mely a nyomunkba lép, jó példát, igazi emberség példáját: küldetés, kötelesség. Amikor a 65 éves O r t u t a y Gyulát, a magyar néprajztudomány kiváló művelőjét, a nemzetközi meg- becsülésnek örvendő tudóst köszöntjük, sokan érezzük, hogy számunkra példa volt és példa maradt: a népét rajongásig szerető, a haladás ügyét töretlen hűséggel szolgáló tudós példája. Életútja medrét tudományos és közéleti munkássága tágí- totta-mélyítette és emberi szokás a hömpölygő áradatot figyelve megfeledkezni a folyam csermely-koráról. A jubiláns sok évvel ezelőtt, a francia Combat-nak írt cikkében vallott a pályakezdésről: „Piarista atyák lázongó és szegény növendéke voltam. Arra tanítottak, hogy a világnak ismert rendje Jó és változtathatatlan, s őrülnöm kell, ha szolgálatára szentelhetem magam. 1920 után volt ez, a fehérterror, a Horthy-féle ellenforradalom idején. A szelíd papi tanítást mindennapi tapasztalatom cáfolta.“ Egyetemista korában ott állt a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma bölcsőjénél, majd gyűjtötte, mentette a népköltészet pusztulásra ítélt kincseit és találkozott az akkori magyar falu borzalmas valóságával. Gyalogszerrel járta a Szabolcs megyei falvakat, ahol „egy öttagú parasztcsaládra napi 80 fillér—1 pengő kereset jutott.“ A történelem (mint már any- nyiszor) ismét válaszút elé állította a népet és a fiatal Or- tutay u lázadást választotta: „A mi nemzedékünk nem önmagáért a lázongásért lázadozott, mint mostanság például az amerikai beat-nemzedék. Nagyon is határozott, világosan körülírt célunk volt néhá- nyunknak, s keserű-keményen ítéltük el azokat, akik a parasztkérdés romantikus megoldásaival kísérleteztek, s hallani sem akartak a munkásosztállyal való összefogásról, a marxista parasztpolitikáról.4 A fiatal tudós, bár tudása, munkája révén megérdemelte volna, nem kaphatott katedrát a faj- és népüldöző arisztokraták, papok, kizsákmányoló tőkések és tiszti kardbojtos bűnözők Magyarországán. Törvényszerűen csatlakozott a haladó politikai mozgalmakhoz és lett — a legnagyobb sötétség Időszakában — az antifasiszta Magyar Történelmi Emlékbizottság egyik szervezője. PJ~ hentetnie kellett a tollát, arai annyi nagyszerű alkotással gaz dagította a magyar szellemi életet. Harcolnia kellett! Akkor is, amikor a Vörös Hadsereg acélökle már kiverte a német és magyar fasisziákut az országból, amikor a szovjet ágyúk tüze végre leolvasztota a magyar nép kezéről-lelkéről Wer- bőczi bilincselt. 1945 januárjában megbízták a Magyar Rádió és Távirati Iroda vezetésével, 1947-től 1950-ig közoktatási miniszter, 1950—53 között a magyar múzeum- és műemlékvédelem vezetője, 1957—63 között az ELTE rektora, majd a Hazafias Népfront főtitkára, az Elnöki Tanács tagja, ®rszág- gyűlésl képviselő — tudós és közéleti ember, a legnemesebb értelemben vett homo publicus. „Abban igyekeztünk és igyekszünk segíteni a munkás- osztálynak és a parasztságnak — írt a már idézett cikkében —, hogy minél Jobban építse fel szocialista társadalmát... S nem hiszem, hogy bárkinek csökkenne a tudományos megismerése, ha részt vesz népe életében, segíti a munkások, parasztok hatalmának megvalósulását, aki az igazi kutató rangja szerint nemcsak megismerni akar, de ismeretét alkotó, változtató tényezőnek tekinti, hogy mind a maga kisebb hazája, mind az egész világ teljesebb, igazabb legyen általa. Ha van felelősségük az írástudóknak — felelősségüknek ez a lényege.“ Ogy érzem, hogy az ünnepelt szavalnak az idézése többet mond, mint amennyit a toll szerény munkása elmondhatna. PÉTERFI GYULA SIMKÖ CSABAí Xénia Egymagad buzogása belefér egy szájnyi résbe: hideg évszakból élsz Minden este arcomról szakított fehér lepedőben kilépsz , a hegyek mögül és reggelig égsz
